Pótolhatatlan szolgálat – A generális atya decemberi levele

Decemberi levelében a piarista rendfőnök arra mutat rá, hogy a fiataloknak nyújtott piarista nevelés nemcsak az alapító korában volt nélkülözhetetlen, hanem a mai korban is pótolhatatlan szerepet játszik, tovább, hogy sajátos piarista nevelési javaslatunkkal jelentősen hozzájárulhatunk a globális nevelési egyezmény helyreállításához is, melyre Ferenc pápa hívta meg a társadalmi élet minden mai szereplőjét.

 

Pótolhatatlan szolgálat

A Kalazancius által pótolhatatlanként definiált piarista szolgálat következő egyetemes káptalanunk harmadik fontos témája a korábbi rendtársi leveleim tárgyát képező két másik témakör („a Kegyes Iskolák építése” és „milyen piaristákra van szükségünk?”), továbbá a negyedik témakör mellett („Jézus Krisztus központi szerepe”), melyről következő levelemben fogok írni, ha Isten is úgy akarja. Kalazancius így fogalmaz Tonti bíborosnak címzett emlékiratában: „Ez utóbbiak közé sorolható a Kegyes Iskoláknak, Isten Anyja Szegényeinek tevékenysége, ez a – mindenkinek, egyháziaknak és világiaknak, fejedelmeknek és polgároknak általános véleménye szerint – pótolhatatlan és talán legfontosabb szolgálat a megromlott erkölcsök megjavítására; szolgálat, amely a fiatalok jó nevelésében áll; hiszen ettől függ a későbbi felnőtt egész hátralévő életének jósága vagy rosszasága.”[1]

Különféle szempontok felől közelíthetjük meg piarista szolgálatunk alapvető szempontjait. Az egyetemes káptalanon kétségkívül lehetőség nyílik majd közülük több­nek is az elmélyítésére. Rövid reflexióm során három olyan szempontra szeretnék összpontosítani, amelyeket személy szerint igen fontosnak tartok.

Közülük az első az a jelző, amellyel Kalazancius szolgálatunkat illeti: „pótolhatatlan”. Sokat gondolkodtam ezen az állításon, és úgy vélem, igen mély jelentéstartalommal bír.

Talán vannak néhányan, akik úgy gondolják, hogy a Kegyes Iskolák által képviselt nevelői szolgálatnak csak addig van értelme, míg az államok el nem jutnak oda, hogy kötelességükhöz híven teljes garanciát vállaljanak a fiatal nemzedékek nevelésére. E vélemény szerint Kalazancius javaslata egyfajta „pótló mentalitás” eredménye, és csak addig érvényes, míg az illetékes hatóságok fel nem vállalják a neveléssel járó kihívásokat.

Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Sem Kalazanciusnak, sem más, neveléssel foglalkozó szerzetesi kongregáció alapítójának nem volt „pótló mentalitása”, hogy annak megfelelően hozta volna meg döntéseit. Épp ellenkezőleg. Átfogó választ akartak adni egy átfogó szükségletre. Nevelési projektünk sosem lesz mással pótolható, ugyanis soha – sem korábban, sem a jelenben, sem a jövőben – nem fogja az állam teljes mértékben magára vállalni. A Kegyes Iskolákban van valami több, és ezt hozzá kell tennie a társadalomhoz. A Kegyes Iskoláknak hinnie kell a rá bízott feladatban, és habozás nélkül, meggyőződéssel kell azt a gyerekek és a fiatalok szolgálatára bocsátania. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy akik hiszünk ebben a nevelési javaslatban, mindnyájan dolgozzunk össze, ugyanis csak így vihető előre. Továbbra is sok az olyan gyermek és tinédzser, akinek nincs lehetősége iskolába járni, és még annál többen vannak azok, akiknek jól működő iskolára lenne szükségük. Mindig is szükség lesz egy olyan iskolára, amely elviszi az evangéliumot az oktatásba, amely Krisztust adja, amely elkötelezi magát a szegények mellett, és amely Isten országának illatát terjeszti. Ezt egyetlen állami tanterv sem biztosítja.

Kalazancius megtanított arra, hogy higgyünk abban, aminek továbbadására meghívást kaptunk: hogy ne csak elméleti szinten, hanem elkötelezett módon higgyük, úgy, ahogy mi, hívők hinni szoktunk; hogy oly módon higgyünk, hogy átadjuk magunkat annak, amiben hiszünk. Hinni annyit tesz, hogy teszünk érte, a Kegyes Iskolák merész nevelési tervéért, anélkül, hogy félnénk az esetleges nehézségektől.

Higgyünk saját nevelési tervünkben, és ne alacsonyítsuk le az oktatási piac szintjére, ne olvasszuk bele csak azért, hogy teljesítsük az elvárásokat, hanem gyűjtsünk egybe mindenkit egy közös projekt körül, melyet tartsunk vezetésünk alatt, amennyire az szükséges.

Hinni a saját nevelési tervünkben azt jelenti, hogy – bár el kell tudnunk helyezni magunkat a különféle kontextusokban – nem igazítjuk projektünket az igényekhez, hanem mint értéket ajánljuk másoknak, méghozzá úgy, hogy be tudják fogadni. Szerény szolgálatként, de meggyőződéssel ajánljuk mások figyelmébe.

Mivel hiszünk benne, másokat is meghívunk nevelési tervünkbe. A világnak, a gyerekeknek, a fiataloknak meggyőződéses nevelőkre és piarista szerzetesekre van szük­ségük, odaadó pásztorokra és meggyőződéses szülőkre van szükségük. Mások meghívása rendkívüli feladat. Nem önző dolog. Nincs jobb módja az emberek melletti elköteleződésnek, mint hogy meghívjuk őket a nevelés szolgálatára. Nem elég életünket adni a nevelésért, hanem meg kell keresnünk azokat, akik majd nyomdokainkba lépnek. Ez egyike Kalazancius bölcs tanításainak.

Néha úgy tűnik, mintha nem is lenne nevelési tervünk, vagy mintha megelégednénk azzal, hogy betartjuk az adott ország rendelkezéseit. Vannak, akik úgy gondolják, igen keveset adunk hozzá intézményeink életéhez, és semmi sem változna, ha kivonulnánk belőlük. Épp ellenkezőleg! Azt kell mondanunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy kivonuljunk egy iskolából, vagy hogy úgy dolgozzunk ott, hogy nem teszünk a jövőjéért, a növekedéséért, a megszilárdulásáért.

Van egy második szempont is, és efelől szeretném most megközelíteni szolgálatunk kérdéskörét, amely nem más, mint Ferenc pápa szempontja, aki a globális nevelési egyezmény helyreállítására hívja meg az egész társadalmat.

Mióta Ferenc pápa meghívott bennünket e nagyszerű kihívás megvalósítására, együttműködöm néhány munkacsoporttal: főleg azokat a válaszokat koordinálom, melyeket mi, a nevelésben részt vevő szerzetesrendek fogalmazunk meg e kérdésben. Hadd osszam meg veletek röviden, mi a tétje a globális nevelési egyezménynek!

Hadd kezdjem onnan, hogy a pápa úgy gondolja: helyre kell állítani a nevelési egyezményt, ugyanis van néhány olyan törés – kiemelten három –, melyeknek el kell ismernünk a létét, és amelyekkel szembe kell néznünk: az emberi személy és Isten közötti törés; az egyes ember és az emberek sokfélesége közötti törés (közösség azzal, aki más, mint én), továbbá az emberi személy és a természet közötti törés. Ezek a törések csakis a nevelésből kiindulva számolhatók fel, ezért szükség van egy olyan globális egyezményre, amely megszólítja ezeket a területeket, és lehetővé teszi számunkra a világ megújulásáért való küzdelmet.

A folyamat, melyre a globális nevelési egyezmény helyreállítása épül, különböző találkozókat, a reflexió különféle fórumait készíti elő, megnevezi azokat az alapvető területeket, amelyekre e folyamatot felépíteni akarjuk, és megfogalmazza, mely irányok felé kívánunk haladni. Nem térek most ki a különböző találkozókra, a róluk szóló tájékoztatók ugyanis nyilvánosak és mindenki számára hozzáférhetők, hanem csakis a területek és irányok megnevezésére fogok szorítkozni.

Világossá vált, mely négy alapvető terület képezi majd a munka lényegét: emberi méltóság és jogok; átfogó környezetvédelem a Laudato si’ szemszögéből; béke és polgárság; szolidaritás és fejlődés. Az a három irány is világossá vált, amelyek mentén e területek folyamatai szerveződnének: az emberi személy középpontba helyezése; minden olyan folyamat támogatása, amely segíti az ember fejlődését; a szolgálatra nevelés minden ember közös java érdekében.

Úgy gondolom, nem egy többé-kevéssé érdekesnek mondható eseménysorozat előtt állunk, hanem egy olyan nagyszerű folyamat előtt, amelyben újragondoljuk a nevelést, és visszaadjuk neki eredeti helyét, ez a kulcsa ugyanis egy jobb világ, egy igazságosabb és testvériesebb társadalom megteremtésének. Mi, a keresztény népiskola megalapítójának fiai és leányai könnyen megértjük ezt a folyamatot, ugyanis négy évszázada dolgozunk benne, és már piarista történetünk kezdete óta tudjuk, hogy ha „a gyerekeket kiskoruktól fogva szorgalmasan nevelik hívő életre és műveltségre, kétségkívül remélhető, hogy egész életük alakulása boldog lesz”,[2] és hogy „a fiatalok gondos nevelésétől függ az állam megújulása”.[3] Ez az, amiért szolgálatunk „pótolhatatlan”.[4] Kalazancius ezt nagyszerűen fejezte ki a Tonti bíborosnak írt emlékirat egyik legismertebb bekezdésében: „Feltétlenül érdemszerző, mert az egyház mindent magába ölelő szeretetével egy olyan nagyon hatékony, megelőző és gyógyító orvosságot létesít és használ a rossz ellenében, amely a jóra vezet és serkent, amely minden, bárminemű állapotú gyermeknek van szánva – s ezért minden embernek is, hiszen előbb mind átmennek ezen az életkoron –, és amelynek eszközei a képzettség és lelkiség, az erkölcsök és a jómodor, az Isten és a világ nyújtotta világosság.”[5]

Szeretnélek meghívni mindnyájatokat, hogy vegyetek részt ennek a kihívásnak a megvalósításában, melyet Ferenc pápa intézett a világhoz. Figyeljünk oda a folyamatra, és keressük meg az ebben az egyetemes feladatban – a globális nevelési egyezmény helyreállításában – való részvétel legjobb módjait. Egy olyan kihívás előtt állunk, amelyet – prófétai módon – Kalazancius már megkezdett, és amelyben ma is lehetőségünk van, sőt kötelességünk a legjobbat adni magunkból. Tudjuk, nem könnyű a jelenlegi helyzet, de ezért is sürget minket jobban a feladat.

A szolgálatunkról való gondolkodás megközelítésénél fontos harmadik szempontnak pedig néhány olyan elköteleződési irányhoz van köze, amelyeket mint rend megfogalmaztunk magunknak, és amelyekben el kell mélyednünk. Van néhány ilyen irány, most azonban csak ötöt szeretnék megemlíteni.

Az első az iskoláink fenntartása. Legyünk őszinték: vannak olyan iskoláink, amelyek válságban vannak. A koronavírus-járvány olyan helyzetet idézett elő, amelyben néhány iskolánk fennmaradása nem garantált. Ez a valós helyzet. Nehéz utat kell majd bejárnunk, melynek során bonyolult döntéseket kell meghoznunk annak érdekében, hogy fenn tudjuk tartani ezeket az iskolákat mindaddig, míg nem javul a helyzet, és hogy visszatérhessünk a járvány előtti állapothoz, ha egyáltalán lehetséges ez. Őszinte párbeszédre van szükség, de arra is biztatnunk kell egymást, hogy rendi szinten küzdjünk intézményeinkért. Nem könnyű a helyzet, és különösen olyan helyeken nem, ahol különösen is megszenvedték a járványidőszakot, mint például az amerikai tartományainkban.

A második ilyen szolgálatunkkal kapcsolatos elköteleződési irány, mely szenvedéllyel tölt el: a szinódusi folyamat és a Kalazancius Mozgalom. A piarista szinódus, mely most van kibontakozóban, és a Kalazancius Mozgalom megszilárdításáért folytatott munka a piarista családon belül új missziós távlatokat nyit meg előttünk, és új kihívásokkal állít szembe. Egész biztos, hogy egyetemes káptalanunk, melynek utolsó munkanapjain néhány fiatalunk is jelen lesz, meg fogja mutatni ezzel kapcsolatban az irányt. E kihívások között már most megnevezhetünk néhány olyat, amelyek erővel törnek felszínre: milyen piaristákra van szükségük a mai fiataloknak; milyen javaslatokat kell tennünk a közös felelősségvállalásra a fiatalokkal küldetésünkben; milyen példát kell eléjük állítanunk; a Kalazancius Mozgalom kulcsterületein belül milyen minőséget kell biztosítanunk; a hivatás területén belül milyen dinamizmusokat kell előrevinnünk; a hitnek milyen folyamatait kell támogatnunk, stb.

A harmadik elköteleződési irány a nevelési platformjainkon megjelenő pedagógiai megújuláshoz kapcsolódik. Ezen már mindannyian dolgozunk. Csak egyetlen olyan dolgot szeretnék megnevezni e téren, amely, úgy látom, a szolgálatunkban részt vevő felelősöket igen foglalkoztatja: persze, megújulás, de abból kiindulva, hogy kik vagyunk, mi az identitásunk. Ez a Kegyes Iskolák nagy kihívása. Egy mélyreható megújulási folyamatnak vagyunk a résztvevői. Tudatában vagyunk annak, hogy semmi sem maradhat meg ugyanúgy hosszú időn keresztül, és hogy el kell tudnunk helyezni magunkat abban a világban, amelyben élünk és élni fogunk. Tudjuk, hogy egy igazi iskola felkészíti diákjait az olyan világban való életre, amely bár még nem létezik, de az iskola képessé teszi őket arra, hogy ők maguk alkossák meg és alakítsák át azt. Ezért hiszünk a megújulásban. Az igazi megújulás azonban – az általunk megnevezett perspektíva alapján – csakis saját identitásunkból kiindulva valósítható meg, úgy, hogy nem mondunk le arról, akik vagyunk, és hogy meghatározzuk – helyes mérlegelést követően –, hogy mely alapvető irányok mentén kívánjuk iskoláinkat megújítani. Miután meghatároztuk a változtatás irányait, jöhet majd a módszerek és eszközök kérdése.

A negyedik elköteleződési irány a globális nevelési egyezmény folyamatából követke­zik, és a következőképpen foglalhatnánk össze: a globális polgárságra nevelés Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájának javaslataiból merítve. Már létezik is egy fogalom, amely kezd beépülni a köztudatba: az ökonevelés fogalma. Iskoláink az evangéliumon alapuló világos nevelési tervvel rendelkeznek. Tudjuk, mit akarunk, és azt meg is ismertetjük másokkal. Azon dolgozunk, hogy e terv kulcsfontosságú elemei áthassák nevelőink mindennapi tevékenységét, és hogy a családok is ismerjék azokat. Kihívásokkal teli nevelési javaslatokká alakítjuk diákjaink számára, és igyekszünk megfelelőképpen kísérni őket átfogó fejlődési folyamatuk során. A világos, felvállalt és megosztott nevelési terv igényén felül meg kell fogalmaznunk még egy nagyon egyértelmű elvet: e terv tengelyei között szerepelnie kell a globális polgárságra nevelés kihívásának, továbbá annak a célnak, hogy diákjainkban tudatosítsuk az átfogó környezetvédelem fontosságát. Ennek kell nevelési tervünk központi tengelyének lennie, ha hűségesek akarunk maradni az egyház felhívásához, és ha választ akarunk adni a világ szükségleteire: a világnak elkötelezett fiatalokra van szüksége, akik egy jobb világ felépítésén munkálkodnak önmaguk és a jövő nemzedékei számára.

Az ötödik elköteleződési irány pedig – melyre utalni szeretnék – mélységesen kalazanciusi, és szent alapítónk belefoglalta Konstitúciónkba: gondosan gyakoroljuk küldetésünket. Kalazancius nagyon szépen fogalmaz: „nem lehet kétséges, hogy intézményünket, ha gondosan gyakorolja feladatát, ahogy ezt eddig is tette, hamarosan sok város, település és kisváros fogja felkérni.”[6] Így kell megélnünk küldetésünket: mindennapi gondos gyakorlással tanóráról tanórára, megbeszélésről megbeszélésre, projektről projektre, diákról diákra, napról napra, mindennap. Csakis így élhetjük meg hűséggel piarista hivatásunkat. Jó, ha néha emlékeztetjük erre magunkat. Számunkra nincs minőség odaadó munka nélkül.

Testvéri öleléssel:

Pedro Aguado SP
rendfőnök