„A remény üzenetét közvetítve a gyerekek és a fiatalok felé”
Piarista misszionáriusok vallomásai 5. – MIGUEL ARTOLA SP
Emlékszem, hogy egyik otthonlétem alkalmával, mikor épp különböző dolgokról beszélgettem édesanyámmal, egyszer megjegyezte: „Amit a legtöbbre becsülök az életben, amit a legtöbbre értékelek, az a hit. Ez a legnagyobb dolog, amim van.” Élénken él bennem ezeknek a szavaknak az emléke. Anyámat mély és őszintén megélt vallásosság jellemezte. Jézus Szent Szívének tisztelete volt életének egyik alapja. Édesanyám hitvallása – amely hatalmas jót tett velem – sokszor eszembe juttatta később Jézus szavait az evangéliumban: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, de a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25).
Úgy gondolom, az ő hite jelen van az én legmélyebb gyökereimben is. Ahogy végiggondolom életemet annak minden magasságával és mélységével együtt, azt hiszem, Szent Pállal együtt szerényen kijelenthetem: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3,8). Aki már felfedezte saját életében Krisztust, képtelen arra, hogy ne hirdesse őt másoknak. Mindezt kevésbé magára, mint inkább a kegyelem szabadító erejére és a szívekben munkálkodó Szentlélek ajándékára támaszkodva teszi.
Visszatérve saját élettörténetemhez, valamelyest magamat látom Jézus apostolaiban: mindent hátrahagyva követték őt, feltétel nélkül, de aztán elég hamar kiütközött kevésbé evangéliumi hozzáállásuk, hatalmi harcokba kezdtek, képtelenek voltak megérteni Jézus szavait és jeleit, de azért mellette maradtak. Ez egy tanulási és tisztulási folyamat volt, melyben a kereszt és a feltámadás eseménye döntő fontossággal bírt. A Szentlélek eljövetele megerősítette szívüket, megnyitotta elméjüket, és megkezdték az örömhír hirdetését a népek között.
Ismerem és sokat tanulmányoztam hitünket – hogy mit jelent és mit kér tőlünk –, de vannak dolgok, amelyeket csak az élet eseményein keresztül fedeztem fel. A hit és az Úrral való találkozás elmélyülhet, ez egy egész életen át tartó folyamat. Személyes utam során egyre világosabbá válik számomra, mennyire fontos volt azoknak a szenteknek a hozzáállása, akik az evangélium hirdetésére sürgettek, és szenvedéllyel valósították azt meg saját életükben. Tudatában voltak, mennyire nagy hiányt jelent az emberek, a testvéreik életében, hogy nem ismerik a Jézusban kapott megváltást, Isten szeretetét és irgalmát, melyeket Jézus élete, tettei és szavai tesznek számunkra nyilvánvalóvá. Ahhoz, hogy megszülessen a hit, hirdetni, kommunikálni kell az evangéliumot. És ez a mi felelősségünk. A tanítványoké.
Szeretném néhány rövid pontban megfogalmazni a szolgálatommal kapcsolatos gondolataimat:
a) Pasztorális élményeim révén jobban megértettem Pál szavait:
b) Ezzel egy időben az, hogy különböző országokban éltem, és hogy sok helyet látogattam meg, először is megmutatta, mennyire fontos szeretnem azokat, akikhez közel kerülök, és akikkel együtt élek, mennyire fontos odafigyelnem életükre, gesztusaikra, szavaikra. Így tud megvalósulni köztünk a párbeszéd, így tudom meglátni legmélyebb vágyaikat és legnagyobb szükségleteiket, és így tudom megtalálni a legjobb módját annak, hogy jelenvalóvá tegyem számukra Jézus életét, a remény üzenetét közvetítve feléjük.
c) Aztán ott van az az élmény, hogy utam során annyi ember, annyi hívő hatott rám is, miközben megosztottuk egymással hitünket. Hányszor tartott meg, hányszor adott erőt és új lendületet az ő hitük! És ez ma is így van.
d) Szent Pál megírja leveleiben, hogy amint Péter a zsidók evangelizálására kapott meghívást, úgy őt arra hívja Isten, hogy a pogányoknak hirdesse az evangéliumot. Én a magam részéről arra kaptam meghívást, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak, különösen is a szegényeknek hirdessem az evangéliumot, és hogy mindezt Kalazancius karizmáját követve tegyem azon az úton, melyet a rend mutatott és kért tőlem. Ez most inkább belső, mint külső feladat, ugyanis jelenleg az ázsiai piaristaság felvirágoztatásában segítek. Most Ázsiában, aztán ha az Úr máshova visz, majd máshol. Testvéreim mellett állok, és osztozom velük a vágyban, hogy Jézus hűséges tanítványaiként teljes mélységében megéljük piarista karizmánkat, és hogy életünkkel tanúságot tegyünk az evangéliumról, a remény üzenetét közvetítve a gyerekek és a fiatalok felé.
Mélységesen hálás vagyok az Úrnak napi szinten megmutatkozó szeretetéért és a hivatás ajándékáért. Bocsánatot kérek tőle hibáimért, gyengeségeimért, és várom kegyelmét, hogy életem végéig kitarthassak tanítványaként és az evangélium tanújaként.
Miguel Artola SP
(2017)
