Az alábbiakban Pilinkszky János (1921-1981) Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas költő, piarista öregdiák nagypénteki elmélkedéseiből idézünk.
Magány, magányosan, egyedül
Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, mért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Jézus utolsó két szava
Jézus, aki a tiszta, alapvető emberi szituációkat gyökerükig vállalta és átélte – kétségbeesett mondatával lett valóban a miénk. „Ez valóban Isten fia volt” – mondotta a kereszt alatt a megdöbbent százados. De a mondat hallatára ugyanilyen megrendültséggel érezzük: ember is volt, valóban ember is, aki itt kiszenvedett érettünk.
Feladatát e szavakkal pecsételte meg: realizálta a végsőkig, örök gyógyírt nyújtva minden emberi kétségbeesés számára.
„Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet”…
A két mondat félelmes erővel, az áldozat és az alázat logikájával fonódik egybe, s teremt egységet. Egyik a másikat magyarázza. Egyik mondat a másik nélkül: üres kudarcot jelentene vagy irreális sikert. De így, együtt: a megváltás realitását. E két mondat azonban még ennél is tágabbat jelent, s a mi éltünkre is egyetemes érvényű kell, hogy legyen.
Pilinszky János
Fotó: Pixabay.com
