A tavaly 80. életévét betöltő Urbanek Rudolf piarista szerzetessel, tanárral készített interjút a budapesti Piarista Gimnázium sajtós csapata.
Bevallom, én már régóta türelmetlenül vártam ezt a beszélgetést Urbanek Rudolf atyával. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen történetei lehetnek egy ilyen tapasztalt, mindig mosolygós piarista szerzetesnek. A megbeszélt időpontban és helyen vártam izgatottan. A Tanár úr szívélyesen fogadott, körbevezetett az egész rendházban, majd beültünk egy régen nem használt szerzetesi szobába.
Az édesapját kortársai szorgalmas, segítőkész emberként ismerték. A vele való kapcsolata hogyan hatott az életére, jövőjére, fejlődésére?
Nagyapám korán meghalt, ezért édesapámnak kellett segítenie a család eltartásában már 14 évesen, az iskola mellett. Az iskola befejezte után pékinasnak állt, ezután sikerült az egyik barátjával elindítania egy "maszek" péküzletet a 20-as években. A háborúban mindent lebombáztak, az utolsó pincéig. Édesapám építette vissza pékségünket teljes mértékben önerőből. Ő segített bekerülni ide a piarista gimnáziumba is. Én ebben a munkás, kidolgozott világban nőttem fel. Bölcs volt és nagyon szerette a családját. Utólag egyre jobban becsülöm. A papám abban bízott, hogy én viszem tovább a család nevét. Nagyon megviselte őt, amikor kiderült, hogy pap akarok lenni. 1956. augusztus 25-én volt a beöltözésem, előtte két héttel kapott egy infarktust. Úgy voltam vele, hogy ha az Isten azt akarja, hogy én pap legyek, biztosan gondoskodik majd édesapámról is. Az infarktusból felépült, de nem sokkal később meghalt.
Gyerekkorát a budapesti front közepén töltötte. Nem volt rémisztő egy kisgyerek számára, hogy egy háború közepén él? Érezte bármikor, hogy veszélyben az élete?
Hatévesen, még bombázás alatt is iskolába jártunk. Ha jött a légitámadás, akkor sziréna és futás haza. Kapuról kapura futottunk és természetesen borzasztóan féltünk. Amikor az oroszok már Vecsésen voltak és az iskola a sérültek ellátására kellett, nem tudtunk ott tanulni, ezért a tanító néni lakására mentünk fel, körbeültük a nagyasztalt és ment a tanítás… Fél éven át jöttek az oroszok közelebb és közelebb. A tanítás félbemaradt, és nekünk is segítenünk kellett a sebesültek ellátásában. Egy hat-hét éves gyereknek igen megrázó élmény, amikor halottak között kell hordani a vizet.
Mikor érezte úgy, hogy szerzetesi pályára szánta az Isten?
Egyik nap felkeltem és hopp… valami elindult bennem, hogy nekem papnak kell lennem. Az elején nem szóltam senkinek, megtartottam magamnak ezt a „titkot”. Jártam misére, ministráltam és szépen lassan alakult ez magától. Ezt nevezem én hivatásnak. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ide, a piaristákhoz akarok jönni. Előtte tanár akartam lenni csak, aztán pap. Végül a piarista lét lett számomra a fontos és ez a két dolog itt ért össze. Egyszer, amikor a reggel hatos mise előtt öltöztettem fel Miska atyát, a volt plébánosunkat, már úgy mocorgott ez bennem. Egyszer csak megkérdezte tőlem: “Fiam! Te orvos leszel, pap, vagy tanár?” Én nagyot néztem és visszafogottan csak annyit válaszoltam: “Inkább az utóbbi kettő.” Aztán mikor már biztos voltam a dolgomban, behívott Sík Sándor tartományfőnök. Azt mondta,örül, hogy az Isten erre a pályára terelt, de vigyázzak, mert az akkori világban szerzetesnek lenni nem volt egy életbiztosítás, mert mi csak addig vagyunk, amíg Isten úgy látja, hogy szükség van ránk.
A piarista szerzetesek fogadalomtételük előtt szerzetesi nevet választanak. Igaz, ezt nem használják a hétköznapokban. Miért pont Szűz Mária mennybevételét választotta szerzetesi nevének?
Nem véletlen, hiszen pont augusztus 15-én, ünnepeljük Mária mennybevételének ünnepét [ezen a napon született Urbanek atya – a szerk.]. Érdekes, hogy régebben nem voltam annyira Mária-tisztelő, és most egyre jobban az vagyok.
Urbanek atyáról elmondható, hogy egy igazi világutazó. Milyen helyeken járt eddig? Melyik tetszett a legjobban?
Néha szégyellem, hogy milyen jólétben élek itt Budapesten. Sok helyen jártam külföldön, az utóbbi években Szenegálba, Madagaszkárra, Boszniába utaztam. Voltam Lourdes-ban, kétszer Fatimában, Međugorje-ben, Németországban, Belgiumban és Hollandiában. Izlandon is jártam, az egy érdekes történet volt. Egy vulkanológussal mentünk – az ember lássa azt, amit tanít. Vicces volt. Mentünk a terepjáróval, egyszer csak megálltunk, kipattantunk, megmutatta, hogy ez az a növény, ami csak itt terem, elmondott róla minden tudnivalót, aztán mentünk tovább. Még bálnapörköltet is ettünk.
Nem bánta meg soha, hogy szerzetesnek ment? Harminc éven keresztül osztályfőnök volt, mi motiválta annak idején, hogy ennyi osztályt vállaljon?
Nem bántam meg, hogy nem alapítottam családot, mert osztályfőnökként rengeteg gyermekem lett. Kecskemét számomra teljesen új világ volt, ott kaptam az első osztályomat is. Hogy mi motivált? Fárasztó dolog volt, de szerettem. Van egy régi mondás, számomra nagyon kedves: Aki szereti, amit csinál, az nem dolgozik. Mikor már 25 éven át voltam egyfolytában osztályfőnök, kaptam egy kis “pihenőt”: teljes gőzzel dolgoztam, de nem osztályfőnöki minőségben. Borzasztóan szokatlan élmény volt, mert amúgy szerettem osztályfőnök lenni.
A hosszúra nyúlt beszélgetés után visszakísért a bejárathoz. Elköszöntünk egymástól, én sietve hazaindultam. Amikor csuktam volna be magam mögött az ajtót, Urbanek tanár úr utánam szólt: “Ne feledd! Aki szereti, amit csinál, az nem dolgozik. Aztán jól írd meg azt az interjút!” Majd nevetett egyet, és komótos léptekkel visszaindult a rendházba.
Szöveg: Hunyár Kenéz, Zsigmond Sebestyén, PiariNsta
Fotó: Hunyár Kenéz, PiariNsta
