Galaczi Tibor piarista szerzetes, tanár elmélkedésével kívánunk áldott, kegyelemteljes, fénnyel teli húsvétot.
HÚSVÉTVASÁRNAPI evangélium és elmélkedés, 2019. április 21.
EVANGÉLIUM Szent János könyvéből (Jn 20,1–9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen.
Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
ELMÉLKEDÉS
„Látta mindezt, és hitt.” Mária Magdolna szavára az apostolok testületének két, talán legnagyobb jelentőségű tagja siet Krisztus sírjához: Péter és János, a leendő első pápa és az Úr barátja. Két olyan ember, akinek – még Péter árulásán és János tehetetlenségén túl is – nagyon fontos (volt) a názáreti Jézus, a Mester. Az elmúlt három évben átalakult a szívük, egyre nagyobb teret nyert benne az Úr evangéliuma és személye. A halálától és temetésétől elfáradt és keserű apostolok – egyelőre terv és cél nélkül – a sírhoz sietnek. János, mint fiatalabb, hamarabb ér oda, de nem megy be, Péter lép be először. Ő lesz az Úr helytartója a földön, ő lesz a kőszikla, a feltámadás tanúságának nagy őrzője. Illő tehát, hogy ő lépjen be először, lássa az üres sírt és érintse az otthagyott lepleket. Mégis, nagyon finom fordulattal a szent szöveg Jánosra irányítja figyelmünket, aki nem lép be, csak benéz, lát mindent, amit Péter is, és a szent szerző egyszerűen jegyzi meg: látta mindezt, és hitt. A barátnak nem kell bemennie Krisztus sírjába. Elég látni, hogy nincs ott, csak a leplek. Az emberi, baráti közelség miatt János különleges reménye a szíve mélyén beteljesül.
Minél közelebb vagyunk az Úrhoz, minél inkább baráti, kölcsönös vele a kapcsolatunk, minél inkább engedjük, hogy eljöjjön hozzánk és szavának ereje átalakítson bennünket, minél inkább bízzunk benne, szívünk annál érzékenyebbé válik a hétköznapi élet csodáira, kevesebb jelre van szükségünk, hogy a feltámadásba és megváltásba vetett hitünk megerősítsen minket. Ha törekszünk erre a mély és bensőséges kapcsolatra, minden húsvét szebbé válik, az üres sír nem a félelem tárgya lesz, hanem a remény és hála eszköze: a megváltás öröme árad el bennünk, és ünnepünk nem ér véget soha.
Galaczi Tibor SP
