Januári levelében a piarista rend legfőbb elöljárója a kalazanciusi jubileumi év elkezdésekor elhangzott beszédeket alapul véve arra szeretne rávilágítani, mit is jelent piaristának lenni, milyen gyönyörű ez a hivatás, ha engedjük, hogy Isten irányítsa az életünket.
A generális atya 2017. januári levele
Kalazanciusi jubileum
Kedves testvéreim! Szeretettel és örömmel köszöntelek titeket ebben az új évben, 2017-ben, amely oly különleges számunkra. Szinte az összes helyen, ahol jelen vagyunk – nem mindenhol -, az új évet ünnepeljük. Egyes helyeken pár héttel később ünneplitek, mégis mindenkinek szeretném kifejezni szívből jövő, a piarista életre és küldetésre vonatkozó jókívánságaimat az egész évre, amelyet elkezdünk, és amelynek során azt ünnepeljük, hogy rendünk megkezdi fennállásának ötödik évszázadát.
Szeretném, ha valamennyi levélnek, amelyet az év folyamán küldök nektek, lenne egyfajta „jubileumi íze". Természetesen ennek az elsőnek biztosan lesz ilyen. Szeretném megosztani mindnyájatokkal, milyen élményben volt részünk tavaly november 27-én a San Pantaleóban, amikor hivatalosan elkezdtük a piarista jubileumi évet.
Nem könnyű elmesélni, mi minden történt azon a napon a generálisi házunkban, mégis azt hiszem, könnyű lesz megértenetek, mit éltünk át ott, azon egyszerű oknál fogva, hogy amit átéltünk, az Kalazancius karizmájának hamisítatlan, örömteli és spontán megtapasztalása volt. Mindnyájan ezt éltük át.
Néhány szó a keretekről: november 27., Kalazanci Szent József pártfogásának ünnepe; a kalazanciusi jubileumi év kezdete; a Szent Pantaleonról és Kalazanci Szent Józsefről nevezett rendház, illetve a tiszteletükre felszentelt templom; annak a két személynek a jelenléte, akikre a pápa rábízta a megszentelt élettel és a neveléssel/oktatással való törődést az egyházban; Ferenc pápa piarista rendhez intézett üzenetének átadása; a jubileumi évre kiadott szentszéki bulla felolvasása; az eucharisztia központi szerepe, benne találjuk meg piarista életünk létértelmét; tizennégy országból származó piarista pap misézett együtt; a kalazanciusi családhoz tartozó szerzetesi kongregációk egyetemes elöljárói mind együtt voltak; ott voltak az európai rendtartományok tartományfőnökei; a kalazanciusi nővérek gyermekei és kórusa; a piarista testvériség általános tanácsa; férfi és női piarista szerzetesek római közösségei; az egész rend online osztozott ennek a történelmi eseménynek az örömében. Csöndesen és mindnyájunkat egybeölelve ott volt Kalazanci Szent József is, aki áldását adta fiaira és lányaira, küldetést adott nekik, és emlékeztette őket, milyen úton kell járniuk.
Ezek között a keretek között meghallgathatunk hat tanúságtételt, amelyek együtt szépen rávilágítottak arra, mit jelent piaristának lenni. Felszólalt egy bíboros, egy kezdeti képzésben lévő fiatal szerzetes [Márkus Roland], egy tartományfőnök, egy idős rendtag, aki egész életét a rend küldetését végezve töltötte, egy világi piarista a testvériség képviseletében, a generális anya a piarista nővérektől, és jómagam. Örülök, hogy úgy írhatom meg ezt a levelet, hogy egyberakok néhány bekezdést a felszólalásokból anélkül, hogy megjelölném, kitől való, bár valószínűleg kitaláljátok majd. Az, amit szeretnék, nagyon egyszerű: szeretnélek emlékeztetni titeket – ennek a jubileumi évnek a kezdetén – arra, mit is jelent piaristának lenni. Nézzük hát!
Azt hiszem, ami mindannyiunkat jellemez, akik hivatásunkat a piarista rendben éljük, az, hogy ez a hivatás egy álom, amely életünkön keresztül valósággá válik. Ebben az álomban egybekapcsolódnak értékeink, örömeink, kérdéseink. Benne éljük meg szenvedélyünket, őrültségeinket, és odaadásunkat is. Benne mutatkozik meg minden törekvésünk, lelkesedésünk és radikalitásunk, mely arra irányul, hogy a karizmát teljesen megéljük. Vele akarunk életet adni, életet adni a világnak.
Valószínűleg itt, Rómában is valami új dolog ment végbe Kalazanciussal és az ő álmával. Amiről ő álmodott, az nem pusztán valaminek a megreformálása volt. Ő valami újat hozott létre, ami az ő korában ismeretlen volt, amit nem volt könnyű elfogadni. Változtatásokat javasolt, és ezekkel átalakította korát, kora társadalmát azáltal, hogy a leginkább rászorulóknak szentelve életét lehetővé tette az ingyenes oktatást.
Azt hiszem, az új, eddig ismeretlen dolgok, amelyeket felfedezünk magunkról és a világról, amelyekről merünk álmodni, és amelyeknek a megvalósításába bele merünk vágni – ahogyan Kalazancius tette -, új világot teremtenek, mert átalakítanak minket, és átalakítják a bennünket övező világot is. Számunkra, az ő álma örököseinek, a mi kalazanciusi identitásunk azt jelenti, hogy valami újat teremtünk, felismerjük, milyen szükségletek vannak a világban, és milyen új válaszokat kell adnunk rájuk. Karizmánk szilárdságát felhasználva új, innovatív válaszokat adunk a kérdésekre, amelyekkel a jövő meglep bennünket. Ezt pedig az evangéliumból táplálkozva akarjuk tenni, az oktatáson és a nevelésen keresztül, hogy Isten országát építsük a világban.
Az a legmélyebb vágyunk, hogy szentül éljünk. Szívünk mélyén mindannyian arra törekszünk, hogy Isten akarata szerint éljünk. Az életszentség a Jézussal való találkozásból születik, nincs más forrás. Arra kell törekednünk, hogy hivatásunkat ebből a találkozásból táplálkozva éljük. Ez a találkozás az állandó kiindulópontja küldetésünk odaadó végzésének. Rászorulunk azonban arra, hogy mindazt, amit élünk és teszünk, hordozza az, ami egyedül képes hordozni: Isten szava, az eucharisztia ünneplése, a szentségimádás, a testvérek állhatatos szolgálata, olyan közösségnek és testvériségnek az építése, amely felülmúlja a baráti kapcsolatokat, a szociális, kulturális vagy faji hovatartozást. Nincs se boldogság, se életszentség Istenen kívül. Ezekkel a meggyőződésekkel mindannyian, szerzetesek és világiak, a legjobbat adjuk magunkból a piaristaság továbbvitelére, mert tudjuk, hogy ezzel jót teszünk a gyermekeknek, a fiataloknak, a szegényeknek és Isten országának. De annak is mélyen tudatában vagyunk, hogy munkánk – melynek buzgónak kell lennie – csak Isten kegyelmével és szeretetével lesz gyümölcsöző.
A piarista identitás ma egy sokszínű szőttes, amelyet együtt kezdtünk szőni. Mindenki beleadva saját identitásának szálait megszövi a hivatásszőttes ráeső darabját. Abban a nagy elbeszélésben, amelyet Kalazancius kezdett el négyszáz évvel ezelőtt, és amely ma a piarista iskolákat egybefűző világ, az alapítás korának elbeszélései, valamennyiünk hivatásának elbeszélése, a ránk bízott összes gyermek és fiatal élettörténete mind nélkülözhetetlen szál, amely megerősít minket és identitást ad nekünk, többieknek. Senki, legyen fiatal vagy öreg, szerzetes vagy világi, férfi vagy nő, nem felesleges ebben a feladatban, hogy szőjük intézményeink piarista identitását, hogy értelmet adjunk mindannak, amit csinálunk.
Piarista vagyok, és azt érzem, hogy életemet teljesen az Úr irányította; hogy életem szakaszaiban ő rendezte úgy a dolgokat, hogy hűségesen válaszolva arra, amit kért tőlem, boldog voltam piaristaságomban. És megyek tovább, amíg csak ő nem hív magához, ami bármikor bekövetkezhet. Már kaptam egy kis figyelmeztetést, és azt szeretném mondani, hogy mivel életem csak örömteli időszakokból állt, magához hívásának is örömmel kell eltöltenie. De szeretnék rá felkészülni. Addig is előre, mint Kalazancius, mindvégig!
Szeretném, ha sok fiatal piarista követné bátran az Úr hangját, bárhová hívjon is, azzal a meggyőződéssel, hogy az elöljáró hívása a rendben az Úr hívása az illető boldogságára. Az Úr arra hív minket, hogy hitben és szeretetben erős piarista rendet építsünk a sok-sok ránk szoruló gyermek érdekében. Igen, a piarista hivatás gyönyörű hivatás, és amikor az imádság védelmezően körülöleli, milyen boldognak érezzük magunkat!
Ezért az összes ige közül, melyeket ezekben a pillanatokban leginkább idevalónak érzünk, van egy kimagasló: megköszönni. Hálásak vagyunk Kalazancius ajándékáért, a kalazanciusi család ajándékáért, a bennünket lelkesítő hivatásért, az építendő testvériségért, a ránk bízott küldetéséért. Ezzel a hálás szívvel mély vágy tölt el minket, hogy megújítsuk piarista elkötelezettségünket. Valamennyien, akik a kalazanciusi családhoz tartozunk, mély hálával, örömmel és igazi büszkeséggel szeretnénk mondani: Testvérek, a kalazanciusi családot alkotjuk! Örömmel várjuk, hogy így, közösen, családként ünnepelhessük Boldog Faustino Míguez közelgő szentté avatását.
Szeretnénk, ha ez a jubileumi esztendő alkalmat nyújtana arra, hogy növekedjünk hivatásunkban, megújítsuk a piarista küldetés melletti elkötelezettségünket, hogy újból hirdetni kezdjük azon meggyőződésünket, hogy egyedül a gyermekek ismerik az Isten országába vezető utat.
A piaristasághoz hozzátartoznak az álmok, a munkánk, a küldetésnek szentelt élet, a hivatásunkhoz való hűségre törekvés, a gyermekek és fiatalok, főképp a legszegényebbek melletti elköteleződés, a Kalazancius iránti szeretet, a karizma intenzív megélése, az egyház szolgálata. Mindezt megélte Kalazancius, és egyetlen világos meggyőződés alapján tette: mert életének egyetlen középpontja Krisztus volt, mindig érte akart élni, és egyedül neki akart szolgálni.
A jubileumi év útja ez: az Úr hiteles tanítványainak és tanúinak lenni, engedve, hogy az ő Lelke vezessen és kísérjen minket. Biztos vagyok abban, hogy történnek majd velünk dolgok, sőt Istennel kapcsolatos dolgok. Ezek a küldetésünkkel lesznek kapcsolatban, aztán az új alapításokkal, a hivatásokkal, a gyermekekkel és a fiatalokkal, mindazzal, amit élni igyekszünk. Nem fogunk ennek az évnek a végéhez úgy érkezni, mint amilyenek most vagyunk. Kérjük az Urat, hogy szentebbként, nagyobb lelkesedéssel, elkötelezettebben, a Lélek meglepetéseire nyitottabban, a gyermekekhez és a fiatalokhoz közelebb állva, még inkább testvérként és még inkább misszionáriusként érkezzünk el az év végéhez.
Az az álmunk a piarista rendről, hogy olyan megszólító erejű közösséget tudjunk alkotni, amellyel együtt mindazok, akikkel törődünk és akik közel álnak hozzánk, mernek valami szépről álmodni. Olyan közösség szeretnénk lenni, amelyhez kapcsolódva fel tudják fedezni azt az álmot, amely megvalósul életükön keresztül, ki tudják bontakoztatni személyiségüket, szabad emberré tudnak válni, hogy megtapasztalják és továbbadják a világ szépségét.
Egy apró, de egészen piaristás részlettel szeretném zárni soraimat. Ezt a levelet a Kongói Demokratikus Köztársaságban írtam, ahol azért voltam, hogy megnyissam a kalazanciusi jubileumi évet a kinshasai és a kikonkai közösséghez tartozó testvéreinkkel. 2016. november 30-án írtam alá és küldtem el Rómába, pontosan azon a napon, amikor rendünk megkezdte működését Mozambikban. Kedves Jean de Dieu, Dialomao és Rudy Damas testvéreim, a mozambiki piarista jelenlét megteremtői, köszönet jubileumi bátorságotokért! Gyakran imádkozunk értetek! Kalazanci Szent József áldja meg életeteket és működéseteket abban az országban!
Testvéreim, nagyon szeressétek Kalazanciust! És sose felejtsétek el, hogy Kalazancius karizmáját csak akkor éljük hitelesen, ha az Krisztushoz vezet minket, az ő országának építőit. Megéri piaristának lenni!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
