Hetvenhatodik évébe lépett, de még mindig fiatalos dinamizmussal dolgozik Szabó István, a kecskeméti piarista rendház főnöke, a gimnázium egykori igazgatója. Február 24-án lesz ötven éve, hogy pappá szentelték, 26-án, vasárnap este celebrálja aranymiséjét.
Hetvenhatodik évébe lépett, de még mindig fiatalos dinamizmussal dolgozik Szabó István, a kecskeméti piarista rendház főnöke, a gimnázium egykori igazgatója. Szerzetesi lakásában fogad minket, asztalán beláthatatlannak tűnő papírhalmok sorakoznak. Február 24-án lesz ötven éve, hogy pappá szentelték, 26-án, vasárnap este celebrálja aranymiséjét. Ebből az apropóból beszélgetett a Kecskeméti Lapok újságírója az atyával bütykölésről, hajókról, tanári és papi hivatásról.
– Édesapám a piaristáknál volt civil tanár 1945 előtt, matematikát és rajzot tanított – kezdi történetét az atya.
– Hároméves voltam, amikor elérte a világháború Kecskemétet is, ezért nyugatra menekültünk. Visszafelé jövet a férfiakat összeterelték, így édesapám orosz hadifogságba került. Nem jutott messzire szegény. A romániai táborból visszaküldték, mert lebetegedett. Itthon halt meg Budapesten. Anyukám két gyerekkel maradt egyedül özvegyen. Mivel saját lakásunkba nem tudtunk visszamenni, így Gyomára költöztünk, ahonnan származott. Amikor hatéves lettem, visszaköltöztünk Kecskemétre, hogy itt kezdhessem az iskolát. A nagymamám Dellő utcai házában laktunk nagybátyámékkal, nagynénémékkel együtt.
– Mikor döntötte el, hogy piarista szerzetes lesz?
– Elég későn született meg bennem az elhatározás. A piarista atyák pártfogoltak engem édesapám, egykori kollégájuk helyett, és már másodikban kérdezték, nem akarok-e én is belépni közéjük. Akkor nemet mondtam. Aztán negyedik osztály végén mégis másképp döntöttem. Isten hívott engem, ezért is nevezzük hivatásnak a papi szolgálatot. Ha nem így döntök, valószínűleg mérnök lettem volna, hisz mindig is bütykülős ember voltam.
– Milyen dolgokat "bütykölt" akkoriban?
– Nagybátyámnak nagyon sok szerszáma volt, az öcsémmel állandóan fúrtunk-faragtunk. Megjavítottunk, összeraktunk sok mindent. Villanymotort tekercseltünk bádogból, egyszer pedig gyufaszálakból felépítettünk egy kis házat. Ez mondjuk semmi sem volt ahhoz a hegedűhöz képest, amit egyik rokonunk rakott össze szintén gyufákból, és még meg is tudta szólaltatni.
– Akkor egyértelmű volt, milyen szakon fog tovább tanulni?
– Nem volt kérdés számomra. Matematika, fizika szakon diplomáztam az ELTÉ-n, utólag pedig a technika szakot is elvégeztem. Egy évet tanítottam Budapesten, majd 1969-ben helyeztek Kecskemétre, hogy politechnikát is tanítsak. Akkoriban öt nap tanítást, egy nap munka követte. Volt egy tanműhelyünk, ahol a gyerekekkel dolgoztuk. Pár éven belül megszűnt ez a rendszer, és már csak órákon tanítottam a politechnikát.
– „Bütykölős” szerzetesként megkapta a tiszaugi csónakház felügyeletét is.
– Ennek különösen örültem, hisz már gyerekkoromban is nagyon szerettem ide kijárni. Még általános iskolás koromban leeveztünk ladikkal Szegedre, majd személyszállító hajóra feltettük a csónakokat, az Szolnokig vitte őket, és onnan eveztünk vissza Tiszaugra. 1969-től aztán minden karbantartást én végeztem ott a gyerekekkel. Kibicikliztünk, aztán megjavítottuk, amit kell, sőt hajókat is építettünk. Még Havas József tanár úrral kezdtük el a kenuk gyártását. Emlékszem, kölcsönkértünk egy üvegszálas műanyag csónakot, arról csináltunk egy sablont, majd sorozatban gyártottuk a kenukat. Négy hajó készült először. Ugyanebből a sablonból csinálták a pesti piárosok is hajóikat. Ők Alfának, Bétának, Gammának és Deltának nevezték el őket, mi pedig a görög abc utolsó betűire kereszteltük mesterműveinket.
– Mi lett a sorsa Omegának és társainak?
– Bár 1970-ben készült, Omega még mindig megvan, sőt használható is. Még ma is ezek a legjobbak a túrákra. Nem is a minőségük, hanem az alakjuk miatt. Nagy előnyük, hogy könnyű javítani őket. Emlékszem, a Garamon túráztunk egyszer, ami igazi vadvíz a sziklás terepen. Mindjárt az első nap saját gyártmányú kajakunk egy emberfej nagyságú léket kapott. Nálam volt műgyanta, egy kis üvegszállal megcsináltam, és már mehettünk is tovább.
– Nagy hagyománya volt régen a piarista túráknak. Ez része volt a nevelő munkának?
– Osztályfőnökként fontosnak tartottam volt, hogy más körülmények között is találkozzunk a gyerekekkel, ne csak órákon. Nem csak a természet megismerése, de a közösségi élmény miatt is. Ha egyszer együtt ázunk el a vízi túrán, majd utána közösen megfőzzük este a vacsorát, az életre szóló élmény a gyereknek. Ezért mindig arra kértem a szülőket, legalább egy egyhetes túrára engedjék el a diákokat. Ez a hagyomány sajnos mára megszakadt, hisz a tanárok között nincs, aki vállalkozzon a kirándulások megszervezésére. Engem még kizárólag piaristák tanítottak, most viszont már csak hárman vannak szerzetesek a mintegy 90 fős kollektívából. Családos ember pedig nehezebben vállalja az egyhetes táborokat.
– Szigorú tanár volt?
– Ezt a gyerekek tudnák megmondani, de mindig is fontos volt számomra, hogy megtanulják, amit kell. Majdnem minden óra elején röpdolgozatot írattam, akinek egyes lett, délután jöhetett „edzésre”, hogy megnézzük, mi a baj. A matematikában a problémamegoldás elsajátítását tartottam fontosnak. Nem nyugodtam addig, míg a leggyengébb képességű gyerek is rájött egy-egy feladat megoldására. Jó érzés volt látni, amikor láttam felcsillanni a szemükben a megértést.
– Gyakran meglátogatják régi tanítványai?
– Nem ritka, hogy megkeresnek, ami mindig nagyon jól esik. Előfordul az is, hogy engem kérnek fel az öregdiákok, eskessem össze őket választottjukkal, és sajnos olyan is volt már, hogy egy régi tanítványom temetését kellett celebrálnom.
– 2007-ig volt a gimnázium igazgatója. Azóta hogyan telnek a napjai?
– Szép lassan vonultam ki az iskola életéből. Néhány órát tartottam még három-négy évig, mert nem volt elég matematika és fizika tanár. Most házfőnök vagyok a rendnél. Kecskeméten van nyolc piarista szerzetes, lényegében én vagyok a családfőjük. Fórián-Szabó Zoltán halála után rám bízták a plébániát, így fél évig plébános is voltam, most pedig a Czollner téri templom igazgatója vagyok. Vasárnap reggelente ott is misézek. Bár két éve nem én vezetem a 118-as számú Kalazancius Cserkészcsapatot, a háttérből és a cserkész kerület megválasztott elnökeként azért segítem őket.
– Jut ideje mindemellett pihenésre is?
– Ha kikapcsolódásra vágyom, kimegyek a Tiszára vagy a bugaci cserkészházba. Tévét nem nagyon szoktam nézni, de az internettel elboldogulok. Még a közösségi médiában is szereztem némi jártasságot, hisz a cserkészeket leginkább a facebookon lehet elérni. Sok ismerősöm van, látom, hogy a piaristákhoz van köze, már rákattintok.
– Nem sajnálja, hogy szerzetesként fel kellett adnia, hogy saját családja legyen?
– Azt hiszem, nem lehet okom panaszra. Néhány helyett így nagyon sok gyerekkel ajándékozott meg az Úr…
