Emlékezés és prófécia – Pedro Aguado generális atya 2021. októberi levele

Emlékezzünk történelmünkre, építsük történelmünket!

Szeretnék ebben a rendtársi levélben a rend első tartományáról, az olaszországi piaristákról elmélkedni. Két családi „esemény” inspirál erre, melyeket ezekben a hónapokban éltünk át. Az első ilyen esemény két rendkívüli személyiség, Olivo Pallanch és Giovanni Grimaldi atya búcsúztatása. Mindketten a közelmúltban hunytak el kilencvenöt évesen. Két piarista, akikre érdemes emlékezni: vidámak voltak, elkötele­zettek a küldetésben, szenvedélyesen szerették rendünket, apostolok, nevelők voltak. Mennyit tanultam tőlük, ahogy történeteiket és terveiket hallgattam! Igen, az ő életkorukban is bizony voltak terveik.

A második esemény carcarei iskolánk négyszázadik évfordulójának megünneplése, melyet 1621-ben alapított Kalazanci Szent József. A carcarei ház jelenleg a rend harmadik legrégebbi háza – a még működőek közül – az anyaház (San Pantaleo) és a frascati ház után. Ez az első Rómán kívüli piarista alapítás. Nápolyba csak 1627-ben, Firenzébe csak 1630-ban, az olasz határon túlra (Nikolsburg [ma Mikulov]) pedig csak 1631-ben jutottunk el.

Amikor az ember Carcare városába érkezik, azonnal megpillantja a táblát, amely azt hirdeti: Carcare „città calasanziana” [kalazanciusi város]. E táblát látva elképzelhetjük, mit is jelenthetett a város számára a piaristák jelenléte. A carcarei alapítás története méltó arra, hogy mindenki megismerje, sokat tanulhatunk ugyanis belőle. Nem véletlenül beszélünk egy Kalazancius számára különösen is kedves iskoláról, ahova hetente írt leveleket, hogy figyelemmel kísérje a folyamatokat, sőt, még az épület terveit is ő készítette el. Levelei nagyon konkrétak, és látszik, hogy minden részlet érdekelte. Különösen is szép látni írásaiban, mennyire érdeklődött a közösség novíciusai iránt, akiket meg is hívott Rómába az 1625-ös szentévre, hogy „megtanuljanak szentek lenni”.

Történelmünket szemlélve észrevesszük, milyen rendkívüli erőfeszítéseket tettek elődeink, hogy fokozatosan felépítsék a Kegyes Iskolákat. Ráébredünk azokra a dinamikákra, amelyek lehetővé tették, hogy a 18. század végére Olaszországnak több mint ezer szerzetese legyen hét különböző tartományban. Tudatára ébredünk azoknak a nehéz külső történéseknek, amelyek a különböző történelmi korszakokban súlyosan károsították a rendet, akárcsak az általunk elkövetett hibáknak, amelyek szinte kivétel nélkül az alábbi három pontban foglalhatók össze: a nehézségekkel szembeni megalkuvás, a testvéri közösség hiánya és a jövőkép hiánya.

Olaszországban most lépünk be a Kegyes Iskolák történetének ötödik évszázadába. Ma egy olasz tartományunk van hatvan szerzetessel, akik közül tízen nem olaszok. A tartomány hat iskolát, hét plébániát, tizenöt templomot és kápolnát, továbbá négy nem formális nevelési programot működtet. Egy igen súlyos kérdés lebeg felette, mely éppoly nyugtalanító, mint amennyire reményteli és inspiráló: mi a rend jövője Olaszországban?

Írtam már ehhez hasonló levelet Kongóról, Vietnamról és Indonéziáról, a rend aktuális alapításairól. Igyekeztem rámutatni azokra az alappillérekre és irányokra, amelyek alapján el kívánunk indulni a különböző országokban. Úgy vélem, érdemes egy régi tartományról is írni, ugyanezekre a kérdésekre keresve választ: hogyan építhetjük tovább a Kegyes Iskolákat Olaszországban? Szeretném megosztani mindnyájatokkal rövid eszmefuttatásaimat, melyek egyetlen mély meggyőződésre épülnek: ha a rend ma nem tud működni a szekularizált Nyugat-Európában, akkor holnap sem fog tudni működni más, ma virágzónak tűnő térségekben. A piarista megszentelt élet nemcsak a többé-kevésbé kedvező körülményektől függ, hanem attól is, hogy képesek vagyunk-e e körülményeket egy továbbra is szükséges és sürgető karizma alapján értelmezni, és választ adni rájuk.

Öt irányt szeretnék javasolni, amelyeket véleményem szerint határozottan meg kell fontolnunk, ha el szeretnénk érni, hogy a rendnek ez az ötödik évszázada Olaszországban – végezetül – virágzó és missziós évszázad lehessen. Hadd javasoljam bevezetésképpen ezt a Ferenc pápától származó rendkívüli bekezdést, amely rámutat, hogyan kell megközelítenünk az előttünk álló kihívást, a rend olaszországi megvalósulását: „Az idő a tér fölött áll. Ez az alapelv teszi lehetővé a hosszadalmas, közvetlen eredményekre törekvéstől mentes munkát. Segít türelemmel viselni a nehéz helyzeteket és akadályokat vagy a tervek módosítását, amelyeket a valóság dinamizmusa követel. Felhívás ez a teljesség és a korlát feszültségének elfogadására, úgy, hogy elsőbbséget ad az időnek. […] Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágosítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza. Azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, amelyek előbbre viszik azokat, míg végül fontos történelmi eseményekben hoznak gyümölcsöt, szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel” (Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, 222–223).

„Tartományépítő” mentalitással éljünk és dolgozzunk! Ez egy új mentalitás, amelyet vissza kell szereznünk. Ez Kalazancius mentalitása, aki amellett, hogy életét adta a küldetésért, a rendet is felépítette, maradandó üzenetet hagyva ezzel nekünk: a rend építése alapvető fontossággal bír küldetésünkben, és van egy mélyen missziós vetülete. Sok mindent magában foglal ez a mentalitás, de csak négy dolgot szeretnék kiemelni:

1. „Istentől kell várnunk az alkalmas eszközöket” (Konst. 6). Ebből a meggyőződésből kell kiindulnunk. A Kegyes Iskolák a mi munkánk gyümölcse, de elsősorban Isten kegyelméből. A tartományért való imádság növelése, valamint a piarista élet és küldetés megújuló jövője iránti nyitottság lelkisége központi szerepet fog játszani az előttünk álló úton.
2. Valósítsunk meg egy konkrét, lépésekre lebontható, igényes és koherens tartományi projektet a rend életének kulcsfontosságú területei alapján! Nagyon is igaz, hogy vannak megoldandó problémák, de az „életadó irányok” mellett is le kell tennünk a voksunkat, és komolyan kell vennünk őket. Ilyen irány például a merész és következetes hivatáspasztoráció, a világiak bevonásának meggyőződéses támogatása és az Úr hiteles követésének tereként felfogott közösségi élet.
3. Lássuk be nagylelkűen, hogy változnunk kell! Új kihívásokra nyitott piaristákra van szükségünk, akik készek hátrahagyni eddigi tevékenységüket, csak hogy olyan kihívásokon dolgozzanak, amelyek új horizontokat nyithatnak meg. Nagylelkű piaristákra van szükségünk, akik teret adnak azoknak az újonnan érkezőknek, akik a legjobbat akarják adni magukból a tartományért. Olyan piaristákra van szükségünk, akik készek megérteni, hogy „ha ugyanígy folytatjuk, ugyanide fogunk kilyukadni”.
4. Hozzunk helyes döntéseket! Fontos, hogy helyesen hozzuk meg azokat a konkrét döntéseket, amelyek lehetővé teszik az új életet. Olyan döntések legyenek, amelyek átalakítanak egy jelenlétet, egy adott szolgálatot, amelyek garantálják a gyermekekhez és a fiatalokhoz való közelséget, amelyek még egy új piarista jelenlét megnyitását is lehetővé teszik az országban, támogatják más demarkációk fiataljainak a csatlakozását, stb.

Adjunk konkrét alakot a rendi és a renddel való társfelelősségnek! A társfelelősség kétirányú dinamizmus:

1. A rend Olaszország iránti felelőssége. A rend keressen és nagylelkűen ajánljon fel embereket és ötleteket a tartományon belüli élet és küldetés megerősítésére: olyan fiatalokat, akik kezdeti képzésüket Olaszországban végzik, és első papi éveikben jelenlétükkel jelentősen támogatják a tartományt; más tartományokból ideküldött szerzeteseket, akik ennek a küldetésnek kívánnak szentelni néhány évet az életükből, nem gondolva arra, mit hagytak hátra; a különféle tartományok intézményi elköteleződését az Olaszországgal való együttműködésben, stb.
2. Olaszországnak a rend iránti felelőssége. Nyíljon meg egy újfajta gondolkodásmódra, váljék olyan tartománnyá, amely képes újra feltalálni magát, befogadja az interkulturálist, kíséri az ideérkezőket, nagylelkű a rend szükségletei iránt, nyitott a missziós lelkületre stb.
3. Olaszország akkor fog tudni előrehaladni, ha a rend komolyan veszi a kihívást, és ha a tartomány olyan életadó projekteket tud létrehozni, amelyekbe az ideérkezők bevonva érezhetik magukat.

Hozzunk létre új „életadó központokat”! A tartomány akkor működhet jól, ha képes új „életadó központokat” létesíteni. Ez pedig két módon valósulhat meg: ha néhány jelenlétet életet sugárzó hellyé alakít (például Szent Pompilius kegyhelyének megújításával vagy egy igazi piarista plébánia üzemeltetésével), vagy ha megfelelő megkülönböztetési folyamatot és tervezést követően új jelenléteket és missziókat vállal. Nem tölthetjük és nem is kell azzal töltenünk az időnket, hogy „fenntartsuk a dolgokat”, olykor nagy költségek, sőt hanyatlás árán is. Ez az út nem vezet sehova. Komolyan meg kell fontolnunk ezt a kihívást, és igyekeznünk kell lépéseket tenni ebbe az irányba.

Rendszerszinten népszerűsítsük a rend által kitűzött irányokat! A rend életének kilenc kulcsfontosságú területe van, melyek alapján igyekszik előrehaladni az úton. Mind a kilenc fontos, és mind a kilencet koordinált módon lehet és kell kibontakoztatni. Már egyetlen lépés is a helyes irányba – bármennyire kicsiny legyen is – az „élet melletti döntést” jelenti: például, ha kidolgozunk a világiak számára egy piarista szellemiségű képzési tervet, vagy ha egy közösség a hatékonyság érdekében úgy dönt, újraszervezi az életét. Ugyanígy, már csak egyetlen lépés is az ellenkező irányba késlelteti és távolabbra helyezi a megújulás lehetőségét: például, ha nem erősítjük meg a világiakban piarista identitásukat, vagy ha nem visszük előre a Kalazancius Mozgalmat.

Növekedjünk missziós buzgalmunkban! Olaszország története missziós jellegű. Kalazancius Olaszországból küldte az első misszionáriusokat Nikolsburgba [ma Mikulov]. A rend minden évben április 2-án ünnepli a „piarista missziók napját”, megemlékezve az első missziós küldetésről: Kalazancius 1631-ben nyolc szerzetest küldött Morvaországba, a mai Csehország területére, hogy megkezdjék ottani missziónkat.

Ismerve az olaszországi számokat és az ottani átlagéletkort, talán többeteket meglep, hogy egy olyan tartományt, mint Olaszország, arra hívok, hogy erősödjön meg missziós lelkületében. De nem habozok ezt megtenni Ferenc pápának az Evangelii gaudiumban megfogalmazott határozott felhívása által inspirálva: „valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós »kilépésre«” (EG 20). Három alapvető okból teszem ezt:

1. Mert misszionáriusnak lenni, a misszióért lelkesedni alapvetően egy lelki hozzáállás, a hivatás megértésének és megélésének egyik módja, függetlenül attól, hogy konkrétan elküldik-e máshová az embert. Ha pedig ápoljuk ezt a hozzáállást, a tartomány növekedni fog a missziós szellemiségben Olaszországon belül és kívül. Nem fér bele a mi eszményképünkbe, hogy megmaradjunk abban a tévhitünkben, hogy nincs erőnk többre.
2. Mert ha Olaszország missziós lelkületet közvetít, akkor olyan olasz fiatalok fognak csatlakozni hozzánk, akik piaristákként, a rend nevében oda kívánják adni az életüket, méghozzá annyi helyen, ahány helyen csak szükség van ránk. Olaszország képes-e arra, hogy missziós képzést nyújtó házat hozzon létre a Nazareno központban?
3. Mert a missziós lelkület abban is segít, hogy befogadjuk azokat, akik a rend más részeiből csatlakoznak a tartományhoz, nemcsak azért, hogy „fenntartsák” azt, ami van, hanem hogy az őket befogadókkal együtt új válaszokat fogalmazzanak meg az élet és a küldetés terén.

Az olaszországi tartomány (akkoriban Liguria tartomány) 1994-ben alapította meg a Daloa-házat Elefántcsontparton. Ma a rend harminckét elefántcsontparti piarista szer­zetesnek örvendhet. Isten – mindig – megáldja az apostolok bátorságát.

Az egyik legnagyobb ajándék, amelyet a rend generálisaként végigszolgált éveim alatt kaptam, hogy megtanultam minden egyes tartományt a maga valóságában és a maga kihívásaival együtt szeretni. És minden egyes tartománytól rengeteg ajándékot kaptam. Szeretnék kiemelni néhányat az Olaszországtól kapott számos ajándék közül: az iskola iránti szeretet (amely a nehézségek és néhány hiba ellenére továbbra is megvan); a megannyi idős szerzetes példája, akik életkoruk ellenére továbbra is aktívak; a Kalazancius iránti szeretet felgyújtásának képessége (ami talán nincs eléggé kiaknázva), továbbá a kalazanciusi család szép példája.

Imádkozzunk az olaszországi tartományért! Adjunk hálát a megannyi adományért, amellyel a rendet és legfőképpen a gyerekeket és a fiatalokat szolgálta hosszú és gyümölcsöző piarista történelme során!

Rendtársi öleléssel:

Pedro Aguado Sch. P.
generális atya