Másfél év elteltével még mindig világjárványban élünk, melyet nem tudunk irányítani, és amelyről még mindig nem tudni, mikor és hogyan ér véget. Mindez kétségkívül rendkívüli tapasztalatot jelent az egész emberiség és így a szerzetesség és az egész Kegyes Iskolák számára is.
Nagyon különböző nézőpontokból közelíthetjük meg ezt a tapasztalatot, én azonban egy olyan perspektívából szeretném megvizsgálni, amelyről már jó ideje gondolkodom, és amely egy nagyon konkrét meggyőződésen alapul. Ezt a meggyőződést egy kérdés segítségével szeretném megfogalmazni: mit bontakoztat ki a Lélek e nehéz körülmények között, egy olyan világjárvány közepette, melynek úgy tűnik, sosem lesz vége?
A szerzetesség történetére tekintve láthatjuk, hogy a nehézségek és a szenvedés idején mindig új válaszok születtek, melyek kis magokból indultak ki, de ezek a magok idővel gyümölcsökkel és élettel teli, lombos fákká terebélyesedtek. Kalazanciusnak és más alapítóknak is ez a tapasztalata. Az igazságtalansággal és szenvedéssel teli Rómában Lélek által inspirált, „élettel teli válaszokat” adtak, hogy gondoskodni tudjanak a gyermekekről, a szegényekről, a betegekről, és kétségkívül a megújulásra és átalakulásra szoruló egyházról is.
Hiszem, hogy mindaz, ami történik, nem egyszerűen csak egy esemény, hanem olyan lehetőség, kontextus, valóság is, amelyben megjelennek az „élet csírái”. E csírák eleinte észrevehetetlenek, idővel azonban elindítják a változás, az áldás és az élet izgalmas folyamatait. Ezért arra szeretnélek meghívni benneteket, hogy tegyétek fel magatoknak a következő kérdést: a világjárvány során az új életnek milyen magjai lettek elvetve a szerzetesség és a Kegyes Iskolák kontextusában? A megújulásnak, az új felfedezéseknek, az új missziós válaszoknak milyen magjai csíráznak már most közöttünk, amelyek kétségkívül új lehetőségeket teremtenek majd piarista életünk és küldetésünk számára?
Tíz példát szeretnék megemlíteni, melyek a jelenlegi körülményekre vonatkozó egyszerű és kezdeti megfigyeléseken alapulnak. Tíz olyan állításról lesz szó, amelyek irányt kezdenek szabni életünknek, és amelyek segítenek majd, hogy piaristaként hitelesebb módon járjuk utunkat. Ebben biztos vagyok.
- Először is úgy gondolom, hogy rendkívüli tapasztalatot szereztünk emberi korlátoltságunkról, törékenységünkről, arról, hogy kicsiny teremtmények vagyunk Isten kezében. A világjárvány nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mi, hívő férfiak és nők – kicsinységünk gyümölcseként – nagyobb szükségét érezzük annak, hogy közelebb kerüljünk Isten szeretetéhez és az Úrral való találkozáshoz. Ki ne élt volna meg megújulást imaéletében és Istennel való találkozásában az emberek szenvedését, a bizonytalan jövőt, a betegséget és a halált látva? Talán még nekünk, szerzeteseknek is, akik annyira hozzászoktunk mindenféle tervek és projektek készítéséhez, lehetőségünk nyílt újra felfedezni, hogy „úgy kell dolgoznunk, mintha minden rajtunk múlna, de tudván, hogy minden Istenen múlik”. Az első mag, amely sok gyümölcsöt fog hozni, nem más, mint hogy ápoljuk törékenységünkről szerzett tapasztalatunkat, hogy megértsük: a teljesség az Isten lakta kicsinységben rejlik.
- A második csírába szökött mag a közösség értéke, a kapcsolatok fontossága, az egymásra való odafigyelés. Úgy vélem, újra felfedeztük a közösséget, a közösségi imát, a közösségi megkülönböztetést, a testvéri életet. Úgy gondolom, jobban tudatára ébredtünk, hogy milyen mélységes kihívást jelent hiteles közösségi életet építeni a különféle személyiségek, álmok, víziók és tapasztalatok ötvözésével.
- Van egy harmadik tapasztalat is, amely úgy vélem, nyomot fog hagyni bennünk, méghozzá mély nyomot. Találkoztunk olyan szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, akik mindvégig kitartottak a pandémia miatt szenvedő emberek szolgálatában, de olyan szerzeteseket és szerzetesnőket is volt alkalmunk megismerni, akik saját biztonságukba menekültek, és talán engedtek a kísértésnek, hogy csak saját magukra gondoljanak. Emberi lények vagyunk, és megvannak a magunk ellentmondásai, úgy vélem azonban, hogy ez a világjárvány segíteni fog nekünk abban, hogy „a valóság mélyére nézzünk”, és hogy még inkább Kalazancius szemével tekintsünk rá, törekedve arra, hogy mint rend egyre inkább választ tudjunk adni a gyermekek és fiatalok szükségleteire. Mindeközben persze járjunk kellő óvatossággal önmagunk és egymás védelme érdekében. Nem adhatjuk meg magunkat a közömbösség vírusának, mert az aztán egy gyógyíthatatlan járványt jelentene.
- A negyedik mag egy igen jól ismert névre hallgat: kilépő piarista rend. Hálát adok Istennek, amiért rendünk a világjárvány idején két új helyen is tudott alapítani. Bár sok a nehézség, de jelenlétet nyitottunk Guatemalában és Kelet-Timorban. Talán ez a két döntés a legszembetűnőbb, mégsem akarok említés nélkül hagyni valami nagyszerű dolgot: minden tartományban volt előrehaladás és születtek döntések a misszió terén. Nem állított meg bennünket a járvány. Csak néhány egyszerű példa szemléltetésképpen: előkészületi lépéseket tettünk egy esetleges második jelenlét létrehozására a mozambiki Tete egyházmegyében; új misszió indult Puerto Ricóban, Adjuntas községben; Indiában komoly előkészületeket tesznek új jelenlétek alapítására más indiai államokban és más rítusok szerint; Argentínában új „Kalazancius otthon” nyílt; a lengyel tartományon belül megalakult második ukrán jelenlétünk; a Dominikai Köztársaságban újabb iskolát készülünk felvállalni stb. Mindez ezekben a hónapokban zajlik. A bátor apostoli lelkület magja már jó ideje csírázik közöttünk, ezekben az időkben azonban az alábbi meggyőződés hangsúlyozásával: semmi sem állhat a karizma útjába.
- Az interkulturalitás magja. Nyilvánvalóan ez a mag már rég el lett vetve közöttünk, van azonban valami új, amin el kell gondolkodnunk. A nemzetek sorjában lezárták határaikat, és követelményeket támasztottak azokkal szemben, akik be akartak lépni területükre. Talán ez egy okos intézkedés. Nem vitatjuk. De nagyon is tudatában vagyunk, hogy a szerzetességben és az egyházban éppen az ellenkezője mellett tesszük le a voksunkat: hogy a nemzetek nyissák meg kapuikat azok előtt, akik mások, és induljanak el azon az izgalmas úton, melynek során valami újat és közöset építünk különbözőségeinkben. Világunk átalakításának útja a hidakon, nem pedig a falakon keresztül vezet. Biztos vagyok abban, hogy e hónapok tapasztalatai segíteni fognak abban, hogy megerősödjünk megkezdett utunkon. A határok lezárására közösségeink a testvériség és az egymásért való imádság mélyebb megtapasztalásával reagáltak. Növekedett bennünk a meggyőződés, hogy egy test vagyunk.
- A jelenlegi helyzet ellenére azt tapasztaltuk, hogy többet és jobban kommunikáltunk. A digitális kommunikáció nyitotta új utak – bár soha nem helyettesíthetik a személyes kapcsolat teljességét –, új tapasztalattal gazdagítottak: többet kommunikáltunk. Soha nem volt annyi képzési fórumunk, soha nem jellemzett minket annyi testvéri kommunikáció, mint a pandémia alatt. Soha előtte nem hoztuk össze egy helyen a rend összes egyszerű fogadalmas tagját. Soha előtte nem voltunk egymáshoz ennyire közel. A digitális világ belépett életünkbe, hogy ott is maradjon, és átalakítsa kapcsolatainkat, élőbbé és gyümölcsözőbbé tegye őket.
- Nekünk szükségünk van a gyerekekre, a gyerekeknek pedig szükségük van ránk. A világjárvány tapasztalatai még inkább tudatosítják bennünk az iskoláinkon, egyházközségeinken és szociálpedagógiai központjainkon belüli nevelési kapcsolat fontosságát. Nemcsak azért küzdünk és dolgozunk a jelenléti oktatásért, mert hiszünk annak értékében, hanem azért is, mert nincs más módja küldetésünk teljesítésének. Az iskola, a hiteles nevelési kapcsolat a gyermekek joga. Erről nem feledkezhetünk meg.
- Örömmel és alázattal mondhatjuk, hogy ebben a nagyon nehéz helyzetben is tudjuk, hogyan tovább, hogyan győzzük le az akadályokat és adjuk továbbra is a legjobbat önmagunkból a gyerekek és a fiatalok érdekében. Továbbra is csírázik közöttünk a Kegyes Iskolák építéséért tett erőfeszítések magja.
- Van egy nagyon új keletű mag is, amely rövid távon ugyancsak gyümölcsöt fog hozni: kezdünk rájönni, hogy semmi sem lesz a régi a világjárvány után. Nem próbálunk visszatérni a „régi normalitáshoz” – ugyanis nem szerettük –, hanem arra törekszünk, hogy új társadalmat építsünk, mely olyan értékeken alapszik, amelyek megújult módon jelennek meg közöttünk, és segítenek küldetésünk újbóli irányba állításában. A helyes irány: az Úr központi szerepe, aki az egyetlen válasz minden kérdésre; a nevelés mint a társadalom átalakításának kulcsa; a szegények és rászorulók iránti figyelem; a közösség fontossága; az oktatáshoz való jogért folytatott küzdelem; törekvés a globális polgárságra, stb.
- A világjárvány idején a rend új tartományt hozott létre: az Ázsia–Csendes-óceáni térség tartományát. Ez talán az elmúlt hónapok egyik legjelentősebb eseménye. Rendtársi levelemet szeretném azokkal a szavakkal zárni, amelyeket az új tartományhoz tartozó rendtársaknak írtam abban a levélben, amelyben tájékoztattam őket a döntésről: „Van egy evangéliumi idézet, mely segíthet minket e történelmi időkben. Egy példabeszédről van szó: a mustármag példázatáról. Így szól: »A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fészket raknak ágai között.« (Mt 13,31–32). Szeretem ezt a példabeszédet rendünk életére vonatkoztatni. Kis jelenlétekkel kezdjük, lassanként azonban Isten segítségével, merészség és türelem árán, nagylelkű társfelelősségünk és missziós lelkületünk révén a rend növekszik, a befogadásnak, a küldetésnek és Isten országának terévé válik.”
Tudjuk, hogy a magok gyümölcsöt hoznak, gyümölcsük azonban függ a talajtól is, amelyben csíráznak. Dolgozzunk azon, hogy a Kegyes Iskolák „jó föld” legyen, mely lehetővé teszi az életet.
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
