A Piarista Szolgálat Generálisi Titkársága 2018-ban állította össze az alább olvasható szempontrendszert, mely nagyon fontos eligazítás a tekintetben, hogy milyen identitás-fogalommal dolgozunk, mi mindennek kell tudatában lennünk, amikor identitásunk megőrzésére, illetve átadására, továbbadására törekszünk.
KRITÉRIUMOK AZ ÖNAZONOSSÁGRA VONATKOZÓ KÉPZÉSI TERVHEZ
A PIARISTA ÖNAZONOSSÁGRA VONATKOZÓ KÉPZÉS
Az egyház évtizedek óta bátorítja a szerzetes intézményeket, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket a karizma világiakkal való megosztására. Mára ez a felhívás az egyházi jelenlét fenntartása érdekében halaszthatatlan teendővé vált. Ugyanakkor alkalom a közösség-egyház újraalkotására, melyben minden megkeresztelt meghívottnak, és az egyetlen küldetéséért, az evangélium hirdetéséért felelősnek érzi magát.
A piarista rendben a „Világiak intézményes projektjével” megvalósítható választ próbáltunk adni arra a kihívásra, hogy szerzetesek és világiak ugyanabban a karizmatikus projektben együtt járjanak. Ez a válasz azonban olyan képzési tervek kialakítását és fejlesztését igényli, amelyben a küldetés megosztása érdekében a szerzetesek és a világiak képzése együtt, az oktatási intézmények karizmatikus önazonosságának újraalkotásával történik.
Egymást követő általános káptalanok újították meg a rend oktatási folyamatok megerősítése mellett való elköteleződését, hogy a Kegyes Iskolák a küldetésükhöz hűségesebbek legyenek. A generálisi kongregáció a maga idejében útmutatót bocsátott rendelkezésre olyan indikátorokkal, melyek lehetővé teszik a kalazanciusi önazonosság általános káptalanon elfogadott tíz vonásának értékelését és ösztönzését.[1] A munka kiegészítéseként megadunk néhány általános kritériumot, melyek lehetővé teszik az önazonosság e vonásainak elmélyítését célzó képzési tervek kialakítását vagy felülvizsgálatát.
AZ ÖNAZONOSSÁG FILOZÓFIÁJA
Amikor a „piarista önazonosságra” vonatkozó terveket kialakítjuk és áttekintjük, elengedhetetlen annak tisztázása, hogy milyen önazonosság-fogalommal dolgozunk, következésképpen annak mely ösztönző és élénkítő folyamatait kívánjuk és tudjuk beindítani vagy megerősíteni.
Amikor ennyire elvont fogalmakkal dolgozunk, képeket használunk, melyek szinte mindig intuitív és részleges, de nagyon szemléletes megközelítéseket tesznek lehetővé. Az „önazonosság” fogalmával foglalkozó néhány kép áttekintése az önazonosságban való képzés folyamatainak jobb megértését kínálja.
Önazonosság mint örökölt lényeg vagy átadott dolog
Ez a vízió olyannak mutatja be a személyes önazonosságot, mint, amit nemzedékről nemzedékre átadnak: családi, etnikai, nemzeti, vallási… önazonosság. Ez az esszencialista önazonosság-felfogás az „odatartozás révén” másodlagos szempontokra korlátozza az egyéni döntést, az önazonosságra vonatkozó képzést pedig a csoport sajátos ismereteibe való beavatásnak tekinti.
Ezeket a beavatási folyamatokat rituálisan mindig „öltözettel”, illetve majdnem mindig tárgyak átadásával jelzik, amelyek azt az átmenetet szimbolizálják, hogy „eddig nem, de ezután tagja vagy” a csoportnak. Szinte az összes intézménynél, a moderneket is beleértve, megtartjuk a tárgyak átadásának, valamilyen ruhadarab felöltésének, vagy látható jelek végzésének a rituáléját, amelyek az odatartozást, vagy az abban való előrehaladást jelképezik. Így közvetve fennáll annak a veszélye, hogy olyan elképzelést gerjesztünk, mely szerint az önazonosság olyasvalami, amit birtokolhatunk vagy nem, amit oda lehet adni, vagy el lehet venni, sőt el lehet veszíteni, vagy el lehet nyerni.
Ez a szemlélet néha nem mindig tudatos. Megengedi, hogy az önazonosságot „dologként”, az önazonosságra vonatkozó képzés folyamatát pedig „az önazonosságnak tartott valami” transzferálásának, átadásának vagy „tradíciójának” folyamataként fogjuk fel, melyben, aki birtokolja, az átadja annak, akinek még nincs, és a „beavatás” után az végül megérdemli.
Önazonosság mint egyéni folyamat
Az iparosodott társadalomnak termelő alanyokra van szüksége. Ebből a szempontból önazonosság alatt a hiedelmeket és saját értékeket felépítő egyéni folyamat többi egyénhez viszonyított eredményét értjük, melynek végső célja a társadalmilag meghatározott osztályba vagy szerepbe való integrálódás. Ezt a folyamatot „emelkedő életpályának” fogjuk fel, amelynek van eleje és vége, így a saját magunk által személyes, szakmai, társadalmi, sőt vallási téren felépített önazonosság az a végpont, ahova sikerül eljutnunk, és ahonnan nehezen mozdulunk el.
Többszörös önazonosság
A modern kultúrák kritikai elméletekből és a posztmodernitás felvetéseiből kiinduló megkérdőjelezése a monolit és végérvényes önazonosság-fogalom végét jelentette. Az életkontextusok sokfélesége, a létezésnek egyfajta állandóságkeretet adó nagy narratívák leomlása, továbbá a piac fogyasztási igényei utat nyitottak a többszörös önazonosság elképzelésének, melyet az ember a szerint az élethelyzet szerint bontakoztat ki, amelyikben éppen található.
A többszörös és néha ellentétes önazonosságok feltehetően kétértelmű vízióját úgy lehet összebékíteni az egység utáni vággyal, melyről lemondani lehetetlen, ha feltételezzük, hogy az önazonosságnak van egy kemény magja, amely az élet során többé-kevésbé mozdulatlan (idem-identitás vagy önmagaság), és egy rugalmasabb, cserélhető része, amely a kontextusnak megfelelően bontakozik ki, és megengedi a saját önazonosság újszerű szempontjainak akár nem tudatos (ipse-identitás vagy ipseitás)[2] „kipróbálását”.
Ez a szemlélet egy „rangsorolási” kritériumot vezet be, amely lehetővé teszi, hogy az összes implicit és explicit önazonosságot egy explicit önazonossági mag köré integráljuk. Ily módon az önazonosságra vonatkozó képzés a minden személyben jelen lévő különböző önazonosság-reprezentációk kifejezésre juttatásának és progresszív beépítésének a folyamatából állna.[3]
Életre szóló önazonosság és pillanatnyi önazonosság
Az a javaslat, hogy az önazonosságot egy szilárd azonosságmagként és egy/néhány változtatható elemként határozzuk meg, közelít más szerzők javaslatához, akik különbséget tesznek „életre szóló” és „pillanatnyi” önazonosság között.[4] Ez utóbbi konkrét tapasztalatok eredménye lenne, melyek, ha elég jelentősek, lehetővé tennék a tartósabb önazonosságképző elemek fokozatos beépítését.
Narratív önazonosság
A „rangsorolt integrálás” útját keresve, érdemes megfigyelnünk a saját létünkről, saját magunk által, saját magunk és mások előtt végzett narrációt, mint a bennünk egyidejűleg jelenlévő különböző önazonosságok kifejezésre juttatásnak és sorrendbe állításának előnyben részesített mechanizmusát. Minden ember építi és újraépíti azt az elbeszélést, hogy szerinte ki ő, saját életrajza azon eseményeinek narrációjából kiindulva, melyeket jelentősnek vél, és amelyeket tanúsítanak, azaz érvényesítenek mások elbeszélései, akikre az ő felismerésének felelősségét és hatalmát tudatosan vagy tudattalanul rábízta.[5] Ez a szembesített önnarráció lenne az önazonosság kifejezésre juttatásának konkrét formája, amely lehetővé teszi a saját életrajznak a kiválasztott központi önazonosság köré való integrálását.
Önazonosság mint megosztott projekt
Ez a minden személyben meglévő saját maga előtt és mások előtt való „önkimondási” képesség az, ami őt saját létezésének alanyává alakítja, és ebből adódóan, mások előtti felelősséggel és ígéret vagy prófécia formájában önmaga jövőbe vetítésének a képességével ruházza fel.
A személy az, ami volt, de az is, amivé válásra a többiek előtt kötelezettséget vállal. Ez a szemlélet dinamikus önazonosságot javasol, ahol helye van a befogadásnak, sőt a megváltásnak is abból, ami minden személy volt, és nyitott arra, amivé minden személy, saját létének főszereplőjeként és alanyaként, a számára fontos többiekkel együtt és ő előttük, vagyis a közössége előtt, válni akar.
Ezért javasoljuk, hogy az önazonosságot ne tekintsük se örökletes, se rituálisan átadott, se monolitikus, se befejezett dolognak, hanem a különböző meggyőződésekből, értékekből és explicit vagy implicit megnyilvánulásokból minden személy által folyamatosan újraalkotott bonyolult, de rendezett építkezésnek, ami annak a narrációnak az eredménye, melyet saját élettapasztalatáról önmaga és mások előtt folyamatosan csinál. Így, fokozatosan, felelős személyek közösségét alakítjuk ki, olyanokét, akik felelősek egymásért, és képesek arra, hogy a megosztott projekt, az egyazon küldetés mellett elköteleződjenek.
A KÉPZÉSI TERV KRITÉRIUMAI
Az önazonosságra vonatkozó képzési tervnek nem az a célja, hogy valami megváltoztathatatlant adjon át, amit nemzedékről nemzedékre beavatásszerűen továbbadnak.
Olyan kedvező közösségi közeget kell nyújtania, ahol a személyek és az intézmény küldetése szempontjából létfontosságú események narratíváiból és elbeszéléseiből, a saját életelbeszélést, ha szükséges, a múltbéli sebek gyógyításával át lehet dolgozni, hogy tudatos, önmagát a szabadon vállalni akart elköteleződésen keresztül a jövőbe vetíteni képes alannyá formálódjon.
Ajánlunk néhány kritériumot, melyek segítik piarista önazonosságra vonatkozó képzési terveink kialakítását és áttekintését, elősegítik a személyes és közösségi értelemben vett piarista alanynak, mint olyan valakinek a kialakítását, aki különböző kiindulási pontokból és helyzetekből kifejezetten vállalja a különböző módú piarista küldetést, mint személyes történetének, és mindenekelőtt, mint munka-, élet és/vagy hivatásbeli elköteleződésének „narratíváját”.
Sokféleség: A küldetésünkbe bekapcsolódó összes személy élet- és hivatásbeli sokféleségének befogadására olyan terveket kell kialakítani, amelyek tekintetbe veszik a hivatás, a szakma és az élet különböző kiindulópontjait, továbbá a képzés típusait és módozatait. Az a séma, amelyet a rend a részvétel módozataira javasol, megfelelő kiindulási pont ennek a tervnek az összeállításához. Benne a sokféleséget körkörösnek tekintjük, az összes módozatot átfogóan értékeljük, és a fokozatok függőleges sémáit kerüljük.
Önkéntesség: Az önazonosságra vonatkozó képzésnek, főként a leginkább explicit módozatokban, számolnia kell a résztvevők „szabad csatlakozásával”. A mély azonosulás mechanizmusait nem lehet a nélkül aktiválni, hogy ne számolnánk a nagyobb bekapcsolódás iránti akarattal és vággyal. Ugyanebben az értelemben, a jó intézményi környezet, a kapcsolatok minősége és átláthatósága a szükséges motiváció nélkülözhetetlen kulcsai. Az a tény, hogy e képzési tervek nagy része a szakmai kötődés keretéből indul ki, nem feledtetheti, hogy annak meghaladására törekszenek, mivel a hivatáskultúra egyik központi elemét adják.
Narrativitás: Az önazonosság építésének folyamatát a saját motivációk, meggyőződések, attitűdök és eszmék kifejezésre juttatásával lehet meghatározni. Az életesemények narratívája egyfajta „éntechnológia”[6] lenne, amely ezt a kifejezésre juttatást lehetővé teszi. Az önazonosságra vonatkozó képzési terveknek teret és időt kell biztosítaniuk arra, hogy ezeknek az életnarratíváknak a megosztása lehetővé váljon. Az alapítási történetek felidézése, öregeink hangjának meghallgatása, szent piaristák életének, hivatásról szóló beszámolóknak, és mindenekelőtt evangéliumi, és általában bibliai elbeszéléseknek az olvasása így elsőrendű önazonosság-alapanyaggá válik, melyek megkönnyítik azt a feladatot, hogy a személyes és intézményes élet-elbeszéléseket a személyes és közösségi élet vezérfonalának kialakítására összekapcsoljuk.
Folyamatszerűség: Egy olyan képzési tervnek, amelyik igyekszik felkínálni a lehetőséget a saját életelbeszélés és a piarista küldetés narratívájának összekapcsolására, ezt a célt inkább a személyes és csoportfolyamat gyümölcseként, semmint egymáshoz nem kapcsolódó cselekvések sorozataként kellene felfognia. Ebben a folyamatban a megteendő lépések személyes tudatosítása, valamint más, fontos személyek előtti megerősítésük alapvető fontosságú. Ajánlatos valamilyen módszer ezeknek a lépéseknek a képletes „jelölésére”, hogy biztosítsuk láthatóságukat. Ezen a ponton meghatározó, hogy milyen hasonlathoz társítjuk a folyamatot. Az „útiterv” vagy „út” bizonyára közkedvelt hasonlatok, melyek az alacsonyabból a magasabba való „emelkedéshez” kapcsolódnak, szabályozott, „évfolyamokhoz” és „szintekhez” kötött oktatási folyamatainkban annyira természetesek.
Tapasztalatiság: Mivel egy életfolyamat narrációjaként felfogott önazonosságról van szó, a piarista küldetésben való osztozás olyan képzési terveket javasol, amelyek a megélt tapasztalatból indulnak ki és azon haladnak végig, azért, hogy úgy térjenek vissza ahhoz, hogy saját narrációjukba integrálják. Ezért szükségesnek tűnik, hogy ezekbe a tervekbe belevegyék olyan jelentős tapasztalatok megszerzését, melyek az elméletben állított dolgok saját tapasztalattal való megerősítését teszik lehetővé. Ebből adódóan, a szükséges fogalmi tartalmaknak a javasolt tapasztalat kiprovokálását és a felidézett tapasztalat megvilágítását kell szolgálniuk. A bekövetkezett események, a létrehozott kapcsolatok, a megismert személyek, a meglátogatott helyek, az átélt élmények, a kiváltott érzelmek, a megosztott álmok olyan elemek, amelyek a személyes és csoportos felülvizsgálatkor új attitűdökké, értékekké, várakozásokká, kérdésekké alakulhatnak; mindenesetre erős új szálakká, amelyekkel újraszőhetjük önazonosságunkat.
Szubjektivitás: Bármilyen piarista önazonosságra vonatkozó képzési terv céljának annak kell lennie, hogy minden személyben kialakítsa azt a világos tudatot, hogy ő a piarista küldetésnek aktív alanya. Ez egyebek mellett azzal jár, hogy neki személyesen lehetősége van arra, hogy azon a területen, ahol missziós tevékenységét kifejti, egy saját projekt előmozdítását személyesen irányítsa. Ehhez szervezetünknek a jellegzetességei, az áttetszőség és a részvétel reális lehetőségei alapvető fontosságúak.
Közösségiség: Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az evangelizáló küldetés alanya a keresztény közösség. Szükséges, hogy létezzen olyan keresztény közösség, amelyik a megélés által, már most fenntartja, ösztönzi és hitelessé teszi az evangélium felkínálását. A Kegyes Iskolákban mindenekelőtt a szerzetesi közösség, és ahol létezik, ott a testvériség jelenti a piarista keresztény közösségnek az adott intézményt éltető magját. Az önazonosságra vonatkozó képzési tervnek az a célja, hogy egyre több embert bevonjon, és különféle módokon kapcsoljon ehhez a közösséghez. Az abban való részvétel által lehet valaki a piarista küldetés alanya. A piarista keresztény közösség, egyszerre alanya és javasolt célja is önazonosságra vonatkozó képzési terveinknek. Maga a keresztény közösség az, amely a szolgálatában álló személyeken és struktúrákon keresztül a különféle karizmákat alkalmazza, a küldetés igényeit tisztázza, és az aktuális szolgálatokat konkrét személyekre bízza. A szolgálatoknak küldetésünkben osztozó személyekre bízása annak a jele, hogy a keresztény közösség és a személy kölcsönösen elköteleződnek, és a Szentlélek működik benne. Ezen a ponton fontos emlékeznünk arra, hogy az a közösségi és szolgálattevő valóság, amely intézményeinket ösztönzi, a helyi egyházon, és magának a rendnek a sajátos kötelékén keresztül az egyetemes egyházhoz tartozik.
Prófécia: A személyek azok, amik, nagyrészben a miatt, amivé váltak, de azért is, és mindenekelőtt azért, amivé válni kötelezettséget vállalnak. Az önazonosságra vonatkozó képzésnek lehetőséget kell biztosítania arra, hogy odafigyeljünk azokra a különböző lépésekre, amelyek a bekapcsolódó személyek kifejezett elköteleződéséhez vezetnek. A javasolt hivatásdinamikának és a személyes akarat teljes tiszteletben tartásának kell megszabnia a képzési terv ritmusát. A piarista keresztény közösséghez való kapcsolódás lehetne, valamilyen formában, ennek a képzésnek a sikerindikátora.
[1] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: Szolgálatunk kalazanciusi önazonossága, ICCE, Madrid, 2012.
[2] Vö. Paul Ricoeur: Sí mismo como otro, Siglo XXI, Madrid, 1996.
[3] Juan Ignacio Pozo: La construcción de la identidad en la Psicología cognitiva; Del aprendizaje situado a la integración jerárquica, in Carles Monereo Font – Juan Ignacio Pozo (ed.): La identidad en Psicología de la Educación, Narcea, Madrid, 2011, 52.
[4] Jay L. Lemke: Identity, Development and Desire: Critical Questions; idézi: Leili Falsafi – César Coll: La construcción de la Identidad de Aprendiz. Coordenadas espacio-temporales, in Carles Monereo Font – Juan Ignacio Pozo (ed.): La identidad en Psicología de la Educación, Narcea, Madrid, 2011, 87.
[5] Paul Ricoeur: Historia y narratividad, Paidós, Barcelona, 2014, 215–230.
[6] Vö. Michael Foucault: Tecnologías del yo y otros textos afines, Paidós, Buenos Aires, 2008.
