Szentmisével és emléktábla avatással emlékeznek Mándoki Ernő piarista pap-tanárra születésének 100. évfordulóján, március 23-án, szombaton délután 2 órakor Debrecenben a Wolaffka utcai (József Attila telep) Szent Antal-kápolnában. Mándoki Ernő debreceni szolgálata alatt saját kezével építette fel a jelenleg Szent István-templomhoz tartozó kápolnát.
Sokan ismerték őt Debrecenben, akik az elmúlt ötven évben nagy szeretettel emlegették és a hétköznapok szentjének tartották.
1919. január 4-én született Arad megyében a vallásos Metzger család hatodik, legkisebb gyermekeként. 1945 nyarán változtatta nevét Mándokira.
1944 januárjától az 1948-as államosításig tanított Debrecenben, a Piarista Gimnáziumban latin-német-ének szakos tanárként. A diákok körében nagy megbecsülésnek örvendett főként szerénysége, közvetlensége és józansága miatt. 1948 februárjában az országos kórusversenyen, Nyíregyházán ezüst serleget nyert 220 tagú diákkórusával. „Következetes magatartásával és szakmai munkájával úgy belénk verte az adott szólam ismeretét, hogy még ma is tudom énekelni ezeket.” (tanítványa, Csernus István)
1948-tól 1970-ben bekövetkezett haláláig a debreceni Szent István Plébánián volt segédlelkész. Mivel börtön-viselt ember volt, élete végéig megbélyegzettként viszonyultak hozzá még a paptársai is, főleg a békepapok. A szintén megbélyegzett Verdung József P. Gellért ferences atyával volt jó barátságban. Ekkor ehhez a plébániához 20 km-es körzetben kiterjedt tanyavilág pasztorációja tartozott. Hóban, fagyban is kerékpárral járt ki a tanyákra misézni és hittant tanítani. 1957-ben a tanyai és a plébániai elsőáldozók száma 200-on felül volt, 1958-ban pedig 114-en bérmálkoztak.
A tanyai pasztoráció az ő halálával nagyon megcsappant és rövidesen teljesen megszűnt. Lelkipásztori munkája és az állandó tanyákra járás, az énekkar vezetése mellett minden fizikai munkát elvégzett a plébánián és a templom körül: kapált, fákat vágott ki a templomkertben, parkosított, havat lapátolt még a templomtetőről is, hogy be ne ázzon a templom. Valaki így fogalmazott: „Inas volt ő ott, nem káplán.” Emellett nagyon sok emberrel és családdal tartott személyes baráti kapcsolatot. „Önzetlen, egyszerű, csendes ember volt, sosem zúgolódott. Zúgolódás helyett mosolyogva tűrt mindent.” (Lakatos Ferenc (Ferike) sekrestyés) „Krisztus sem követelt magának különleges eljárást, amikor szenvedett. Így én sem kívánhatok a magam számára különleges bánásmódot” – mondta. Paptestvéreivel jó kapcsolatban volt. „Az ütközéseket mindig leszerelte a mosolya.” (Orth Vilmos) Temetésén dr. Virág János, a plébánosa mondta: „Aki csak ismert, csodált téged. Hogy szeretted paptestvéreidet! Én még ajkadról senkire egy megszóló szót nem hallottam. De azt igen, hogy védted, ha távollétében valakit bántottak.”
A Szent István templomban a hívekkel együtt reggelente a fél 7-es mise előtt zsolozsmát imádkoztak. Debrecenben a katolikusok közül sokakat ő látott el komoly és vallásos irodalommal, mert az 50-es években egyáltalán nem jelenhettek meg ilyen könyvek. Abban az időben, amikor még papi civilben is alig jártak a papok, ő mindig piarista reverendában járt kerékpáron a városban és a tanyákon jó és rossz időben, munka és kápolnaépítés közben is. Tanúságtétel volt ez s egyben jel is, amire az egyház azóta is újból és újból felhívja a figyelmet.
Etele Ágoston rendtársa és káplántársa szerint élete végéig minden csüggedésében két dologra emlékezett szívesen, ami vigasszal töltötte el: a Wolaffka-telep és a tanyák. 1956/57-ben saját erőből, rokonai, barátai segítségével építette át kápolnává a Debrecen Wolaffka telepi, egyszerű családi házból kialakított misézőhelyet. Ezt a kápolnát – megelőzve a II. Vatikáni Zsinat ökumenikus szellemét – 1951 óta testvéries szellemben együtt használták katolikusok és reformátusok. Ezért a homokkerti református lelkipásztor is gyűjtött hívei körében az építkezéshez. Tervezzük, hogy a kápolna falán egy emléktáblán megörökítjük nevét az utókor számára.
A II. Vatikáni Zsinat szellemében élt és prédikált már a zsinat előtt is. Nem volt szónok, inkább hangosan elmélkedett, röviden. Egy gondolat a prédikációiból: „A mostani egyház problémáit csak az imádkozó család tudja megoldani. Sok alázat kell a mai korban a hitvalló magatartáshoz.” Erre az alázatra adott ő példát élete minden mozzanatával a ma emberének is: papnak, szerzetesnek és világi hívőnek egyaránt.
Meg kell emlékeznünk egyházzenei jelentőségéről is. A karvezetésben és zenében szaktekintélynek számított Debrecenben. Kiváló hegedűs volt, többször kisegítette a Debreceni Filharmonikus Zenekart. Két énekkart vezetett: a Szent Anna templom Szent László kórusát és a Szent István templom Boldogasszony kórusát. Ez utóbbi volt a kis kórus. Időnként egyesítette a két kórust. Amatőr kórustagokkal csodákat művelt: magas színvonalra hozta az egyszerű emberek előadását, liturgiára tanította, és életüket meghatározó élményekkel ajándékozta meg.
Az egyházzenei áhítatok alkalmával ő szöveg- és zenei magyarázataival együtt hangzottak el a művek. Roppant nagy jelentősége volt ennek az énekkarnak és ezeknek az egyházzenei áhítatoknak abban a korban, ugyanis állami koncerteken nem volt szabad egyházi műveket előadni. Így Debrecenben az '50-es és '60-as években egyedül a Szent Anna templomban lehetett egyházzenei oratórikus műveket hallani. Személyes jó barátságban volt az ország legjobb zenészeivel: Pongrácz Zoltánnal, Gergely Ferenccel, Margittai Sándorral, Virág Endrével, Melis Györggyel, Jándányi Pállal, Hankiss Ilonával, Mátyás Máriával, Ferencsik Jánossal, Réti Józseffel.
A kórus miatt is sokszor meghurcolták a rendőrségen és az Állam-Egyházügyi Hivatalban, de ő sohasem beszélt ezekről.
Ezekben az években az egyházi zeneművek nyomdai kiadásáról szó sem lehetett. Mándoki atya testvérei és barátai révén szerzett egy-egy példányt a művekből, és ezt éjjel-nappal kézzel másolták a kórustagok. Így emberfeletti munkával óriási értékű hatalmas kottatárat gyűjtött össze, melynek nagy része, sajnos, elveszett azóta. Sokat fáradozott azon is, hogy az énekkart közösséggé formálja. Az ő nagy szelídsége és hősies embersége tartotta össze a kórust. Nagyon jól tudta, hogy a közösségi élethez hozzátartoznak a kirándulások is, bár ezek a gyülekezési tilalom miatt azokban az években még veszélyesebbek voltak, mint a konkrét énekkari munka, ő mégis vállalta a kockázatokat. Az énekkari tagok közül toborzott egy elszánt, lelkes kis csapatot, s kimentek kerékpárral a tanyákra virágvasárnap passiót énekelni, vagy elsőáldozásokra, hogy szebbé tegyék az ünnepet, és a tanyasi emberek is részesüljenek ilyen zenei élményekben. Kovács Béla említette, hogy volt olyan virágvasárnap, amikor 9 helyen énekelte vele a passiót.
„Ritkán nevetett, mégis mindig derűsnek ismertem. Ritkán mosolygott, mégis áradt belőle a szelídség. Ez adta az erejét, amivel hatni tudott mindenkire.” (dr. Ludmány Konrád Emil segédkarnagy)
A túlfeszített munka hamar felőrölte egészségét. Gyermekkorában a homlokán egy ótvart túladagolt sugárral kezeltek. Ezért 1967-ben Budapesten koponyacsont-tumorral megoperálták. Három év múlva újabb műtétre került sor, de ebből már nem épült fel. 1970. november 21-én az Úr magához szólította sokat szenvedett szolgáját. „A betegágyon mondtad életed legmegragadóbb prédikációját. Megmutattad, hogy szenvedve is, a szörnyű kereszt súlya alatt hogyan kell a Golgotán is eggyé lenni Krisztussal.” (dr. Virág János a temetésén) Kovács László (most Dr. Kisházi Kovács László) atya volt az utóda a debreceni Szent István Plébánián. Betegsége idején még néhány évig együtt szolgáltak. „Az a Mándoki Ernő, aki 20 éves lelkipásztori szolgálata alatt kicsinységében volt nagy, élete végén szenvedésével is naggyá lett” – mondta. Debrecenben Wolaffka Nándor óta papot úgy nem sirattak, mint őt. A nép közhangulata általánosan úgy tartja: szentség hírében élt és halt meg. Akik együtt dolgoztak vele, mindannyian vallják, hogy egész életüket meghatározó személy volt.
A Géczy család nevében:Géczy M. Erzsébet
Forrás és kép: Debrecen – Nyíregyházi Egyházmegye
