El tudjuk képzelni, milyen lesz, ha teljesen elmúlik a járvány? Nem csak, hogy javul a járványgörbe, enyhülnek a korlátozások, hanem hogy teljesen vége, túl vagyunk rajta, finito?
Hogy újra fesztelenül találkozhatunk barátainkkal, hogy újra szabadon ünnepelhetünk: esküvőt, karácsonyt, szentmisét, hogy újra emberekkel telnek meg a közösségi terek, múzeumok, templomok, hogy egy, de inkább több stadionnyi ember szurkol a magyar csapatért a foci EB-n, majd mámorittas tömeg árasztja el az utakat, este 8 óra után? Hogy ez a több hónapon át gyűlő feszültség egy hatalmas örömünnepként robban ki belőlünk?
Kalazanci Szent Józsefet már életében szentként tisztelték, halálakor pedig akkor csődület támadt ravatalánál, hogy a svájci gárdistákat kellett kirendelni, hogy rendet tartsanak. Hamar el is indították a szentté avatási folyamatot. A piarista rendalapító viszont úgy halt meg, hogy életműve, a piarista rend szinte halálra volt ítélve: őt magát elárulták, megalázták, megfosztották generálisi címétől, rendjét pedig visszafokozták és megtiltották új tagok felvételét… Az egyházpolitikai helyzet tehát enyhén szólva nem segítette a szentté avatás ügyét.
Végül 100 évet kellett várni a boldoggá avatásra, majd 19 évvel később, 1767-ben a szentté avatásra is sor került. Nem csoda hát, hogy ekkor a piaristákból is vulkánként robbant ki az öröm, amelynek nehéz volt gátat szabni. A piarista kápolnákban, templomokban sorra készültek a Kalazancius-oltárok, bennük a szent ereklyéjével, rajtuk kvalitásosnál kvalitásosabb oltárképekkel, és megannyi metszet, illetve kegyérem született, hogy az emberek haza is vihessék a szent ábrázolását. Minden piarista város fiesztát tartott a boldoggá- és szentté avatás alkalmából.
Bécsben sem aprózták el az örömünnepet: az 1767-es szentté avatást egy monumentális diadalünnepség és a képen látható, erre az alkalomra tervezett és felállított, „szerény” diadalkapu, dicsőségtemplom kísérte. Bécs városában nem volt ismeretlen ez a műfaj. Az ókori építészetben gyökerező, majd a római császárkorban kibontakozó diadalív-állítás hagyománya az antik formákat újra felfedező reneszánsz művészetben született újjá, a kora újkori abszolutista Birodalom-eszme kialakulásával pedig a német-római császárok egyik leghatásosabb propaganda eszközévé vált. Bécsben a 16. századtól kezdve minden császári bevonulást, koronázást, vagy dinasztikus nászt fényes diadalmenet, ún. triumphus kísért, melynek elmaradhatatlan díszei, a diadalkapuk voltak. Az ideiglenesen felállított kapu-szerkezetek minden esetben olyan birodalmi jelvényeket, vagy a Habsburgok hatalmát hirdető emblémákat sorakoztattak fel, melyek egyértelművé tették az uralkodó dinasztia nagyságát és mindenek felett álló hatalmát.
A piarista rend alapítójának, Kalazanci Szent Józsefnek a szentté avatását is egyedülálló módon egy ilyen diadalünnepség üdvözölte a császárvárosban, melynek legkiemelkedőbb díszlete természetesen itt is egy diadalépítmény volt: ez esetben Kalazanci Szent József dicsőségtemploma. A bécsi építész és rézmetsző, Carl Schütz (1745-1800) által tervezett ideiglenesen felállított templom kialakítása az utókor számára is fennmaradt sokszorosított rézmetszet formájában. Az ábrázoláson szembetűnő az építmény monumentalitása, a kor szokásával ellentétben azonban Kalazancius alakja nem az architektúra csúcsáról a város fölé magasodva, hanem a kétkarú lépcső tetején, az immáron isteni szférát jelképező felhőkön ülve jelenik meg, mintegy a nép közé leszállva, kezét áldásra emelve.
https://sammlung.mak.at/sammlung_online?id=collect-221846
Borbás Péter (Piarista Múzeum)
