„Legyen ez az írás elismerő főhajtás a kiváló nevelő, lelkivezető, lelkiekben igen gazdag, környezetükre a szépséget, jóságot és harmóniát kisurgárzó piarista tanárok emléke előtt.” Fodor György piarista konfráter írása.
A szerző nyugalmazott újságíró, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola levelező tagozatának végzettje, piarista konfráter, a Romániai Szerzetes Elöljárók Országos Konferenciájának alapító, ma tiszteletbeli titkára, a Vasárnap és a Keresztény Szó külső munkatársa, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tagja.
A kalazanciusi piarista szellemiség ápolóinak kolozsvári közössége
Amint nem beszélhetünk összmagyarságról Erdély nélkül, ugyanúgy elválaszthatatlan ezen régió történelme az alapításának – 1721. március 7. – 300. évfordulóját ünneplő Piarista Rend Magyar Tartománya embertformáló, nevelő és kultúrateremtő szolgálatától.
Az anyaországból érkező kegyesrendiek piarista „fészkeket” alapítottak időrendi sorrendben: Nagykárolyban (1725), Máramarosszigeten (1730), Medgyesen (1741), Kolozsváron (1776), Besztercén (1780) Temesváron (1788). Közülük az 1989-es rendszervátás után Nagykárolyban és Temesváron sikerült római katolikus líceumként újraindítani a piarista szellemiségű iskolákat.
Azt hiszem Kalazancius atyánk is örvendez az égben mind a jubileumnak, mindannak, hogy Kolozsváron az idén emlékezünk meg arról, hogy 245 esztendővel ezelőtt Mária Terézia 1776. június 7-én kelt elhatározásával a feloszlatott jezsuita rend tanintézményei közül a gimnázium, az egyetem bölcseleti és mennyiségtani kara, a nemesi konviktus, valamint a Szent Józsefről nevezett Báthory–Apor szeminárium igazgatását és tanárokkal való ellátását a Kegyes Tanítórendre bízta. A beiktatás ugyanazon év október 15-én, a királyné nevenapján történt. 1925-től önálló Romániai Piarista Rendtartomány keretében működtek a rendházak, valamint a tanintézmények.
A kincses városban a letelepedéstől számított 172 esztendő folyamán – a szerzetesi intézményeknek a kommunista hatóságok általi 1948-ban történt önkényes feloszlatásáig – a piaristák több mint hetvenezer magyar, román, német, zsidó és örmény ifjút részesítettek magas színvonalú oktatásban, nevelésben, előkészítve őket életútjukra. Egyházjogilag viszont a szerzetesrendek nem szűntek meg, 1989 után csak az állam részéről kellett kiharcolnunk a jogi személy újra elismerését.
Az 1989-es romániai rendszerváltozás után új távlatok nyíltak meg a piarista kapcsolattartások terén. Már a 1990-es évek elején Ruppert József generálisi asszisztens és Jelenits István tartományfőnök szívügyének tekintette a „megnyesett fa kizöldülését” a mi viszonylatunkban is. Emlékezetes eseményként maradt meg szívünkben, amikor Ruppert József elhozta Rómából Kolozsvárra José Maria Balcells atyát, a Piarista Rend legfőbb általános elöljáróját. Reményteljes találkozó volt, hiszen sikerült a letargia állapotából megerősíteni a lelkesedést, úgy az akkor még élő egyházmegyei papi szolgálatot végző Simon István és Denderle József néhai piarista tanárokban, mint az akkor még nagyszámú öregdiákban, akik baráti körbe szerveződtek és nem utolsósorban valamennyi kalazanciusi szellemiség ápolójában.
Ez a közösségi érzés hozzájárult a kommunizmus idején csupán lappangó piarista hagyományok mindmáig tartó újraéledéséhez az utódiskola, a Báthory István Elméleti Líceum esetében is. A fáradtságot nem ismerő Ruppert atya gyakori látogatásainak, bíztatásának és konkrét segítségének köszönhetően számos piarista témájú rendezvényre, előadásra, megemlékezésre került sor városszerte. Neki köszönhetően aztán megtisztelt minket látogatásával Jesús María Lecea Sáinz generális atya is, aki ünnepélyesen megáldotta a Zágoni Mikes Kelemenről elnevezett néhai főgimnázium – a diktatúra idején elrejtett – restaurált zászlaját. Ugyancsak Ruppert József atya szorgalmazásának köszönhetően kiemeltnek tartották a kapcsolatot az erdélyi, bánsági, partiumi piarista tanintézmények volt diákjaival és a hagyományok jelenlegi továbbvivőivel Kállay Emil, Urbán József és Labancz Zsolt tartományfőnökök is. Fontos megvalósítás volt a csíkszeredai Piarista Tanulmányi Ház a nemrég elhunyt Kállay Emil, valamint Sárközi Sándor atyák szolgálatával, jelentével történt létrejötte, amelyet jelenleg utóbbi vezet.
Örömmel töltött el valamennyiünket Ruppert József atya tájékoztatása, miszerint a római generálisi kongregáció 2009. április 15-én a romániai piarista provincia tárgyi, szellemi, kulturális és hivatalos ügyeinek intézést a magyar provinciára bízta. Ezúton is ki szeretném fejezni hálánkat a magyar rendtartomány volt és jelenlegi elöljárói iránt a ránkfigyelésért és mindennemű segítségükért. Külön köszönet illeti Ruppert József atyát, aki szívügyének tartotta a Házsongárd temető piarista sírkertjének teljes felújítását, amit méltányol minden hagyományőrző és látogató, leróva kegyeletüket a kiemelkedő papanárok áldott emléke előtt.
Országos és főegyházmegyei viszonylatban egyaránt követendő a Kalazanci Szent József szellemiségét már ifjúkorában, szülővárosában, Máramarosszigeten magába szívó – iskolásként nem a volt piarista gimnázium épületében, hanem a plébániai közösségben – Msgr. Dr. Jakubinyi György nyugalmazott gyulafehérvári érsek, akinek nemrég ünnepeltük 75. születésnapját. Így vall erről az időszakról Magnificat! Magasztalja lelkem az Urat (Lk 1,46) című önéletrajzi kötetében: „Mivel a máramarosszigeti plébánia piarista és egyházmegyés „condominium” volt, azaz a piarista házfőnök és a plébános együtt határozták meg a templom szentmiserendjét, ezért gyermekkoromban a két káplán közül az egyik mindig piarista volt. Mi, gyermekek Szemes Ferenc atyáért lelkesedtünk (szatmári magyar sváb, született Szépacher, 1908–1978). Lelkes magyar beszédeiért egy ideig felfüggesztette az állam, ezalatt kántortként működött. Megszervezte az ifjúságot. Növendékei ma is, idős emberekként tartják az elsővasárnapi gyónás-áldozást. (…) Ezermester volt. Megtanított minket könyvet kötni, bronzolt gipsz szentkép domborműveket önteni, zenei tehetségeket fejlesztett, köztük egy mai kolozsvári operaénekest is elindított… Ilyen plébániai környezetben érthető, hogy a kommunista iskolai nevelés csődöt mondott például személyesen az én esetemben.”
Személy szerint életem 1952 és 1964 közötti időszakában meghatározó volt a tudós dr. Biró Vencel, akkor már egyházmegyés kisegítő papként szolgáló piarista tanár, néhai provinciális. Sokat ministráltam neki a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Kezdettől fogva felnéztem rá. Előbb csak azért, mert tudtam róla, hogy annak a piarista főgimnáziumnak volt kimagasló személyisége, amely utódiskolájának lettem én is diákja. Személye a Gondviselés ajándéka volt számomra. A nyugdíjas paptanár és az iskolásfiú kapcsolatában vonzáspontot jelentett, hogy ő a történelem elismert, tudós professzora, én pedig e tantárgy megszállottja voltam zsenge gyermekkoromtól, mind a mai napig.
Az egyéniségéhez hozzátartozott a mindenkori szelíd mosoly és a hófehér, rövid kefefrizura. Amikor belépett – igyekvő lépésekkel, de nem sietve – a sekrestyébe, előbb mindenkire ránézett és mindenkinek külön-külön köszönt. Soha nem felejtette el minden segédkezőnek megköszönni a szolgálatot, távozáskor pedig kezet fogott a ministránsokkal, érdeklődött iskolai eredményeik és családi körülményeik, nehézségeik felől.
Látva, hogy mennyire érdekel a történelem, s főként az egyháztörténelem – amiből az akkori kommunista iskolarendszer csupán egy torzított „ízelítőt” nyújtott –, egyre többet foglalkozott velem. Szép időben sétáltunk a főtéren vagy környékén, olykor a temetőben, a helyszínen tartott történelemórát. Néha-néha meghívott a Szent Mihály plébániaépületben kapott lakásába, ahol gyönyörködhettem a könyvtárában. Minden alkalommal rajongással szívtam magamba szavait. Természetesen őt választottam gyóntatómnak és lelkivezetőmnek.
Már nem emlékszem pontosan a dátumra, az 1960-as évek elején, amikor osztályunkkal ruháskosorakban lehordatták az iskolai könyvtár piarista állományát az épület pincéjébe. Kihasználtam az alkalmat és két alkalommal, télikabátom alá rejtettem egy-egy könyvet: egy illusztrált Napóleon-albumot és egy, Rómáról és a Vatikánról írt művet. Annak ellenére, hogy ezekre a könyvekre nem a legjobb sors várt, mégis furdalt a lelkiismeret. Meggyóntam tettemet, elmesélve aprólékosan a körülményeket. Biró Vencel sokáig hallgatott, majd így szólt: „Gyurka fiam, te nem loptál, hanem könyvet mentettél… engedély nélkül.”
Nagyanyámmal együtt – akivel hosszú évtizedek óta ismerték egymást hiszen a Szent-Kereszty bárók hathatósan támogatták a Piarista Rendet – részt vettem az akkor 73 esztendős tanár úr aranymiséjén, 1958. július 29-én, a kolozsvári piarista templomban. Szentbeszédének részletei még sokáig közszájon forogtak. „Aki ráteszi kezét az ekeszarvára, az legyen felkészülve a szántásra, az ugartörésre és nem a gazdag, fényes aratásra.” – hangsúlyozta. Egyik kedvenc mondása volt: „Imádság és munka külön-külön meddő. Boldogságot, áldást hoz együtt a kettő.”
Bátorított minket, a fiatalokat a Krisztus Egyházához való hűségre, annak szolgálatára. Utóbbira fokozottan szükség volt a kommunista rendszer ateizmussal „átitatott” korszaka idején.
Páter dr. Biró Vencelről jogosan elmondhatjuk, hogy egész életében küzdött nemzetéért és rendjéért, együtt a magyar néppel és a Kegyes Tanítórenddel.
Legyen ez az írás elismerő főhajtás a kiváló nevelő, lelkivezető, lelkiekben igen gazdag, környezetükre a szépséget, jóságot és harmóniát kisurgárzó piarista tanárok emléke előtt.
Vivat, crescat, floreat – Piarista Rend Magyar Tartománya!
Fodor György
piarista konfráter, Kolozsvár
