Kormozás, busójárás, kiszebáb-égetés… mind, mind a télűző hagyományok közé tartoznak. A farsangi időszakban hangos mulatságokat tartunk, bálozunk, sütjük a csörögét és a szalagost. Jelmezeket öltünk és rigmusokat kántálunk, hogy elűzzük a világból a hideget, a rosszat. Még mielőtt a hamvazószerda csendes felütéssel behívná életünkbe a szent negyven nap időszakát. Még mielőtt útitársul szegődünk a meg nem értett, elárult, kigúnyolt, elhagyott, megkínzott és halott Krisztus mellé.
Farsang és nagyböjt: látszólag egymásnak ellentmondó, két ellentétes irányú mozgást képviselő időszak. Mégis, hitünk, személyiségünk fejlődése során, mindkettőnek fontos üzenete van. Egy jelmez és az abban megjelenő szerep melletti döntésünk valamiféle lappangó vágyból is fakadhat. Egy alig tudatos észünk tudatossá akar válni. Az álarc szimbólum, ami sajátos nyelvezettel bír. Kaput nyit egy határon, életadó erejű tud lenni. Gyógyító átváltozás ez, ami megnyit arra, hogy felfedezzük, a szerep igazsága mit mutat meg önmagunkból, amit eddig még nem tudtunk. Eljátszunk valamit, s ilyenkor a szó legszorosabb értelmében túllépünk addigi önmagunkon. Ez az átváltozás felszabadít, közelebb visz önmagunkhoz, a világhoz, Istenhez. Amikor így öltünk fel maskarát, valójában úgy leszünk mássá, hogy teljesebb önmagunkra találunk rá.
De jelmezt ölteni másféle értelemben is tudunk. Van úgy, hogy eljátsszuk, megjátsszuk magunkat valaminek vagy valakinek. Olyan arcunkat mutatjuk, ami nem a valóság. Ilyenkor az igazit eltakarjuk. Talán azért, mert félünk, „vajon mit szólnak, ha megtudják, ki is vagyok valójában?” Talán szégyelljük magunkat, és talán mi sem vagyunk elégedettek azzal, amit most látunk, tudunk önmagunkról. Az ilyen helyzetekben frissítő és provokáló perspektívát mutat a szent negyven nap. Vége a farsangnak, szögre akasztjuk a maskarát, levesszük a jelmezeket. Marad a mezítelen valóság. Úgy is mondhatnánk, látszódhat végre az igazság. A szenvedő Krisztus nem takarja el magát előlünk; a „fájdalmak férfija” úgy mutatja magát nekünk, ahogy van. A betlehemi gyermek mezítelensége mellett a szenvedő Jézus mezítelenség is mély igazságot hordoz. Pőreségünket mi magunk is egészen eleven módon megélhetjük például a szentgyónásban. A szent negyven nap idején elcsendesedésre, önvizsgálatra, befelé nézésre hív minket az Egyház. Azt kéri, hogy álarcok és jelmezek nélkül, igazul és őszintén vállaljuk magunkat Isten és önmagunk előtt. Jézus érti ezt. Előtte nem kell megjátszani semmit. Látja maskaráinkat is, de látja azt is, ami mögötte van és szeret. Ezt a szemráhányás- és vádmentes szeretetet engedjük magunkhoz akkor, amikor szentgyónást végzünk. Erőt és bátorságot gyűjtünk, rákészülünk. Mintha kitágított pillanatba helyeznénk életünket, kapcsolatainkat. A tiszta látásért, pőreségünk őszinte vállalásáért, a gyógyulásért és szabadulásért rálépünk az emmauszi útra. Kísérőként magunk mellé engedjük azt a Jézust, aki a kenyértörésben vár ránk. Kezünkbe vehetjük azt az Emmauszt, az evangéliumos könyvet, ami soraival, imádságaival és elmélkedéseivel szintén meghalló és meghallgató, támogató útitársi jelenlétet kínál számunkra.
Kalmár Petra, Pasztorális Iroda
