A világ sok táján működik a piarista közösség részeként a Kalazancius Mozgalom. Ennek részeként indult – idén harmadik alkalommal – a csoportvezető képzés a diák-vezetők számára. A képzésen összesen 26 fiatal vesz részt, minden iskolánkból. Körmendi Anna és Németh Virág beszámolóit idézzük.
Körülbelül szeptember második hetében Böszörményi Géza SchP atya keresett fel egy kérdéssel, hogy szeretnék-e benne lenni az országos történelem könyvekben? Egyenesen bevallom, nagyon furán néztem szegény tanáromra, másrészt úgy gondoltam rossz ajtón kopogtat, nem engem keres.
Majd miután kicsit jobban kifejtette ezt a „történelemírást” 16 évesen, azonnal felcsigázott a gondolat, milyen jó is lehet ez a Kalazancius Mozgalom. Lógni az iskolából, Budapestre ill. Szegedre utazni, új embereket megismerni, leges-legvégül a képzést elvégezve gyerekekkel foglalkozni.
Teltek múltak a hetek, beköszöntött december is. Három barátnővel buszra szállva elindultam Pestre. Őszintén nem volt sok kedvem menni, de ahogy egyre jobban közeledtünk a nagyváros felé, elkezdett a kedvem is megjönni. A buszról leszállva vártuk a portást, aki elvisz minket a Piarhoz, mert ugye nálunk Kanizsán így szokás. De a srác, aki várt ránk egyáltalán nem gondnok típus volt…
Kanizsai lányokhoz méltón jól elkéstünk, de hála az égnek a képzők és a csoporttagok nagy türelemmel voltak felénk. Bemutatkozás gyanánt játékkal kezdtük az egész képzést. Alig töltöttünk együtt 1 órát, mindenki nyílt, közvetlen, barátságos és elfogadó volt egymással. Ez talán az esti foci, kosár, kézi, röpi játékban mutatkozott meg a legjobban.
Pénteken reggel kicsit furcsa volt 400 fiú között mozogni az iskolában és olyan megjegyzéseket hallgatni, mint például „Jól nézd meg, ilyet többet nem látsz!” Aztán beindult a képzés intenzív része. Plakátot készítettünk csoportonként, ami arról szólt mit is várunk a képzéstől. Ekkor született meg az ún. „Roland-terv”. Röviden csak annyi, hogy Roland piarista szerzetes arra szeretne rávenni bennünket, hogy szeretettel, irgalommal és barátsággal forduljunk a gyermekek felé.
A nap további részében helyet kapott a szabadidő is. Egy kis városnézés, adventi vásár, és egy Duna-parti séta. Ezt követően délután a „kerekasztal lovagjai” tartottak egy kisebb eszmecserét a 7-8. osztályosokat érdeklő top 10 témában, ahol elnyomó lány többségben felkerültek olyan témák, mint például szerelem, jövőkép, stb.
És talán a nap legfontosabb része az volt, hogy 4 bátor jelentkező megpróbálhatta, milyen is valójában kiscsoportot vezetni. Kiválasztottak egy számukra fontos témát, és ezt megbeszélték a kialakult kiscsoportjukkal. Vezető szerepet vállaltak, irányították az egész csoportot. És szerintem nagyon jól sikerült nekik.
A pénteki napból sem maradhatott ki a szórakozás. Volt kosár játék, zongora tanulás, körjáték, ill. lett két ifjú szerzetesünk is. Végül mint minden piarista diák imával zártuk a napot. Majdnem. Az ima után a kápolnában maradtunk és a földön ülve énekeltünk. Itt mutatkozott meg számomra a közösség összetartó ereje.
írta: Körmendi Anna (10.a, Nagykanizsa)
Amikor választás elé kerültem, hogy részt szeretnék-e venni a képzésen, nem gondolkodtam sokat. Természetesnek vettem, hogy „jó piarista” módjára elvállalom a feladatot, amire kijelölnek. Nem bonyolítottam túl a célt magamban, de ösztönösen éreztem, hogy valami jót cselekszem ezáltal.
A képzés során aztán lassan rájöttem, miért is van ez az egész, kiknek szeretnénk segíteni. Interaktív feladatok, önismereti tesztek útján fedeztem fel, milyen fontos kérdésekről van szó. Azon kezdtem el gondolkozni, vajon mi lett volna, ha nekem is feltesznek hasonló kérdéseket 13-14 évesen. Ha létrejött volna egy csoport, ahol megoszthattuk volna egymással örömünket, kérdéseinket, vagy csak egyszerűen megkérdezték volna tőlünk, éppen mi nyomaszt minket. Lehet, hogy most többen gondolnának egy szerető istenképre, vagy más színben tűnne fel előttük, mit jelent piaristának lenni.
Ez a korosztály rendkívül befolyásolható, és sok kérdést meg kell vitatni ebben a korban; az „élet nagy kérdéseit”, de legfőképpen azokat, amikről máshol nincs alkalmunk beszélni, és talán örökre megrekednének bennünk. A fiatalokban van az új, a fejlődés, és nekünk az a feladatunk, hogy segítsük őket a hétköznapokban; néha egy jó szó, egy gesztus, az odafigyelés jele is nagyon sokat tud segíteni.
Lesz, akiknek ez a csoport majd egy plusz órát fog csak jelenteni. Mindenkin nem tudunk segíteni, viszont ha csak egy ember is figyel ránk, és azt várja, hogy megkérdezzük tőle, hogy: „Mi az, ami bánt?” vagy csak: ”Hogy telt a napod?”, azt gondolom, hogy megérte. Gondolnunk kell azokra a gyerekekre, akik nem tudják megbeszélni az érzéseiket szüleikkel, nem tudnak kibontakozni sem otthon, sem az iskolapadban. Mégis, idővel az összeszokott csoportban lassan elkezdenek őszintén beszélni majd, nyitottak lesznek a tudásra, és a csoportvezetőkre. Mi abban fogunk főként segíteni, hogy az érzéseiket mindenki egyaránt megoszthassa, merjenek beszélni róla, mert tanácsot kaphatnak az órákon.
Sok mindenben fog segíteni még a gyerekeknek a csoport: az osztályközösség alakulását is segítheti, de ami a legfontosabb, sok év múlva visszaemlékeznek majd a foglalkozásokra, ami befolyásolhatja őket a vallásgyakorlásban, helyes istenképük kialakításában.
Amellett, hogy motivált a rám bízott feladat, rendkívül jó volt megtapasztalni, hogy ugyan az ország különböző részeiből érkeztünk, mégis a piarista lelkületünk közös, és ugyanaz a cél lebeg a szemünk előtt. Meglepő volt számomra, milyen jó társaság alakult ki a leendő csoportvezetők között, és remélem, a további képzésekkel ez csak erősödni fog.
Egyénileg is sokat fejlődtünk ezen az egy hétvégén, személy szerint az önismeret az, amit kiemelnék, és ami nagyon fontos ahhoz, hogy jó vezetők lehessünk.
Nagy öröm és büszkeség volt nekem részt venni ezen a hétvégén, és alig várom a következő alkalmat, hogy együtt legyünk és tanulhassunk. Hálás vagyok a rám bízott feladatért, amit majd azért fogunk végezni, hogy szebbé tegyük a gyerekek életét.
írta: Németh Virág (10.a, Nagykanizsa)
