Négy éve élek Indonéziában. Ketten érkeztünk ide Madridból, és most már összesen harminc ketten vagyunk két indonéz közösségünkben. További húsz (indonéz és timori) testvér tölti a képzés éveit a Fülöp-szigeteken, és öt testvérünk van Spanyolországban. Hiszem, hogy az Úr taposta ki előttünk az utat. Talán neki fontosabb is volt, mint nekünk, hogy jelen legyünk ezeken a vidékeken.
Úgy gondolom, látva a megannyi szegény gyerek és fiatal oktatási körülményeit – különösen is Timor szigetén –, a mennyei Atya és Kalazancius megmozgatnak minden szálat, hogy mi, piaristák megfelelő választ tudjunk adni erre a helyzetre.
A rend küldött engem ide mintegy családunk képviselőjeként és részeként. Nem személyes érdek vezetett, és még csak nem is az, hogy különösebb elhívást éreztem volna a missziós életre: misszionáriusi hivatásom azon a napon született meg, amikor a generális atya megkérdezte, kész vagyok-e arra, hogy missziós tevékenységbe fogjak ezen a vidéken. Továbbra is úgy gondolom, hogy a piarista misszió mindenhol jelen van, és nem érzem úgy, hogy most több közöm lenne a misszióhoz, mint korábban, amikor még Spanyolországban dolgoztam.
Igyekeztem szeretni, megérteni az indonéziaiakat, és egy lenni velük. Ennek érdekében értékelni kezdtem kultúrájukat és mentalitásukat, megtanultam nyelvüket, próbáltam félretenni saját gondolkodásmódomat, hogy meg tudjak nyílni más szemléletmódok felé, legyen szó életről, időről vagy prioritásokról… Számomra a kulcs a bizalom volt: bizalom az emberekben, a jelöltekben, az új kihívásokban, még ha sokszor nem értettem is, hogyan működnek itt a dolgok. (Kalandra fel!)
Nagyon befogadóak voltak velem az itteni emberek; egyszerűségük, emberségük, nagylelkűségük, alázatuk, örömük, közösségi gondolkodásuk, szellemiségük, tisztelettudó magatartásuk mind gazdagított engem. Ezeket az értékeket ők mind megélik, és átragasztják másokra is.
Meglepett, mennyire vonzza a fiatalokat a karizmánk. Hivatáspasztorációnk többnyire abban állt, hogy megnyitottuk kapuinkat, és fogadtuk az önszántukból jelentkezőket, így elindíthattuk őket a hivatástisztázás és a képzés útján. Néhány hónappal érkezésem után, amikor még nem igazán értettem a nyelvet, és egyedül voltam a házban, egyszer csak megjelent három fiatal, és kérdezgetni kezdtek hivatásunkról, továbbá arról, hogyan tudnának jelentkezni. Nem kevés időmbe telt, míg rájöttem, mit is akarnak, és miként reagáljak. Pontosan olyan volt a helyzet, mint amikor a spanyol hivatáspasztorációban dolgoztam. Kezdtem megérteni, hogy Jézus rendi szinten arra hív bennünket, hogy „vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán”. (Nézd csak meg a világtérképet, és látni fogod, hova is esik ez az ázsiai terület; „timur” ráadásul annyit jelent, mint „kelet”.)
Hálával és elégedettséggel tekintek az elmúlt négy évre. Nagy ajándék számomra, hogy olyan indonéz fiatalokkal lehetek közösségben, akik a piarista hivatás szerint szeretnének élni. Lelkesedésüket, odaadásukat és hitüket látva én is megújulok hivatásomban. Előttünk a kihívás, hogy megfelelő képzésben részesítsük az indonéz és timori piaristák első generációit: alapvetően ők lesznek azok, akik majd előreviszik az itteni piarista missziót. Úgy gondolom, valóban a mennyei Atya áldása kísér bennünket.
Víctor Gil SP
(2017)
