Avvukovits György személyes visszaemlékezése.
„Miután rendkívüli érdeklődéssel olvastam a 300 éves évforduló alkalmából íntézett felhívást, nem kis vakmerőséggel arra gondoltam, hogy a koromra, foglalkozásomra tekintettel készülö emlékezéseim egy kisebb részét – amelyek a piarista éveimre, illetve egyes tanárainkra vonatkoznak – most beküldöm és közzéteszem.” – vezeti fel Avvakumovits György, piarista öregdiák visszaemlékező sorait. Írását – melyet tartományunk 300. jubileumi évének ünneplésére küldött – változtatás nélkül közöljük.
Visszatérve az én felvételim ügyére
Visszatérve az én felvételim ügyére, a Rákócziba már nem is jelentkeztem, viszont – alaposan meghányva-vetve a dolgot, annak pozitív és negatív vetületét – szüleim döntése alapján felvételire jelentkeztem a Bp-i Piarista gimnáziumba is. Akkoriban természetesen formális” felvételi vizsga” sem itt, sem másutt nem volt, de személyes meghallgatás igen. Én apámmal együtt voltam bent, az igazgatóval történt beszélgetés teljesen formális volt. A piaristákhoz történt felvételinek azonban előzményei voltak. 1949-50-ben, amíg felekezeti középiskolák egyáltalán nem működhettek, az iskolákat fenntartó szerzetesrendek tagjait különböző helyeken, többnyire plébániákon helyezték el. Így került Pogány János matematika-fizika szakos – egyébként szigorúságáról nagyon is hírhedt – tanár az azóta lebontott Csörsz utcai kápolnához. Nos, Pogány tanár úr, ha átmenetileg nem is taníthatott, megkísérelte a környék katolikus ifjúságát megszervezni, és ennek keretei között ministráns tanfolyamot is vezetni. Ennek én is részese voltam, Pogány tanár úr pedig a velünk szoros kapcsolatot ápoló ismerős családok „házi káplánjává” vált. Megjegyzem, Pogány tanár úr a ministráns oktatást hasonlóképp művelte, mint, amint későbben a saját bőrünkön megtapasztaltuk, a matematika oktatását. Iszonyú szigorúan.
A piarista gimnázium – már nem az eredeti, saját épületében, hanem a Mikszáth Kálmán téren történő – működésének újraindulását követően Pogány tanár úr, már nem emlékezem pontosan, segítette, de lehetséges, maga javasolta is az én piarista diákságomat, így a felvételem nem ütközött akadályba.
Pogány János személyével kapcsolatban egy kis kitérő. A „házi káplánság” során anyámtól értesült házasságuk előzményeiről és körülményeiről, nevezetesen arról, hogy 1935-ben a Bécsi kapu téri evangélikus templomban esküdtek örök hűséget egymásnak, annak ellenére, hogy apám katolikus volt. Ő akkor ennek – mivel nem tartotta szigorúan a vallását – nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
Időközben azonban anyám át(vissza)tért a katolikus hitre, így Pogány tanár úr nyomatékkal javasolta, hogy a katolikus hit szerint is érvényesítsék házasságukat. Apámat erre elég nehéz volt rávenni. Végül ez anyámnak nagy nehezen sikerült, így a Csörsz utcai kápolnában a bátyám és az én ministrálásom mellett ismételten összeházasodtak.
1954 és 1958 között tehát piarista diák voltam.1954 őszén még kaptam ugyan egy felszólító levelet a Petőfi gimnáziumtól, hogy miért nem jelentem meg, mint diák az iskolában, ugyanis oda is felvettek. Már nem emlékezem, hogy egyáltalán válaszoltunk-e erre a levélre, de tény, hogy végül is tudomásul vették, hogy nem lettem „Petőfis” diák.
A gimnáziumi diákéveket én rendkívül élveztem. Az a rendkívül sajátos vallásos hittel teli légkör, amit akkoriban a felekezeti gimnáziumok általában, a piaristák pedig különösen nyújtani tudtak, mással nem volt pótolható. Én nagyon jól tudtam alkalmazkodni ehhez a többi iskolához képest szigorúbb, magasabb tanulmányi színvonalat megkövetelő nívóhoz, mert ugyanakkor nap mint nap tapasztalhattuk a velünk való törődést, azt tehát, hogy ezek a paptanárok szerzetesi mivoltuk mellett azért élnek, hogy bennünket a „mens sana in corpore sano” illetve a „scientia ornat, virtus coronat” elveinek megfelelően neveljenek.
Persze nem minden gyerek érzett így, akik nem tudtak, vagy nem akartak alkalmazkodni, bizony rosszul is érezhették magukat; többen elmentek más iskolába. Ehhez az is hozzájárult, féltek attól, hogy a piaristáktól kevésbé vesznek fel egyetemekre tanulókat. Ez részben volt igaz, egyes szakokra, tanárképző bölcsész, ttk-ra a piaristáktól akkor még nem vettek fel. A jogi kar is ilyen kivételnek számított, de amint az én példám mutatja, némi protekcióval – ugyan, mit mondok, ”szocialista összeköttetéssel” – ez áttörhető volt.
Osztályfőnökünk, Kincs Lajos személye az alkalmazkodás, s a beilleszkedés igazi lépcsője volt. Hihetetlen kemény, következetes személyiségként foglalkozott velünk; oroszt és latint tanított, de mint osztályfőnök életünk alakulását is irányítani, szabályozni szerette volna. Nos, ez volt az, ami több fiú esetében konfliktusforrásnak minősült, mert a kamaszkorból a felnőtté válás oly sokféleképp történik, ami osztályfőnökünk esetében már nehezen volt kezelhető, akinek a magatartása nem az ő elképzelései szerint alakult, nehezen maradt meg.
Aki viszont alkalmazkodott – én is – nagyon jól érezhette magát. Minden hét végén, többnyire szombaton délután, kirándultunk és fociztunk. Ami pedig, legalábbis számomra, a legjobb, a legfelemelőbb érzés volt, az most, utólagosan definiálva, a rejtett cserkészet volt.
Már felnőtt koromban jóleső érzéssel állapítottam meg magamban, hogy mi négy éven át egyenruha és nyílt szervezeti keretek nélkül pontosan azt csináltuk, amit korábban a cserkészek; betartottuk a cserkészszabályokat, rengeteget kirándultunk, nyáron táboroztunk, a Dunán kajakoztunk – sőt, vászonkajakokat készítettünk is – kielbootoztunk, a Balatont a még megmaradt két nagy cserkész túracsónakkal körüleveztük, kerékpártúrát vezettek, amiken én kerékpár híján, nem vettem részt,stb.
E körben rám a legnagyobb hatást, mint quasi „cserkészparancsnokok”, a biológiát tanító Szemenyei László, illetve legfőképpen a minket nem is tanító, egyébként fizika szakos Kovács Mihály tanár urak tették. Az ő vezetésük alatt készítettünk túrakajakokat,(később, sajnos csak már a mi érettséginket követően, vitorlást is) s Kovács tanár úr, mint fiatalon szenvedélyes vitorlázó repülő, sokat mesélt a repülésről, de a már akkor tapasztalt, és várható fejlődésről is. (Jól emlékezem pl. az Élet és Tudomány „Hanghatáron túl, hőhatáron innen” c. cikke alapján egy több napos túra estéjén tartott előadására, illetve a sugárhajtású repülőgépek polgári célú alkalmazásának kalandos előzményeiről szóló fejtegetéseire.) Ő volt – Öveges József munkatársaként is -az akkor még Magyarországon csak az elképzelésekben létező számítástechnika kezdeteinek meghonosítója, az erre vonatkozó kísérletek azonban csak már a mi időnket követően zajlottak.
A tárgyilagossághoz az is hozzátartozik, hogy Kincs tanár úr minden szigorúsága, mondhatni sokszor merevsége ellenére tudott rugalmas, segítőkész is lenni. Bevallom, már nem emlékszem, kinek a kezdeményezésére, de részemre az egyetemi éveim alatt, mint a nyelvekből jeles diák számára olyan diákokat közvetített, akik nagyon is rászorultak arra, hogy pl. orosz nyelvből korrepetálják őket. Több ilyen diákot is tanítgattam, ami némi keresetet jelentett számomra.
A forradalom során bátyám, mint műegyetemista, különösen aktívan, de én is, mint szinte reggeltől estig az utcákat járó szemlélő, szemtanúi voltunk az eseményeknek. A legtöbb, a forradalmi cselekmények által frekventált helyen megfordultam, éppen csak fegyvert nem vettem kézbe. Október 25-én – a véres csütörtökön – például „csupán” a parlamenti vérengzés közeléig, az Astoria sarkáig jutottam el. Itt maradt meg bennem az a szívbemarkoló eset, amely szerint a Múzeum körút-Rákóczi út sarkánál, a Rákóczi út elején a volt (még a század elején lebontott) Nemzeti Szinház melletti járdán egymás mellett, sorban lefektetve holttestek feküdtek, akik az ott folyó harcokban estek el. Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, kénytelen voltam e holttesteken keresztül lépni. Utólagosan visszagondolva, iszonyú helyzet volt, sőt, súlyos szemrehányást tettem magamnak, hogy akkor, abban a pillanatban nem is éreztem különös megrendülést, milyen tragikus helyzetben vagyok.
A forradalmat, Bogoz bátyám disszidálását követően, akivel Papu szigorú, hetenkénti levelezésben állott, leveleit úgy kezdte, hogy alkalmanként más és más nyelven igazolta vissza a legutolsó levél érkezését. Az ismert nyelvekből azonban igen hamar kifogyván, meg kellett kérnem Kincs tanár urat arra, hogy ezt a mondatot a latinon kívül ógörög nyelven is írja le. Némi ódzkodást követően – vajon nem találja-e a levélcenzúra gyanúsnak ezeket a nyelvi fordulatokat – ezt is megtette. A japánt követően – amit Gyüme bátyám szerzett be az őt foglalkoztató japán világcégtől – a nyelvekből kifogyván, ez a játék is abbamaradt.
A négy év során végig jó rendű (4-es) voltam, de azt a célt, hogy jelesen érettségizzem, sikerült elérni. Ez azt jelentette, hogy az ötösök mellett legfeljebb két négyesem lehetett. Ez képességeimet tekintve nyilván csak a matek és a fizika lehettek. Legnagyobb csodálkozásomra azonban a fizika jegyem ötös, viszont a magyar csak négyes lett. A fizika írásbelim tipikusan a „vak tyúk is talál szemet” alapon sikerült, hiszen ráadásul egy atomfizikai példát kellett megoldanom, amiről fogalmam sem volt, mivel azonban a képleteket bemagoltam, az egyiket ráhúztam a példára, és ez bejött! A magyar négyest azonban sajnáltam, megérdemeltem volna az ötöst. (Igaz viszont, hogy verset nem tudtam jól tanulni.)
Történelemből mindig jeles voltam, kivéve a negyedik évvégét, amikor szégyenszemre négyest kaptam. Ez úgy történhetett, hogy Somogyi tanár úr – aki egyébként jól tudta, hogy tudom és szeretem a történelmet -, általában nem összevissza, hanem névsor szerint hívta ki a nebulókat felelni. A jegyzetekből így követtem a tudnivalókat, ha a névsor elejéről hívott, odafigyeltem, hogy a felelésnél mi fog következni. A negyedik év végén viszont megtette velem azt, hogy a névsor elejéről már kihívott négy fiút, és amikor én már szinte oda sem figyeltem, gondolván, hogy nem vagyok a felelők között, de váratlanul, ötödikként kihívott engem. Így hát, az eléggé akadozó feleletemre kaptam egy közepest, ami négyes évvégi jegyet jelentett. Az érettségi során elhatároztam, hogy „visszavágok.” A szóbelin ráadásul II. világháborús tételt is kaptam, amit amúgy is szerettem, így brillírozni akartam. A harmadik-negyedik mondatnál azonban az érettségi elnök közbevágott, hogy köszöni, elég volt, térjünk át a soron következő tételre. Én riadtan elkezdtem vitatkozni, hogy hát még nagyon sok minden hátravan, de már nem hagyták elmondani. Megkaptam természetesen az ötöst. (Megjegyzés: Az osztályban először rövid ideig a „Churchill” majd, ami mind a mai napig megmaradt, a „Ciano” becenevet kaptam.)
Somogyi tanár úr – amihez akkortájt nagy bátorság kellett – képes volt megtenni egyrészt azt, hogy a Rákosi érában kiadott történelemkönyvet az óra végén elővetette, és teljes bekezdéseket, amelyek valótlanságot, vagy durva ferdítést tartalmaztak, kihúzatott, másrészt kijelentette azt is, hogy a könyvet nyugodtan félre is tehetjük, és az órai előadás alapján készített jegyzeteinkből tanuljunk.
Az érettségi bankettet 1958 júniusában a budai Zöldfa vendéglőben tartottuk. A vacsora és iszogatást követően az osztály jelentős része jókedvűen, énekelve együtt indult a Tabánon keresztül sétálva a felrobbantott, és akkor még helyre nem állított, a Dunába lógó Erzsébet hídat is érintve. Váratlanul előbukkant a sötétből egy rendőr, harsány hangon felszólított, hogy egyenként igazoljuk magunkat, a fegyverét is használni fogja, ha nem engedelmeskedünk mindenben. Láthatóan nem volt tisztában a kérdésére adott válaszunkkal sem, nevezetesen, hogy mi az érettségi bankett. Végül is, úgy emlékszem, fejenként 5 Ft. bírsággal büntetett bennünket.
Sok-sok évvel később, már a rendszerváltást követően jutott csak az eszembe, ekkor végezték ki Nagy Imrét, és ebből az okból szigorú összetartást rendeltek el. Akkor persze minderről fogalmunk sem volt.
Avvukovits György dr.
