Februári levelét a piarista rendfőnök a rendbe jelentkező fiataloknak, annak a több mint kétszázötven fiatalnak szenteli, akik jelöltségi idejüket töltik. Ahhoz is ad néhány szempontot, hogy a többi piaristának, hogyan kell őket fogadniuk.
Mi tölti be szívedet?
El tudom képzelni, milyen kérdést tett fel magában Kalazancius, amikor megismerte azt a fiatalt, aki a Kegyes Iskolák kapuján kopogtatott, és aki azt kereste, milyen helyet szánt neki Isten: Mi tölti be a fiatal Glicerio szívét? Kevés ilyen jól irányzott, egyenes, áttetszőséget és hitelességet igénylő kérdés létezik. Valószínűleg nincs ennél fontosabb kérdés, amelyet a fiataloknak, és ugyanazon oknál fogva magunknak is fel kell tennünk.
Mi töltötte be Glicerio szívét? 2018 februárjában emlékezünk meg tiszteletreméltó Glicerio Landriani, a Krisztusért lelkesedő, fiatal apostol halálának négyszázadik évfordulójáról, aki a piarista rendben találta meg azt a helyet, ahol Krisztus Gliceriójává válhatott. Ő volt az első, aki Kalazancius rendjében elsőként tett fogadalmat, hogy a piarista küldetésben a gyermekeknek és a fiataloknak szentelje életét. Azt hiszem, olyan évforduló ez, amelyről érdemes megemlékeznünk, és amelyet érdemes megünnepelnünk, s ehhez szeretnék hozzájárulni ezzel a rendtársaknak írt levéllel.
Nem Glicerióról fogok levelet írni. Meghagyom azt egy későbbi időpontra, amikor mi, piaristák mindnyájan örülhetünk majd annak, hogy Kalazancius álma megvalósult, és egy pápa felvette Glicerio Landrianit a boldoggá s azt követően a szentté avatandók sorába. Hanem – belőle ihletet merítve – a „többi glicerióról” szeretnék levelet írni, azokról a fiatalokról, akik közelebb lépnek a Kegyes Iskolákhoz, akiket Isten piaristának hív, és akik merik megtenni azt, hogy elhagyják otthonukat és belépnek a rendbe. Mi, akik szeretünk mindent elnevezni, „prenovíciusoknak”, „aspiránsoknak”, „posztulánsoknak”, „jelölteknek” hívjuk őket. Most nem a nevük fontos számomra, hanem a lelkük, és az, hogy miként tudjuk kísérni és miként kell kísérnünk ezt a lelket.
Azokra a fiatalokra gondolok, akik őszintén keresik Isten rájuk vonatkozó akaratát, és a piarista szerzetesi hivatásra életük lehetséges távlataként gondolnak. Ezek a fiatalok lényük legmélyén megértették, hogy életük csak akkor ér valamit, ha valami náluk nagyobb ügynek szentelik. Ezek a fiatalok találkoztak Jézus Krisztussal, felfedezték Kalazanciust, azonosultak a piaristasággal, és döntést hoztak, amit nem mindig tudunk kellőképpen értékelni. Meghozták a döntést – életükben első alkalommal –, hogy mindent elhagynak, hogy követhessék az egyetlen szükségest, és őszintén szeretnék felismerni, hogy e döntésüknek véglegesnek kell-e lennie. Ez egy bátor, merész döntés.
Nyilván voltak kételyeik és félelmeik, mielőtt meghozták a döntést, hogy „glicerióvá” válnak. Azok a hangok sem hiányoztak, amelyek ellenkező irányba hívták őket, van, akinek a családja ellenállásával kellett megküzdenie, az is előfordul, hogy csalódnak abban, amivel találkoznak, amikor házunkba költöznek. De jól tudják – és lépésről lépésre felfedezik –, mit jelent az átadott élet, hogy az milyen örömökkel és lemondásokkal jár, hogy ez az élet egyfajta ellenkultúra, időnként meg nem értéssel találkozó, prófétai élet.
Mindezzel együtt bátran és nagylelkűen a mi életünket és küldetésünket választják, mert egy dologban mindnyájan feltétlenül bizonyosak: el akarnak indulni a piarista képzés útján. Erős lelkű és jószívű fiatalok! Róluk szeretnék írni, és arról, hogy miként kell kísérnünk őket. Remélem, levelem végére világos lesz előttetek, miért írok erről.
Mi lakozik a fiatal szívében, aki piarista szerzetes szeretne lenni? Szenvedély, rendkívül erős szenvedély. Láttam ezt – különböző formában – az összes fiatalban, aki elkezdi képzési folyamatát. Mindegyikben. Igaz, a tapasztalat kezdeti, mégis roppant erős: találkozás Krisztussal; vágy az élet odaadására; Kalazancius felfedezése; a saját, személyes élettörténet értelmezése; megrendítő találkozások szegényekkel; álmok a közösségi életről; az életszentség eszménye; a saját folyamat fokozatos kísérése egyre mélyebb és elköteleződést igénylő kérdésekkel; piaristák vonzó tanúságtétele; keresés, időnként tapogatózás afelé, ami „valami más, de nem tudom pontosan, mi”, stb. Láttam és hallottam mindezt a több mint kétszázötven „glicerio” között, akik képzési házainkban élnek, és a piarista útra léptek. Lenyűgöző!
Mire van szükségük ezeknek a fiataloknak? Csak egyre: nevet adni annak, ami szívükben lakozik. Ezt keresik, még ha időnként nincsenek is tudatában. Erre van szükségük. És amikor felfedezik – mert felfedezik –, mélységes öröm, a teljesség érzése tölti be őket. Itt van a gyökere a „hivatásban való bizonyosságnak”, amely a keresést döntéssé alakítja. És ez az, amit Glicerio felfedezett, amikor megismerte Kalazanciust és a Kegyes Iskolákat.
De a kérdés nem ilyen egyszerű. Miért e mellett az oly sajátos és jól körülhatárolt hivatás mellett döntsön, amikor sok másfélét is választhatna? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. De azt hiszem, érdemes megpróbálni. Olyan korban élünk, amikor sokféle hivatás közül választhatunk, a keresztény hivatást – és a piarista hivatást is – különböző formákban lehet megélni. És ez jó így. Engem legalábbis nagy örömmel tölt el. Nincs semmi, ami „kötelezné” a fiatalt arra, hogy piarista szerzetes legyen ahhoz, hogy a legtöbbet adhassa életéből Kalazancius álmának megvalósításához. Ezt ugyanis más formákban is meg lehet tenni, és ez, hangsúlyozom, nagyon jó így.
Miért jó? Mert lehetővé teszi annak megértését, hogy a szerzetesi élet alapja az az értékes felismerés, hogy „mindent odaadunk”. Mindent. Létünk teljességével adott válasz. Sem nem jobb, sem nem rosszabb más válaszoknál. Mindegyik válaszra szükség van. Az alap viszont a teljesség vágya. Csak egy szeretet van, csak egy középpont van, csak egy vágy van. És ez van jelen a megszentelt élet titkában, és kétségkívül mindegyik fiatal lelkében, aki a piarista szerzetesi hivatás mellett dönt.
Isten mindnyájunkat hív, és kinek-kinek különböző hivatást szán. Mindegyik hivatás teljesen helyes, mert Isten sugalmazta azt szívünkben. De a hivatások különbözők. A szerzetes életnek mindig volt, van és lesz egy „többlete”, amely annak gyökerénél van: odaadni egész életemet, semmit sem tartva meg magamnak; teljesen szeretni Krisztust és a küldetést, más – bár csodálatos, jó és szent – szeretetek nélkül; teljesen rábízni magamat Istenre, nem törekedve, hogy életemnek én legyek az ura; próbálni szabadon élni a küldetés számára, nem kapcsolódva semmi máshoz, csak saját hivatásomhoz és a belőle fakadó követelményekhez.
A Krisztus-követésről történő döntés nem kirakatba tett, „lehetséges választások” címkével ellátott, különbözőképpen egyforma hivatások közötti shoppingolás eredménye, hanem az őszinte keresésé, amely Isten életedre vonatkozó akaratára irányul, nem félve attól, hogy lelked mélyén felismered: Isten „mindent” kér tőled.
Ezért, s főleg ezért, azt kell mondanom minden fiatalnak, akivel találkozom, és aki közösségünkhöz csatlakozásával megtette hivatása első lépését, hogy bízzon, és folytassa a keresést ugyanabban az irányban, mivel a teljesség iránti vágyra csak a teljesség megtapasztalásával lehet válaszolni. A beszélgetést pedig mindig azzal fejezem be, hogy köszönetet mondok a fiatalnak merészségéért, és amiért bátran megküzd az akadályokkal, a bizonytalanságokkal, a felmerülő kétségekkel, és buzdítom, hogy bízzon az első szeretetben, meggyőződve arról, hogy az Úr az, aki hívja, és ő meg fogja adni a szükséges erőt, hogy válaszát elevenen tartsa és gazdagítsa.
Hogyan kísérjük a hivatás folyamatának ezt az ennyire rendkívüli időszakát? Három szempontot szeretnék kiemelni:
• Először is kíséréssel. Tudom, hogy vannak fiatalok, akik kopogtattak ajtónkon, de nem részesültek kísérésben, mert a piaristának, akinek ez lett volna a dolga, „nem volt ideje”. Tudjátok, mit mondok? Azt, hogy ez nem igaz. Az, amije nem volt, az Kalazancius lelkülete, mert neki is rengeteg teendője volt, de azon volt, hogy megtalálja a kellő időt, hogy segítse Gliceriót nevet adni annak, ami szívében lakozott.
• Másodsorban a mindennapi élet tanúságtételével. A fiatalnak kifinomult érzéke van arra, hogy észrevegye a hitelességet, az istentapasztalatot, az alázatot, az önátadást, az örömet a növendéknevelőnek és a befogadó házban élő piaristáknak az életében. Az ellentmondások felfedezésére is kifinomult érzéke van, de ezek nem tántorítják el, ha az előbbiek megerősítik vágyakozását.
• Harmadsorban: egy olyan folyamat elindításával, amelyben a mindennapi életet úgy tapasztalja meg, mint amelyet átjárják az imádságos és képzési alkalmak, a személyes beszélgetések, a lelkinapok, a küldetésünkkel kapcsolatos élmények, a találkozás más piaristákkal, a való élettel való találkozás lehetőségei, és ahol mindez fokozatosan segítséget nyújt az elvégzendő nagy feladathoz: annak újbóli kijelentéséhez, hogy tényleg egész életemet Kalazancius ügyének akarom szentelni, semmit sem tartva meg magamnak.
Itt kezdődik el az a lelki folyamat, amely a szerzetesi Istennek szentelődésben éri el csúcspontját. Ez a döntés pedig nem a „bizonyosságon”, nem is a „kétségek nem létén” alapszik, hanem azon az – alakot nyert, intenzív, örömteli és túlcsorduló – szenvedélyen, amellyel a fiatal az „igen” mellett dönt.
Kedves rendtársak, ezekért annyira fontos ez a noviciátust megelőző képzési szakasz, és annak folytatása a rákövetkező évben. Mert abban az egész kovácsolódik. Mert a teljesség már a kezdetnél ott van, ahogyan a fa a magban. És mindenkit terhel a felelősség, hogy foglalkozzon ezzel a maggal, hogy az kicsírázzon, úgy, ahogy azt Isten akarja.
Azzal szeretném befejezni ezt a levelet, hogy köszönetet mondok sok személynek. Köszönetet mondok a növendéknevelőknek, akik ezekkel a fiatalokkal foglalkoznak, köszönetet mondok türelmes és nagylelkű odaadásukért, amellyel ezt a szolgálatot végzik, akiket az a remény támogat, amely magát az Urat is vezette, amikor tanítványaival foglalkozott, és Kalazanciust is, amikor Gliceriót irányítgatta. Köszönetet mondok a befogadó közösségekben élő piaristáknak, a tanúságtételért az örömről, amelyet adhatnak. Köszönetet mondok a testvériség tagjainak, amiért nagylelkű szívvel megértik, hogy ők maguk is azt akarják, hogy a szerzetes piarista megélje azt a „többletet”, amelyre hivatott, és amiért csalódnak, ha az, amit látnak, nem más, mint világiasság vagy puszta számítás. Köszönetet mondok a családoknak, akik eljutnak annak megértéséhez – a teljesség révén, melyet fiukban észlelnek –, hogy ami Istené, az Istené. Köszönetet mondok azoknak is, akik imáikban kérik az Urat, hogy küldjön munkásokat aratásába.
Glicerio a Kalazanciusi Mozgalom égi pártfogója. Kívánom, hogy minden fiatalnak, aki a mozgalomhoz tartozik, hozzá hasonlóan olyan tapasztalatokban legyen része, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy felismerje azt, amit Isten szívébe helyezett, és hogy tiszta lélekkel megtegye a lépéseket annak megéléséhez. Ha Istentől jön, az csak jó lehet.
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök
