Szeptember–októberi levelében a rendfőnök atya annak szükségességéről ír, hogy változtatnunk kell a fiatalokkal való kapcsolatunkon. Képesnek kell lennünk feladni terveinket, követve a „félbeszakítás lelkiségét”, hogy válaszolni tudjunk a fiatalok valós igényeire. Meg kell tanulnunk kísérni őket, és ez bennünket is segít, hogy hiteles, tanúságtevő piaristákká váljunk.
Fiatalok, hit és hivatástisztázás
Nemsokára kezdődik a Ferenc pápa által meghirdetett szinódus, mely a „fiatalok, hit és hivatástisztázás” témájával foglalkozik. Olyan egyházi eseményről van szó, amelybe mi, piaristák is intenzíven bekapcsolódtunk. Kétségtelen, hogy ez egy „kegyelmi idő”, kairosz, a „Lélek kedvező ideje”, amelyet ki kell használnunk, mert „Isten hangja a Lélek hangja, mely jön és megy, megérinti a szívet, nem tudni, honnan jön és merre fúj; fontos, hogy ne érjen bennünket váratlanul, és ne távozzon gyümölcstelenül”.[1]
Már befejeződtek a piarista ifjúsági szinódus tartományi és kontinentális szakaszai, a koordináló bizottság pedig már elkezdte a megfogalmazott szövegek, ötletek, tapasztalatok feldolgozását. A piaristák hozzájárulásaként felkínálhatjuk azt a püspöki szinódusnak.
Azt hiszem, jó pillanat ez arra, hogy megosszam veletek, mi volt az egyik fő célkitűzése a generálisi kongregációnak, amikor meghirdette a piarista ifjúsági szinódust: új korszakot nyitni a rendnek a fiatalokkal való kapcsolatában, megváltoztatva azokat a dinamikákat, amelyeket meg kell változtatni ahhoz, hogy a piaristák ne csak arra legyenek képesek, hogy meghallgassák és kísérjék a fiatalokat, hanem arra is, hogy velük együtt hallgassanak a Lélekre. Ez a tehát a törekvése a generálisi kongregációnak mint munkacsoportnak, mely kíséri a rendet: megváltoztatni kapcsolatunkat a fiatalokkal, hogy az nyitottabb, elkötelezettebb, evangéliumibb, befogadóbb, igényeket támasztó, meghívó, javaslatokat megfogalmazó legyen. Közelebb kell kerülnünk a fiatalokhoz, és sokkal komolyabban kell vennünk kísérésüket. Azt szeretnénk, ha a fiatalok megváltoztatnának bennünket. Ugyanúgy, ahogyan a szegény gyerekek piaristává tették Kalazanciust, mi is azt szeretnénk, ha a fiatalok segítnének bennünket olyan tanúkká, atyákká és tanárokká válni, amilyenekre szükségük van és amilyeneket várnak.
Erről szeretnék írni nektek ebben a levélben. Egy erősen szuggesztív evangéliumi szöveget szeretnék ehhez felhasználni, ez pedig Jézus találkozása Zakeussal [2]. Ez alapján szeretném kibontani, mit is jelent megváltoztatni kapcsolatunkat a fiatalokkal. Vágjunk bele!
Jézus áthaladt a városon, amikor egy Zakeus nevű ember azon iparkodott, hogy meglássa őt. Nem tudjuk, hogy Jézus Jerikóban akart-e maradni. Annyit tudunk, hogy áthaladt a városon, és egy máshová tartott. Csakhogy megjelent Zakeus, Jézus pedig változtatott a tervein. Jerikóban maradt, mert Zakeus látni akarta őt és találkozni akart vele. Szívesen nevezem ezt a „félbeszakítás lelkiségének”. Amikor mi, piaristák elvegyülünk a fiatalok között, amikor velük vagyunk, amikor rendelkezésükre állunk, amikor válaszolunk kérdéseikre és teljesítjük kéréseiket, amikor tehát elfogadjuk a kihívást, hogy „velük legyünk”, mindig ugyanaz történik: félre kell tennünk terveinket, hogy ki tudjuk elégíteni igényeiket. Az a piarista, aki nem engedi, hogy a fiatalok „félbeszakítsák”, aki nem tudja félretenni terveit, hogy megnyíljon arra, amire nekik szükségük van, az semminek sem lesz tanúja előttük. És ez tömérdek dolgot érint, kezdve napirendünkkel, aztán közösségeink nyitottságával… Engedjük-e, hogy kérdéseket tegyenek fel nekünk? Szakítanunk kell a megközelíthetetlen életformánkkal, mely „véd” bennünket az általuk támasztott kihívásoktól. Lépjünk be ebbe a mélységesen kalazanciusi „félbeszakító lelkiségbe”!
Szerette volna látni, ki az a Jézus, de nem láthatta a tömegtől. Zakeusnak azt a vágyát, hogy találkozzon Jézussal, megnehezíti a „tömeg”. Kik alkothatják manapság ezt a tömeget? Nemde mi is közéjük tartozunk? Időnként érdemes lenne elgondolkodnunk azon, mi az bennünk, az életformánkban, a munkavégzésünkben, ami gátolja a fiatalt abban, hogy találkozzon Jézussal, felfedezze őt rajtunk keresztül? Hogyan élünk? Milyennek látnak bennünket? Nem az történik-e igen gyakran, hogy a fiatalok látják, amit csinálunk, de nem látják az okát, amiért csináljuk? A fiatalok azt igénylik tőlünk, azt szeretnék tudni, hogy van-e kapcsoltunk az élő Istennel, és ez a kapcsolat, hogyan hat ki életünkre, meghatározza-e döntéseinket, törekvéseinket. Tanúságtételre van szükségük. Mindig is így volt.
Sokszor gondolom: az a fő problémánk, hogy bár nézzük Kalazanciust, igyekszünk is utánozni az általa végzett munkát, de az ő istenkapcsolata nélkül. Kalazancius tanúságtételének ereje, és az, ami gyümölcsözővé tette életét olyannyira, hogy be tudta fogadni az Isten által neki felkínált karizmát, az kétségtelenül az ő egységes, Krisztusra összpontosító és nagylelkűen a gyermekeknek és fiataloknak szentelt élete volt. Ennek a kihívásnak kell megfelelnünk! Kezdjünk bele, és a fiatalok rögtön reagálnak majd rá; ebben biztos vagyok!
Egy fiatalokkal tartott összejövetelen, amelyen a piarista szinódus kérdéseiről gondolkodtunk, egy fiatal ehhez hasonlót mondott nekem: „Atyám, amire szükségünk van tőletek, nemcsak az, hogy meghallgassatok vagy segítsetek bennünket meglátásaitokkal és tanácsaitokkal, hanem amire igazán szükségünk van, az az, hogy lássuk rajtatok, hogy bármely életkorban meg tudjátok élni lelkesen a találkozást Jézussal, a fiatalon tőle kapott hivatásotokat. A többit majd elérjük a saját eszközeinkkel, meg tudjuk csinálni.” Gyakran gondolok arra, hogy ez a fiatalember fején találta a szöget.
Zakeus felmászott egy szikomorfára, hogy lássa Jézust, ugyanis arra kellett elmennie. Sokszor gondolkodom ezen a szikomorfán. Szerzetes közösségeinkre, pasztorális terveinkre, piarista tevékenységeinkre gondolok. Azon tanakodom, vajon a szerzetesélet ma szikomorfa-e a fiataloknak, felkínálunk-e nekik olyan kilátótornyot, ahonnan más megvilágításban láthatják a dolgokat, és felfedezhetik, hogy mi igazán értékes a sok felesleges dolog között, melyeket mások árulnak.
Azt hiszem, sokat kell még dolgoznunk azon, hogy olyan közösségi és pasztorális légkört alakítsunk ki, amelyben a fiatalok megoszthatják hitüket és meg tudnak nyílni az ebből születő megtérési dinamizmusokra.
Még mindig a szikomorfa körül járok: bátorkodom ugyanezt a kérdést feltenni, csak másképpen: a fiatalok, akik elkötelezetten és hivatástudattal élik hitüket, szikomorfák-e a piarista szerzetesek, közösségek, testvériségek, tanárok számára? Mit tanulunk a fiataloktól, kereséseikből és javaslataikból?
Jézus így szólt hozzá: „Zakeus, gyere le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom!” Jézus ránézett Zakeusra, és találkozott vele. Nevén szólítja. Korábban nem ismerte, mégis Zakeusnak szólítja. A Jézussal való találkozás Zakeusban új érzést ébreszt. A hivatással állunk szemben. És Jézus úgy dönt, hogy kíséri ezt a hivatást: ottmarad Zakeus házában, hogy beszélgessen vele. Ez a kísérés.
Nem tudjuk, miről beszélgetett Jézus és Zakeus, azt viszont tudjuk, hogy Jézus társul szegődött a kereső Zakeushoz. Segített neki, hogy rátaláljon arra, ami ott szunnyadt lelke mélyén. A lelki és hivatástisztázó kísérés lényegénél fogva arra törekszik, hogy a fiatalokat érintkezésbe hozza lényük középpontjával, hogy abból kiindulva fogalmazzák meg törekvéseiket és hozzák meg döntéseiket. A „hivatás” nem cél, melyet elérek, hanem hívás, melyet meghallok. Ha a fiatal nincs kapcsolatban lelkével, az a veszély fenyegeti, hogy sosem talál rá arra, amire vágyik. Az a veszély is fenyegeti, hogy bár egy nemes eszményt követ, elvéti hivatását, mert kívülről befelé és nem belülről kifelé él. Az is előfordulhat, hogy hősöket akar követni, anélkül azonban, hogy szívére hallgatna, ahol Isten lakozik és tartósan lakozik. Nincs jobb gyümölcs, melyet fiatalokkal való foglalkozásunktól várhatnánk, mint az, hogy segítjük őket válaszolni arra, amit Isten szívükbe ültetett.
Ezért meg kell tanulnunk kísérőnek lenni. Attól, hogy szerzetesek vagyunk, még nem értünk a kíséréshez. A kísérés azt jelenti, hogy segítjük a fiatalt annak felismerésében, amit Isten tanít neki életének tapasztalatain keresztül. Nem arról van szó, hogy megmondjuk, mit kell tennie. Ne felejtsétek el, hogy a „spirituális visszaélés” valós veszély, melyet el kell kerülnünk. Van egy javaslata Ferenc pápának, amelyet nagyon szívesen értelmezek úgy, mint legjobb gyümölcsét a lelki és hivatástisztázó kísérésnek, melyet a fiataloknak nyújthatunk: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert »senki sincs kizárva abból az örömből, amelyet az Úr hozott.« Aki kockáztat, azt az Úr nem csapja be, és ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését.” [3]
Uram, nézd, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit megcsaltam, a négyszeresét adom neki vissza… – Ma üdvösség köszöntött e házra. Jézus találkozása Zakeussal nem felszínes „tatarozásra”, hanem valódi átalakításra készteti őt. Biztos vagyok abban, hogy, ha képesek vagyunk a fiatalokkal meghallani a Lelket, akkor változtatásunk és megtérésünk nem lesz felszínes, hanem nyitottak leszünk a valódi megújulásra. Ne féljünk ezekkel a szavakkal megnevezni azt, amire szerzetesként szükségünk van a fiatalok közötti jelenlétünkkel kapcsolatban.
Amikor valóban kísérjük a fiatalokat hivatásuk keresésében, ők már nem „pasztorális célkitűzés” lesznek többé, hanem részesévé válnak az Isten által ránk bízott küldetésnek, mert segítenek azzá válnunk, amire nekik szükségük van. És így segíthetnek bennünket, mint Jézus Zakeust, elgondolkodni, hogy melyek azok a dolgok, amelyekről le kell mondanunk ahhoz, hogy alkalmasabbak legyünk a szolgálatra, melyet a fiatalok várnak tőlünk.
Itt befejezem eszmefuttatásomat. Nyitva hagyom, mert hiszem, hogy így kell lennie. Éljük meg reménnyel ezt a szinódusi időszakot, legyünk nyitottak a Lélek hangjára! Igyekezzünk befogadni, amit a fiatalok adnak! Érdeklődéssel olvassuk majd az apostoli buzdítást, amelyet Ferenc pápa közzé tesz a szinódus után! Mindezek fényében folytassuk a piarista ifjúsági szinódust! Aztán pedig nyissuk meg a következő (48.) egyetemes káptalan kapuit a fiatalok kérései és várakozásai előtt, és segítségükkel tegyük rendünket az Istennel és az ő országával való találkozás helyévé!
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado
rendfőnök
[1] Kalazanci Szent József: 131. levél (Narniba, 1622. november 22.)
[2] Lkc 19,1–10. Néhány gondolatot Eunan McDonnell Szalézi atyától merítettem.
[3] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 3.
