Az alábbiakban José Pascual Burgués rendtörténet-írónak a gondolatait adjuk közre a rend missziós jellegéről.
Aki csak keveset tud a piarista rend történetéről, azt gondolhatja, hogy a rend „missziós hivatása” a 20. század közepén, a japán és szenegáli „missziós földeken” történő megtelepedéssel kezdett kibontakozni. Semmi sem áll távolabb a valóságtól.
A piarista rend Kalancius óta és Kalazancius akaratából missziós rend!
Térjünk csak vissza abba a korba. 1622-ben XV. Gergely pápa megalapította a Hitterjesztési Kongregációt, és megbízta a katolicizmus terjesztésével, továbbá a nem katolikus országok egyházi ügyeinek szabályozásával. Sigmaringeni Szent Fidél volt az első misszionárius vértanú: ugyanebben az évben, 1622-ben ölték meg a katolikus hit hirdetése miatt a graubündeni kantonban (Svájc). Franz von Dietrichstein bíboros kérésére Kalazancius 1631-ben egy csoport misszionáriust küldött Mikulovba. A bíboros Kalazanciusnak címzett, 1633. március 3-i keltezésű levelében elmagyarázza, miért tartja fontosnak a piarista jelenlétet saját városában: azért, mert a felnőtt megtérők néha elhagyják katolikus hitüket, ugyanis nincsenek biztos alapjaik, akiket pedig „már zsenge éveiktől kezdve az igaz hit permetével öntöznek, felnőttként vén tölgyekké válnak, melyek mozdulatlanul állnak a sátán támadásainak féktelen viharaiban”.
A piaristák egy, az egyház történetében teljesen újnak számító missziós módszerrel álltak elő: az iskolán keresztül megvalósuló ad gentes evangelizációval. Dietrichstein az „eretnekek” megtérítése céljából akarta saját területére hívni a piaristákat, és ugyanez volt a szándéka De Magnis grófnak is, aki Strážnicébe, vagy Pállfy grófnőnek, aki Privigyébe vitte őket. Amikor a piaristák megérkeztek ebbe a ma már szlovák városba, nagyon kevés volt a katolikus, 23 évvel később azonban már egyetlen protestáns sem volt: a piaristák tevékenységének köszönhetően mindenki áttért a katolikus hitre. Amikor Collalto ezredes katonai parancsra Breznóbányára (ma Szlovákia) vitte a piaristákat, egyetlen katolikus ember sem volt a városban, úgyhogy pontosan azért vitte őket oda, hogy – többek között az iskola módszerével – a katolikus hitre térítsék a lakosságot. Nem keveset dolgoztak és szenvedtek ott a mieink.
Germániában azonban (ma Cseh Köztársaság) a piaristák nem csak iskolát vezettek: volt köztük néhány különösen is tehetséges és elhivatott szerzetes, akik gyakorlatilag minden idejüket a missziónak szentelték. Folyamatosan kaptak meghívásokat falusi plébánosoktól, és beszédjeiknek és a gyóntatásnak hála nagyon sok felnőtt ember jutott el a megtérésre. A Hitterjesztési Kongregáció minden évben megkapta a megtérők pontos számát: néha több száz, néha több ezer megtérésről érkezett jelentés.
Amikor a lengyel király 1640-ben először hívta meg országába a piaristákat, nem az volt a szándéka, hogy a piaristák iskolát nyissanak Varsóban (ahogy aztán később tették), hanem hogy menjenek el egy észak-nyugati régióba, Pomerániába. Ez egy frissen megörökölt, lutheránus régió volt, és a királynak az volt az akarata, hogy a piaristák térítsék meg az ottani „eretnekeket”. El is indult arrafelé Casani atya, de az éghajlat, a nyelv vagy talán a betegség miatt elbukott – életének egyébként egyetlen – missziója, és vissza kellett térnie Strážnicébe. A 30 éves háború miatt a piaristák 1642-ben Lengyelországba menekültek, és ez alkalommal a király felajánlotta nekik a fővárosi iskolát, ezzel egy időben azonban Lubomirski herceg is felajánlotta nekik egy másik alapítás lehetőségét: Podolin városában, a Szepes grófság területén, amely Magyarországé volt (ma Szlovákia), de ideiglenesen a lengyel közigazgatás alá tartozott. Az „eretnek” többség megtérítésére küldte oda őket. És ott kevésen múlott, hogy František Hanák atya, a mi misszionáriusunk nem vált vértanúvá.
Amikor Pietrasanta és Cherubini idején nehéz idők köszöntöttek a piarista rendre, és X. Ince pápa úgy döntött, hogy lefokozza a rendet, a pápa rengeteg levelet kapott a piaristák védelmében Ulászló osztrák uralkodótól, az Osztrák Birodalom nemeseitől és püspökségétől, sőt magától a Hitterjesztési Kongregációtól is, akik nem csak azért álltak ki a piaristák mellett, mert a gyerekek iskola nélkül maradtak volna, hanem azért is, mert félő volt, hogy – az igaz hit ellenségeinek nagy örömére – meg fognak szűnni az „eretnekek” megtérítésére tett erőfeszítések is.
Ma ez egy kissé furcsán hangozhat, de ahhoz, hogy valóban megértsük, vissza kell mennünk a kalazanciusi időkbe. Ne feledjük, Kalazancius azt kérte, a tizenkét csillagú korona című imádság végén imádkozzunk el egy üdvözlégyet „az eretnekek megtéréséért”. A misszió fogalma napjainkra rengeteget változott: ma már „a népek evangelizációjáért” imádkozzuk el ezt az üdvözlégyet. Most már a misszió sokkal inkább jelenlét és tanúságtétel kérdése, és nem térítésről van szó. Az „eretnek” szó helyett pedig az „elszakadt testvérek” kifejezést használjuk.
A vallásháborúkat követően Közép-Európa lassanként kezdte visszanyerni vallási egyensúlyát, a piaristák tevékenysége pedig egyre inkább az iskolai szolgálatra összpontosult. Iskoláink azonban mindig minden felekezet előtt nyitva álltak: amikor 1904-ben Mistrangelo generális atya és Tomás Viñas atya meglátogatta a prágai iskolát, látták, hogy a diákok nagy része zsidó származású. A missziós vonal továbbfejlődik anélkül, hogy teljesen elhalna. Néhány későbbi piarista már modern értelemben tekinthető misszionáriusnak: a cerdeñai Federico Cao atyát 1830-ban kinevezték apostoli vikáriusnak a mai Mianmar területére. A Hitterjesztési Kongregáció küldte oda missziós célból. Pompilio Vasca atya életében csak a vágy szintjén valósulhatott meg a misszió: 1901 és 1906 között több levelet is küldött Campi Salentinából Mistrangelo generális atyának, könyörögve, hogy küldje őt afrikai misszióba.
Mára a rend újra felfedezte missziós jellegét (amely nemcsak az összes egyházi intézményt, hanem Jézus összes követőjét is jellemzi), és próbálja a jelen kor szellemisége szerint megélni. Ebben nincs semmi új: egyszerűen csak kezdjük újra felfedezni az első piarista nemzedékek felismeréseit, és a jelen és eljövendő korhoz igazítjuk azokat.
Az alábbiakban José Pascual Burgués rendtörténet-írónak a gondolatait adjuk közre a rend missziós jellegéről.
Aki csak keveset tud a piarista rend történetéről, azt gondolhatja, hogy a rend „missziós hivatása” a 20. század közepén, a japán és szenegáli „missziós földeken” történő megtelepedéssel kezdett kibontakozni. Semmi sem áll távolabb a valóságtól.
A piarista rend Kalancius óta és Kalazancius akaratából missziós rend!
Térjünk csak vissza abba a korba. 1622-ben XV. Gergely pápa megalapította a Hitterjesztési Kongregációt, és megbízta a katolicizmus terjesztésével, továbbá a nem katolikus országok egyházi ügyeinek szabályozásával. Sigmaringeni Szent Fidél volt az első misszionárius vértanú: ugyanebben az évben, 1622-ben ölték meg a katolikus hit hirdetése miatt a graubündeni kantonban (Svájc). Franz von Dietrichstein bíboros kérésére Kalazancius 1631-ben egy csoport misszionáriust küldött Mikulovba. A bíboros Kalazanciusnak címzett, 1633. március 3-i keltezésű levelében elmagyarázza, miért tartja fontosnak a piarista jelenlétet saját városában: azért, mert a felnőtt megtérők néha elhagyják katolikus hitüket, ugyanis nincsenek biztos alapjaik, akiket pedig „már zsenge éveiktől kezdve az igaz hit permetével öntöznek, felnőttként vén tölgyekké válnak, melyek mozdulatlanul állnak a sátán támadásainak féktelen viharaiban”.
A piaristák egy, az egyház történetében teljesen újnak számító missziós módszerrel álltak elő: az iskolán keresztül megvalósuló ad gentes evangelizációval. Dietrichstein az „eretnekek” megtérítése céljából akarta saját területére hívni a piaristákat, és ugyanez volt a szándéka De Magnis grófnak is, aki Strážnicébe, vagy Pállfy grófnőnek, aki Privigyébe vitte őket. Amikor a piaristák megérkeztek ebbe a ma már szlovák városba, nagyon kevés volt a katolikus, 23 évvel később azonban már egyetlen protestáns sem volt: a piaristák tevékenységének köszönhetően mindenki áttért a katolikus hitre. Amikor Collalto ezredes katonai parancsra Breznóbányára (ma Szlovákia) vitte a piaristákat, egyetlen katolikus ember sem volt a városban, úgyhogy pontosan azért vitte őket oda, hogy – többek között az iskola módszerével – a katolikus hitre térítsék a lakosságot. Nem keveset dolgoztak és szenvedtek ott a mieink.
Germániában azonban (ma Cseh Köztársaság) a piaristák nem csak iskolát vezettek: volt köztük néhány különösen is tehetséges és elhivatott szerzetes, akik gyakorlatilag minden idejüket a missziónak szentelték. Folyamatosan kaptak meghívásokat falusi plébánosoktól, és beszédjeiknek és a gyóntatásnak hála nagyon sok felnőtt ember jutott el a megtérésre. A Hitterjesztési Kongregáció minden évben megkapta a megtérők pontos számát: néha több száz, néha több ezer megtérésről érkezett jelentés.
Amikor a lengyel király 1640-ben először hívta meg országába a piaristákat, nem az volt a szándéka, hogy a piaristák iskolát nyissanak Varsóban (ahogy aztán később tették), hanem hogy menjenek el egy észak-nyugati régióba, Pomerániába. Ez egy frissen megörökölt, lutheránus régió volt, és a királynak az volt az akarata, hogy a piaristák térítsék meg az ottani „eretnekeket”. El is indult arrafelé Casani atya, de az éghajlat, a nyelv vagy talán a betegség miatt elbukott – életének egyébként egyetlen – missziója, és vissza kellett térnie Strážnicébe. A 30 éves háború miatt a piaristák 1642-ben Lengyelországba menekültek, és ez alkalommal a király felajánlotta nekik a fővárosi iskolát, ezzel egy időben azonban Lubomirski herceg is felajánlotta nekik egy másik alapítás lehetőségét: Podolin városában, a Szepes grófság területén, amely Magyarországé volt (ma Szlovákia), de ideiglenesen a lengyel közigazgatás alá tartozott. Az „eretnek” többség megtérítésére küldte oda őket. És ott kevésen múlott, hogy František Hanák atya, a mi misszionáriusunk nem vált vértanúvá.
Amikor Pietrasanta és Cherubini idején nehéz idők köszöntöttek a piarista rendre, és X. Ince pápa úgy döntött, hogy lefokozza a rendet, a pápa rengeteg levelet kapott a piaristák védelmében Ulászló osztrák uralkodótól, az Osztrák Birodalom nemeseitől és püspökségétől, sőt magától a Hitterjesztési Kongregációtól is, akik nem csak azért álltak ki a piaristák mellett, mert a gyerekek iskola nélkül maradtak volna, hanem azért is, mert félő volt, hogy – az igaz hit ellenségeinek nagy örömére – meg fognak szűnni az „eretnekek” megtérítésére tett erőfeszítések is.
Ma ez egy kissé furcsán hangozhat, de ahhoz, hogy valóban megértsük, vissza kell mennünk a kalazanciusi időkbe. Ne feledjük, Kalazancius azt kérte, a tizenkét csillagú korona című imádság végén imádkozzunk el egy üdvözlégyet „az eretnekek megtéréséért”. A misszió fogalma napjainkra rengeteget változott: ma már „a népek evangelizációjáért” imádkozzuk el ezt az üdvözlégyet. Most már a misszió sokkal inkább jelenlét és tanúságtétel kérdése, és nem térítésről van szó. Az „eretnek” szó helyett pedig az „elszakadt testvérek” kifejezést használjuk.
A vallásháborúkat követően Közép-Európa lassanként kezdte visszanyerni vallási egyensúlyát, a piaristák tevékenysége pedig egyre inkább az iskolai szolgálatra összpontosult. Iskoláink azonban mindig minden felekezet előtt nyitva álltak: amikor 1904-ben Mistrangelo generális atya és Tomás Viñas atya meglátogatta a prágai iskolát, látták, hogy a diákok nagy része zsidó származású. A missziós vonal továbbfejlődik anélkül, hogy teljesen elhalna. Néhány későbbi piarista már modern értelemben tekinthető misszionáriusnak: a cerdeñai Federico Cao atyát 1830-ban kinevezték apostoli vikáriusnak a mai Mianmar területére. A Hitterjesztési Kongregáció küldte oda missziós célból. Pompilio Vasca atya életében csak a vágy szintjén valósulhatott meg a misszió: 1901 és 1906 között több levelet is küldött Campi Salentinából Mistrangelo generális atyának, könyörögve, hogy küldje őt afrikai misszióba.
Mára a rend újra felfedezte missziós jellegét (amely nemcsak az összes egyházi intézményt, hanem Jézus összes követőjét is jellemzi), és próbálja a jelen kor szellemisége szerint megélni. Ebben nincs semmi új: egyszerűen csak kezdjük újra felfedezni az első piarista nemzedékek felismeréseit, és a jelen és eljövendő korhoz igazítjuk azokat.
