Szeptemberi levelében a generális atya az egyetemes káptalan mottójául választott kalazanciusi kifejezést – „a Szentlélek vezetése alatt” – magyarázza. Szempontokat ad ahhoz, hogy „a Szentlélek vezetése alatt” éljük mindennapjainkat és a Szentlélek alkalmaként éljük meg és használjuk fel az egyetemes káptalant.
A generális atya 2020. szeptemberi levele
A Szentlélek vezetése alatt
Az immár négyszáz évvel ezelőtt íródott Konstitúciónkat Kalazancius olyan mondattal vezette fel, amelyet aztán minden piarista nemzedék fejből megtanult: „Spiritu Sancto duce.” A generálisi kongregáció úgy döntött, hogy 48. egyetemes káptalanunkat ezzel a szent alapítónk által olyannyira szeretett jelmondattal hirdeti meg: „A Szentlélek vezetése alatt.”
Ezzel nem csak az a célunk, hogy „megemlékezzünk egy évfordulóról”. Persze igaz, hogy ahogy egyre közelebb kerülünk annak négyszázadik évfordulójához, hogy Kalazanci Szent József írásba foglalta Konstitúciónkat, különösen is nagy hálát érzünk Isten felé Kalazancius atyai gondoskodásáért, amellyel körülvette a Kegyes Iskolákat, továbbá azért a nagyszerű és szerény hivatásért – a piarista hivatásért –, amelyet ő hozott létre az egyházban. Az is természetes, hogy ilyenkor felébred bennünk a vágy a megemlékezésre, az ünneplésre, arra, hogy nyilvánvalóvá tegyük, mennyi jót tett Isten Kalazancius művében, amely immár négyszáz éve szenteli magát a gyerekek és a fiatalok szolgálatának. Ilyenkor szeretjük azokra a gondolatokra vagy mondatokra fektetni a hangsúlyt, amelyek különösen magukra vonják figyelmünket: azokra, amelyek most – a Szentlélek vezetése alatt – épp foglalkoztatnak minket, és ezért legjelentősebb mondataink egyikeként akarjuk őket kiemelni.
Ennél azonban sokkal többet akarunk, és sokkal többre is van szükségünk. Arra törekszünk, arról álmodunk, és arra vágyunk, hogy egyetemes káptalanunk valóban jó alkalom legyen a Szentléleknek, hogy lehetőséget teremtsen sugallatai meghallására és befogadására, hogy a lelki mérlegelés tere legyen, amely – az evangéliumhoz, Kalazanciushoz, továbbá nevelői és lelkipásztori küldetésünkhöz való hűségben – segít a következő néhány év rendi irányának kijelölésében.
Rendtársi levelemmel az a célom, hogy én is hozzátegyek valamit ehhez az értékes célhoz: ahhoz, hogy mélyen elgondolkodjunk, mit is jelent az, hogy egyetemes káptalanunkat „a Szentlélek vezetése alatt” tartjuk.
I. Mindössze két szempontra szeretnék összpontosítani, egyrészt, hogy rövid legyek, másrészt, hogy tiszteletben tartsam e rendtársi levelek (salutatio) eredeti célját. Először is szeretném, ha jobban megértenétek, milyen területeken beszél Kalazancius a Szentlélek iránti hűségről. Másodszor pedig szeretnék megnevezni néhány olyan magatartásformát, attitűdöt, amelyek segíthetnek bennünket e lelkesítő feladat ellátásában.
1. Először is úgy gondolom, három olyan kiemelkedő terület van, ahol Kalazancius a Szentlélek vezetéséről beszél: az egyház, a képzés és az imádság. Sokkal több ilyen terület van, de számomra ezek a legegyértelműbbek és legjelentősebbek.
A Konstitúció előszavában (KK 1 és K 4) Kalazancius így indít: „Cum in Ecclesia Dei…” („Minthogy Isten egyházában…”) Kalazancius számára kezdettől fogva világos, hogy az egyházban akar élni, hogy hű akar lenni hozzá, és hogy meg akarja hallani általa a Lélek hangját, aki ösztönöz (tendant) és hív (vocavit), hogy tevékeny módon együttműködjünk az evangelizálás küldetésében. Kalazancius számára egyértelmű, hogy „Isten egyházában” mozgunk és vagyunk, és hogy benne és általa mérlegelünk, munkálkodunk, működünk együtt és érzünk. Ma mit jelent ez számunkra? Kétségkívül ugyanazt, amit Kalazanciusnak jelentett: hűséget, odatartozást, elköteleződést, figyelmes hallgatást, imádságot… és még megannyi dolgot!
Szükségünk van arra, hogy meghalljuk az egyház hangját, mely arra hív, hogy Jézus Krisztust helyezzük a középpontba, hogy első helyre tegyük a szegényeket, hogy hitelesen éljünk, továbbá irgalomra, az örömhír derűs hirdetésére, egyszerű és szegény életvitelre, sajátos karizmánk hiteles és határozott megtapasztalására, az önmagunk körül forgáson és a klerikalizmuson való felülemelkedés evangéliumi megélésére ösztönöz bennünket. Odafigyelünk a pápára, aki arra hív, hogy váljunk valóban a „kommunió szakértőivé”, és hogy önmagunkból kilépve bátran „induljunk el az egzisztenciális peremterületek felé”.[1] Továbbá meghív a „piaristák új pünkösdjére”. Szem előtt tartjuk Ferenc pápa vágyait: „Engedjétek, hogy a Kegyes Iskolák házát betöltse a Szentlélek, hogy létrejöjjön köztünk a kellő közösség annak érdekében, hogy kellő lendülettel, mindenféle félelmet és akadályt leküzdve tudjátok teljesíteni a piaristák jellegzetes küldetését a világban. Kívánom, hogy mind ti, mind közösségeitek és intézményeitek sugározni tudjátok az evangélium felszabadító és üdvözítő erejét minden nyelven, minden helyen és kultúrában. Segítsen az Úr benneteket, hogy mindig megőrizzétek misszionáriusi lelkületeteket, és mindig készek legyetek útra kelni.”[2]
Úgy gondolom, ez az egyik kulcsa, hogy káptalanunk képes legyen a „Szentlélek vezetése alatt” működni: hogy Isten népét meghallgatva az egyházzal való mély közösségben hozzunk döntéseket. Egy olyan egyházban élünk, amely segít a fiatalokra, a hitre és a hivatástisztázásra szegezni tekintetünket, amely szeretne növekedni a szinodalitás és a közös felelős részvétel lelkületében, amely új globális nevelési-oktatási egyezményre (pacto educativo global) tesz javaslatot, és amely az átfogó ökológiára akarja alapozni a nevelést. Olyan egyháznak vagyunk tagjai, amely minden területen azért küzd, hogy érthetően adja tovább az evangélium üzenetét, és Krisztus szeretetének hordozója legyen minden férfi és nő számára.
2. Másodszor, szeretek arról elmélkedni, ahogy Kalazancius a novíciusok magiszteréről beszél (KK 23). Kalazancius arra kéri a növendéknevelőt, hogy „figyelmes mérlegeléssel értelmezze minden egyes novícius legbensőbb irányultságát és a Szentlélek vezetését”. A képzés Kalazancius gondolkodásában a folyamatos mérlegelés (vagy más szóval, a megkülönböztetés) gyakorlata, hogy felfedezzük és támogassuk a Szentlélek szívünk mélyén működő indításait. És ha mindezt elmondhatjuk a novíciusok képzéséről, elmondhatjuk, sőt el kell tudnunk mondani a teljes piarista életről, életkortól és életszakasztól függetlenül.
Ha Isten akaratára nyitottan élünk, miközben igyekszünk a hitelesség őszinte és alázatos vágyával megélni hivatásunkat, a piarista szerzetes személye és élete Isten kinyilvánulásának terévé válik, mely a lélek mélyéről kiindulva (internam propensionem) a hivatás teljessége felé ösztönöz.
Emiatt van az, hogy egyetemes káptalanunk teret fog adni annak, hogy elgondolkodjunk, „milyen piaristákra van szükségünk”, továbbá számba veszi majd a közvetítő eszközöket, amelyek által segíthetünk egymásnak a növekedésben. E feladatban a kezdeti képzés, de még inkább az egyre inkább hitelességre törekvő piarista lét kapja a kulcsszerepet. E területen is sok múlik a Szentlélekre való nyitottságon.
3. A Szentlélek működésének harmadik olyan tere, amelyről Kalazancius nyíltan beszél, az imádság, az Isten szaváról való derűs és nyugodt elmélkedés, a lelki élet őszinte megélése. Mindnyájan ismerjük Kalazancius csodálatos megnyilatkozását, amelyben a Jn 3,8-at idézve kijelenti: „Isten szava a Lélek szava, amely jön és megy, megérinti a szívet, majd továbbáll. Nem lehet tudni, honnét jön, mikor fúj. Éppen ezért igen fontos mindig készen lennünk, nehogy váratlanul lepjen meg bennünket, majd eredmény nélkül álljon tovább.”[3]
Mélységes örömmel tölt el engem, hogy munkája egy részét az egyetemes káptalan az úgynevezett „kalazanciusi imamódnak” fogja szentelni, és hogy némi támponttal szolgál majd, hogy elmélyüljünk lelkiségünk jellemzőiben, melyeket hajlamosak vagyunk olykor elhanyagolni. Kalazanciusnál az imádság a Szentlélek indíttatásaira való odafigyelésnek és fogékonyságnak a helye, melyhez szorosan kapcsolódik a belső nyugalom és csend, az elmélkedés és az Úr szemlélése.
Gyakran tűnik nekem úgy, hogy mi, piaristák nem ismerjük vagy elhanyagoljuk a kalazanciusi lelkiség mélységeit, és néha más, identitásunktól többé-kevésbé távol álló lelkiségek vagy imamódok felé fordulunk. Mélyebbre kell ásnunk Kalazancius lelki örökségében, és abból kiindulva kell fiatal szerzeteseinket képeznünk. Olykor még a studentátusokban is találkozom olyan imaformákkal, amelyek nem felelnek meg lelki örökségünknek.
Reflexióm első felét fő témánk mentén szeretném összefoglalni. Segít megértenünk, mit jelent egy egyetemes káptalant a Szentlélek vezetése alatt megtartani, ha belépünk azokba a kiváltságos terekbe, amelyeket Kalazancius a „Szentlélek alkalmainak” nevez. Legfőképp hármat akartam kiemelni: az egyházhoz tartozásunk megélését, a Lélek benső munkálkodására nyitott piarista képzésünket és életünket, továbbá lelki és imatapasztalatainkat. Ez kétségkívül három olyan terület, amelyeket szem előtt kell tartanunk a következő hónapokban és az elkövetkező hat évben.
II. Rendtársi levelem második részét két olyan attitűd megnevezésének szeretném szentelni, amelyek segíthetnek életünkben szenvedéllyel megélni a Szentlélek vezetését. Úgy gondolom, egyetemes káptalanunk nagy szolgálatot fog nekünk tenni azzal, ha figyelmünkbe ajánlja és emlékeztet rá mindnyájunkat, mi pedig – ha e két attitűd szerint élünk és működünk együtt – a káptalant a benső mérlegelés igazi terévé alakíthatjuk. Mindkettő hosszas reflexióra adhatna okot, de elégedjünk most meg néhány egyszerű gondolattal.
1. Spirituális folyamatként megélt élet. Életünk általában tele van tevékenységekkel, munkákkal és különféle megbízatásokkal. Valószínűleg ez sosem fog változni. Van azonban néhány olyan módszer, amelyek – bár nem „csökkentik a munka mennyiségét” – segíthetnek tudatosabban megélnünk mindazt, amit csinálunk, és megtaníthatnak arra, hogy észrevegyük Isten jelenlétét életünkben. A kulcs az, hogy tudjunk nevet adni életünk történéseinek; hogy Isten tenyerébe helyezzük munkánkat; hogy ne hanyagoljuk el a közvetítő eszközöket, amelyek segítenek nagyobb hittel élnünk; hogy dolgozzunk belső szabadságunkon, mely segít döntéseinket a közös érdek és nem saját személyes terveink mentén meghozni; hogy törékenységünk tudatában ápoljuk hivatásunk különböző dimenzióit; hogy keressük a kapaszkodókat, melyek megerősíthetnek; hogy a küldetés és a közösség váljon támaszunkká és erőforrásunkká; hogy szánjunk elegendő időt az intenzív belső munkára, és értékeljük kellőképpen ezeket az időket; hogy hűségben éljük meg a mindennapokat, stb. Összességében arról van szó, hogy hivatásunknak gondos és másokkal megosztott lelki folyamatra van szüksége. Remélem, hogy káptalanunk néhány gondolattal hozzájárul majd ehhez a témához.
2. A küldetésnek átadott élet értékének elismerése. A piarista számára a Krisztussal való találkozás leghamisíthatatlanabb jele a gyerekekért és a fiatalokért adott élet. Rendünk születése óta mélyen megjelöl bennünket ez a „kalazanciusi titok”: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,37). Kalazancius erre a szövegre utalt bevezetőjében, és egész élete során eszerint élt. Jó lenne, ha egyetemes káptalanunk – mely előtt ott lebeg majd a Tonti bíborosnak írt emlékirat létrejöttének négyszázadik évfordulója – némi iránymutatással szolgálna pótolhatatlan szolgálatunk kapcsán. Igen bátorító arról olvasni Kalazancius bevezetőjében, hogy a szeretet tökéletességére törekszünk – a Szentlélek vezetése alatt – a magunk sajátos szolgálata által (KK 1, K 4). Küldetésünk nemcsak „munka”, hanem a Krisztussal való találkozás kiváltságos tere.
Sok olyan fiatal piaristával volt alkalmam beszélgetni, akik szolgálatuk kezdetén állnak, és első tapasztalataikat szerzik nevelőként és papként. Gyakran mondanak nekem ehhez hasonlókat: „sokkal többet adnak nekem a gyerekek, mint amennyit én adok nekik”, vagy: „az tart meg hivatásomban, hogy találkozhatom a gyerekekkel”. A járvány idején több piaristával is volt alkalmam beszélgetni, akik egyöntetűen mély nosztalgiát éltek meg: „hiányoznak a gyerekek”. Küldetésünk, a gyerekek és a fiatalok mindennapos szolgálata spirituális megélésünknek és a Szentlélek vezetése szerinti élet képességének központi eleme.
Imádkozzunk továbbra is egyetemes káptalanunk gyümölcseiért, hogy minden Isten dicsőségét és felebarátaink javát szolgálja!
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök atya
