A piarista rend magyarországi tagjai között a sokoldalúság soha nem számított kivételnek. Szepesi Imre, aki a latin és a görög irodalom professzoraként valamint zenészként is elismert volt, csak csatlakozott rendtársai hosszú sorához, akik a tudomány és kegyesség kettős útját járták, legjobb tudásuk szerint. Koltai András levéltárvezető írása.
A tanár
Léván született Spisák Imre néven, és az ottani piarista gimnáziumából lépett 1826-ban a rend tagjai közé. A noviciátust Privigyén végezte, és ott kezdte tanári pályáját is, az elemi iskolában. A filozófiai és teológiai tanulmányok után már nevét Szepesire magyarosítva tett szerzetesi fogadalmat 1833-ban, és a kisszebeni gimnázium tanára lett.
Céltudatos lelkesedésére jellemző, hogy 1835-ben ő rendezte a szokásos iskolai színjátékot. Ehhez föltehetően ő fordította le Martin Du Cygne francia jezsuita A bérlő gazda (De villico) című komédiáját. A darab arról szólt, hogy „egy paraszt gazda, … a hamisan gyűjtögetett s titkolt pénzt alattomban egy városi polgárnál tette, melyet a földesúrnak kellett volna lefizetni a bérlett telkekért. A földesúr … a ravasz gazdát emberül s igen furcsán rászedte, és pénzét maga kezére kerítette.” Az öt felvonásos darab szüneteiben a diákok további „közbenjövő furcsaságokat” is előadtak, amelyekben megjelentek a magyar vígjátékok jellegzetes szereplői: a zsidó, a drótostót, a tanár és maguk a diákok, akik vidám dalokat énekeltek, többek között Schreier Norbert (1748–1811) piarista műveit a csirkékről és a dohányról.
Szepesi 1838-tól a budai piarista gimnáziumban folytatta a tanítást, majd 1842-től Vécsey Miklós szatmári főispán fiait nevelte. Miközben a fiatal bárók, Antal és József a bécsi egyetemre jártak, ő maga is bejárt az ógörög nyelvi előadásokra. Amikor pedig otthon, a Szatmár megyei Sárközön tartózkodtak, és azt tapasztalta, hogy „az ittasságnak általában elterjedt és hallatlan magasságra emelkedett bűne uralkodik a népben”, „mérsékegyletet” szervezett, és e célból mondott beszédeit nyomtatásban is kiadta (1846).
1848-ban, amikor az új magyar minisztérium megpróbálta bevezetni a szaktanítást, Szepesi a pesti piarista gimnázium német és görög tanára lett. Az oktatási reform ugyan a politikai viszonyok miatt elbukott, de ő továbbra is Pesten maradt. Tanítványai számára még 1848 őszén görög és latin nyelvtan kezdett írni, amelyekben a hannoveri Raphael Kühner műveit kivonatolta. Ezeket eleinte kéziratos íveken adta tanítványai kezébe, majd 1850-től nyomtatásban is megjelentek, méghozzá számos ismételt kiadásban, összesen közel 200 ezer példányban.
1861-től 1864-ig igazgatóként állt a pesti gimnázium élén. Ekkor, 1863-ban készült el a kétemeletes udvari keresztszárny, amelyben egy „vizsgálati terem” (auditorium) is helyet kapott.
Tankönyveinek és az iskolai értesítőkben megjelent ógörög filológiai tanulmányainak köszönhette, hogy 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagnak választotta. Tanárhoz méltóan, székfoglalójában is arról értekezett, hogy „a classicai nyelvek valának mindenkor azon eszközök, melyek az emberi szellem magasb kiművelésén … a legtöbbet lendítettek”, és „a classicai irodalom azon véderősség, melyre van az ifjúság szellemképzése fektetve”. 1865-től már nem is a gimnáziumban, hanem a pesti egyetemen tanított latin irodalmat és „írástani gyakorlatokat”, eleinte magán-, majd nyilvános, rendes tanárként.
A költő
Szepesi azon utolsó generációhoz tartozott, amely nem csak tanította, hanem művelte is a latin irodalmat. Ünnepi alkalmakra szívesen írt „classicai zamatú” költeményeket. Az Akadémia új székházának fölavatását 1865-ben például latin és magyar nyelvű ódával ünnepelte. Egyetemi tanártársa, Télfy János 1867-ben a Nyelvtudományi Közleményekben nyelvészeti szempontból tette bírálat tárgyává Szepesi ódáit, kifogásolva számos, a klasszikus latin nyelvtől idegen kifejezést. Erre a szerző 1868-ban 300 oldalas értekezésben válaszolt. „Bíráló úr … a kishitűeket el is csábíthatná, … még a tudomány fegyvereit is látszik lobogtatni, de csak festettek azok, nincs élök, a hely pedig, hol csörögnek, kártyavár, melynek megdöntéséhez még Aeolus királyt [a szelek őrzőjét] sem kell segítségül híni” – írta.
A zenész
A költészetnél is nagyobb barátja volt Szepesi Imre a zenének. Több hangszeren is játszott, de kedvence a pesti gimnázium „dalárdája” volt, amelybe nagy gonddal válogatta és képezte a diákokat. Ő indította el például zenei pályáján Bignio Lajost (1839–1907), a pesti színházak és a bécsi opera neves baritonistáját, aki barátságból később is szívesen énekelt a pesti piarista kápolna szerény karzatán.
A diákok számára 1853-ban Áhítat gyakorlatai címmel énekeskönyvet állított össze, amelyben a nemzeti művelődés szellemében a mise kivételével minden latin szöveget száműzött. Ez az imakönyv a következő fél évszázadban a pesti piarista diákok alapvető fölszerelési tárgya volt. Magyar Elek (1875–1947) például így ábrázolta diákkori önmagát az 1880-as években: „Kis diák igyekszik meg-megcsúszó szapora lépéssel a Kígyó utcán a Városház tér irányába, a hóna alatt összeszíjazott könyvcsomó, legfelül Szepesi Imre énekes imakönyve.”
A diákimakönyvet 1869-ben énekeskönyvvel egészítette ki, amely négyszólamú kottákat tartalmazott (Régibb s ujabb egyházi énekek). Ennek összeállításában a korabeli magyar zenészek egész sora működött közre, köztük Mátray Gábor, Mosonyi Mihály és Zsasskovszky Ferenc.
„Az énekelni és zenézni vágyó mindkét nembeli ifjúságnak” Szepesi 1855 és 1859 között egy világi énekeket (egy, kettő és négy szólamban) tartalmazó füzetsorozatot is készített, Szívemelő és derítő énekek címmel, hogy „a jámborabb vidámság örömeit ültessék be minden lágyabb kebelbe”. A szövegeket és dallamokat Szepesi, a többszólamú földolgozást és a zongorakíséretet Thill Nándor és Vogl Alajos készítették.
Léva jótevője
Sok más rendtársához hasonlóan Szepesi Imre is szívesen támogatta a szegényebb diákokat. Különösen szívén viselte szülővárosa sorsát, és egyetemi tanári fizetéséből megtehette, hogy azt bőkezűen támogassa is. A piarista templom számára kelyhet, festményeket, a gimnáziumnak könyveket, kísérleti eszközöket adott. 1869-ben egy házat vásárolt, és adományozott amelyet Léva városának egy lánynevelő intézet céljára. 1880-ban ott nyílt meg a szatmári irgalmas (vincés) nővérek által vezetett elemi leányiskola és óvoda.
Ezt azonban az alapító már nem érte meg. „Túlhalmozott elfoglaltsága és az időnek általa nem a legcélszerűbb beosztása …, ami tán egyetlen, de elég nagy gyengéje volt”, 64 éves korában véget vetettek életének. Agyvérzés végzett vele 1875. január 9-én. Koporsóját rendtársai, tanítványai és tisztelőinek hosszú sora kísérte a pesti piarista kápolnából a Kígyó és Hatvani utcán keresztül a Kerepesi úti temetőbe.
Szöveg: Dr. Koltai András
Képek: Piarista Múzeum