„Ti, piaristák, csendes forradalmárok vagytok.”
Piarista misszionáriusok vallomásai 4. FERNANDO NEGRO SP
Fernando Negro atya vagyok, negyvenhárom éve piarista, harmincöt éve pap. „Boldog piaristaként” definiálnám magam, ugyanis a piarista rendben találtam meg és találom meg ma is életem értelmét, azt az értelmet, amely kezdettől fogva hozzákapcsolódik Istennek az életemről szőtt álmához.
Röviden elmondanám, hogy nagycsaládba születtem, tizenegyen vagyunk testvérek, és közülük hárman lettünk piarista szerzetesek. A szerzetesi hármasunkban én vagyok a Benjámin, de ha egész családunkat nézzük, hetediknek születtem.
Most szeretnék megosztani néhányat piarista misszionáriusi élményeimből. Először is szeretném kifejezni hálámat annak, aki elhívott, és azt mondta, számít rám egy olyan csodálatos dologban, mint ami a misszió és a piarista rend terjesztése. Mindezt azért tette, mert ő így akarta, és úgy gondolta, így lesz jó. Ennyi!
1987 karácsonyán kissé tanácstalanul, de elindultunk hárman Kamerunba, hogy egy új és addig ismeretlen környezetben gyökereztessük meg a piarista rendet. Nehéz, de lelkesítő kezdet volt, tele kreativitással. A misszionáriusi szenvedély tüze és az a vágy égett bennünk, hogy megoszthassuk a fiatalokkal a hivatás szépségét. Én akkor harminckét éves voltam, hat éve voltam pap. Korábban Zaragozában és Brooklynban (1986–1987) dolgoztam.
A mai kameruni piarista valóság olyan, akár egy virágzó mustárfa, amely folyamatosan növekszik, és felajánlja ágait, hogy a madarak fészket rakjanak rajtuk.
Tizenhat kameruni év után visszatértem Spanyolországba, egészen pontosan Madridba, és novíciusmester lettem. Ma azok közül a novíciusok közül hárman papok, és közülük kettő lett piarista szerzetes. Egy évvel később elöljáróim Indiába küldtek, ahol három és fél évet töltöttem. Ott elsősorban a papnövendékek nevelése volt a feladatom Bengaluru városában, amely India déli részén, Karnataka államban helyezkedik el.
2008 májusa óta vagyok az Egyesült Államokban, ahol újfent a képzés terén, továbbá New York-i jelenlétünk pasztorális területén kezdtem munkálkodni. A Fordham Egyetemen lelkiséget és lelkivezetést tanultam a jezsuitáktól, és jelenleg itt, az Egyesült Államok – Puerto Rico Tartományban szolgálok, mely 2011 júniusában jött létre.
Így hát négy különböző kontinensen éltem eddig, és harminc év misszionáriusi élet van mögöttem. Hozzászoktam ahhoz, hogy közösségeink tagjai rengeteg nemzetből érkeznek, hogy életünket és piarista szolgálatunkat beépítjük a helyi kultúrába, voltam beteg, megtanultam szembenézni az újdonság kihívásaival, kiterjesztetve szívem sátrának ponyváit más népekre is, és mindenekelőtt, szenvedéllyel éltem meg – és élem meg a mai napig – egyszerű, nagylelkű, merész és kihívásokkal teli piarista életstílusunkat.
Meggyőződésem, hogy a piarista missziós terjeszkedésnek nem lesz vége, ugyanis ez nem egy „átmeneti” feladat. Épp ellenkezőleg: valami maradandó kell, hogy legyen, ugyanis része alapítói DNS-ünknek, amióta négyszáz évvel ezelőtt Kalazanci Szent József megalapította a piarista rendet a reneszánsz Rómában.
Ebből kifolyólag nem engedhetjük meg magunknak, hogy középszerűek legyünk, sem a „na, megcsináltam, ennyi volt” típusú hozzáállást. Nem! Mindig van tovább, mindig szembetalálhatjuk magunkat a szegénység újabb formáival, mindig lesz hol szolgálnunk a gyerekeket és a fiatalokat.
Egy piaristának el kellene gondolkodnia például azon a tényen, hogy a hazájuktól távol élő gyermekek esetében háromból egy menekült. Ha a világon harmincegy millió gyermek él hazájától távol, akkor abból tizenegy millió menekült. Kérnünk kell a Szentlelket, hogy akárcsak szent alapítónkkal, Kalazanci Szent Józseffel tette, a mi értelmünket is világosítsa meg, és vezessen minket, hogy – Szent II. János Pál pápa szavaival élve – teret adjunk a nevelői szeretetből fakadó kreativitásnak. Válaszolva Ferenc pápánk sürgetésére, olvassunk végre az idők jeleiben.
Bár piarista misszionáriusokként néha küzdünk a gyökértelenségből fakadó bizonytalansággal, Krisztus iránti és Krisztusból fakadó szenvedélyünk megadja nekünk a bizonyosságot, hogy ő soha nem hagy el minket. Emlékszem, hogy amikor megérkeztem Kamerunba, még abban az évben elkezdtem nyolc órában tanítani a bamendai Futru-Nkwen általános iskolában. nyolcvankét diákért feleltem. Közülük egy piarista lett, és ma novíciusmester Kamerunban. Voltak olyan keresztény hívők, sőt papok is, akik kritizáltak minket, ugyanis nem hitték el, hogy a gyerekek közötti munka nem csorbítja a „papi tekintélyt”.
Egyre több kritika ért minket, mígnem egyszer a mi jó pásztorunk, Paul Verdzekov, Bamenda érseke (de nem szeretett kitűnni semmiféle címmel) eljött hozzánk öreg Volkswagenjével, és biztosított arról, hogy jó úton járunk, továbbá elmondta, hogy éppen azért hozott el minket egyházmegyéjébe, hogy azt csináljuk, amit most is csinálunk. Egyszer így fordult hozzám: „Fernando, csak így tovább! Ti, piaristák, csendes forradalmárok vagytok. Nagyon köszönöm.”
A piarista misszionárius – Krisztus szeretetéhez kapcsolódva és Krisztusért élve – a szentség útjaként éli meg a missziót. Ez a szentség a Szentlélek működésének hála megfertőz másokat is. Emlékszem például, hogy amikor egyszer Bengaluruban elmentem egy plébániára megkeresztelni egy kislányt, a szertartás végén odajött hozzám egy Manikam nevű hindu ember, hogy elmondja: „Atya, a szertartás közben megszólított engem Jézus, és azt kérdezte, én mikor keresztelkedek meg.”
Gondolkodás nélkül azt mondtam neki, hogy én szívesen megkeresztelem. Aztán elmentünk a kislány szüleinek házába, ahol Manikam bemutatott feleségének és lányának. Elmondta, hogy a háza tele van bálványokkal és amulettekkel, ugyanis ő eddig meggyőződéses hindu volt, de most már szeretne megtérni. Biztattam, hogy keressen fel egy papot Tamilnádu államban, ahol lakott, aztán ha kellőképpen felkészült, hívjon fel, hogy megtarthassuk a keresztelőt.
Három hónappal azelőtt, hogy végleg hátam mögött hagytam volna Indiát, Manikam felhív, és elmondja, hogy felkészült, és szeretné, hogy én kereszteljem meg, még mielőtt elköltözök. Így aztán egy szép, családias szertartás keretében megültük a keresztelőt egy szalézi barátom által vezetett bengalurui plébánián. Aznap Manikam részesült a keresztség, a bérmálás és az eucharisztia szentségében, továbbá a házasságát is megáldottam, felesége ugyanis már katolikus volt.
Indiában tilos téríteni, így az esetleges problémák elkerülése végett Manikam írt egy gyönyörű levelet, amelyet benyújtott a rendőrségnek. Így szól a levél: „Én, Manikam, szabadon, külső vagy belső kényszerítés nélkül, mivel szeretem Jézus Krisztust, vágyom arra, hogy teljes szívemmel kövessem őt, és átölelem őt a keresztségben.” Egyszerűen gyönyörű! Ja, és Manikam aznap felvette a Márk nevet, ugyanis nyelvtanilag a Manikam név közel áll ehhez a keresztény névhez.
Nem akarom tovább nyújtani, de még szeretnék hozzád fordulni, aki olvasod e sorokat, hogy elmondjam, senki nem lehet misszionárius, ha a Jézus Krisztus iránti szenvedélyes szeretet tőre nem járta át a szívét. A piarista misszionárius pontosan tudja, hogy életét fogja adni, hogy akár el is fogja azt veszíteni, de megvan benne a bizalom, hogy megéri, hogy van értelme annak, hogy kisebbedjen, míg ő növekszik az egyházban és a világon.
Csodálatos látni, hogyan válik a piarista karizma egyre egyetemesebbé, hogyan gyökeresedik meg és fejlődik ott, ahol olyan gyerekek vagy fiatalok vannak, akik még nem részesültek oktatásban, és nem ismerik a hitet. Ez egy egyetemes hívás minden piarista felé, hogy segítsünk, ahogy a következő, fiatalokról szóló szinódus jelmondata is megfogalmazza: imádkozzunk azért, hogy formálódjon a hitük, és segítsünk nekik, hogy a Szeretett nyomában járva felfedezzék az élet értelmét.
Ferenc pápa kihívásokkal teli soraival zárom, melyeket 2016. november 27-i levelében fogalmazott meg a piarista rendnek: „A keresztény nevelés – különösen a legszegényebbek között, és ott, ahol a krisztusi örömhírnek kevés tér jut, vagy csak alig érinti az emberek életét – e cél elérésének kiváltságos eszköze. Egy nevelési karizma, mint amilyen a tiétek is, számtalan belső lehetőséget rejt, amelyek közül sok még felfedezésre vár.”
Fernando Negro SP
(2017)
