„Ha csak egy pohár friss vizet is” – Pedro Aguado generális atya 2021. novemberi levele

Az utóbbi években megannyi Kalazanciust szerető és a Kegyes Iskolákkal együttműködő emberrel találkozva számos alkalommal nyílt lehetőségem Szent Máté evangéliumának egy kiemelkedően fontos szakaszát idézni, mely így szól: „Ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma” (Mt 11,42).

Szeretek úgy gondolni erre a szentírási részre, mintha a kalazanciusi projekttel a világ számos pontján együttműködő megannyi emberhez szólna, akik sokféle módon, nagylelkűen, egyszerűen, alázattal segítik munkánkat. Mennyit köszönhetünk jótevőinknek, akik ezerféle módon támogatnak bennünket!

Lehetetlen mindnyájukat megemlíteni; természetesen nem a nevüket, hanem a számos módot, melynek révén szeretettel és készségesen támogatják a Kegyes Iskolákat és működnek vele együtt: akik a templomainkat gondozzák; akik orvosként és ápolóként ellátnak minket; akik időseinkkel foglalkoznak; a fiataljaink felkészítésében részt vevő szakemberek; akik anyagi forrásaikkal támogatnak minket; akik idejüket áldozzák a Kegyes Iskolák ügyéért; az értünk imádkozók; a hivatásgondozók; az intézményeinkben dolgozó pedagógusok, nevelők és segítők; akik nagylelkűen szánják oda idejüket; a technikusok, akik életünknek és küldetésünknek olyan részeit igazgatják, amelyeket mi nem tudnánk ellátni; a velünk együtt dolgozó szakemberek; az együttműködésre törekvő püspökök, papok és szerzetesnők stb. Sokan közülük öregdiákok – akár olyan iskolákéi, melyek már nem léteznek, mert az ország társadalmi-politikai körülményei nem teszik lehetővé –, de még mindig kötődnek a rendhez, és mélyen elkötelezettek iránta. Lenyűgöző, hogy mennyi ember működik együtt Kalazancius álmával, sokféleképpen segítve az ő piarista gyermekeit.

E köszöntő levelet az ő tiszteletükre írom, hálából odaadó munkájukért, szeretetükért és nagylelkűségükért. Soha nem fogjuk tudni eléggé kifejezni hálánkat, de azt hiszem, jó, ha növekszik bennünk a tudat, hogy nélkülük semmi sem valósulhatna meg abból, akik vagyunk és amit teszünk. És ez mindig is így volt, kezdettől fogva.

Beleástam magam egy kissé történelmünk kezdeteibe, és láttam, hogy már az első perctől kezdve sokan, nagyon különféle módon segítették Kalazanciust. Talán a legismertebb Ventura Serafellini, a kalligráfus, aki haláláig a San Pantaleóban tanított, és akit Kalazancius különösképpen szeretett. Lenyűgöző olvasni a Serafellini úrral kötött szerződésben, melyben Kalazancius meghatározza a fizetését, amit a végén mond: „Testvéreink tartsák egynek maguk közül, és részesüljön a kongregáció minden művében és érdemében, mert a Kegyes Iskolák eme áldott művének kezdete óta nagy kitartással és szeretettel dolgozott ezen a helyen.”[1] Ez azonban Kalazanciust, aki mindig közelről figyelhette munkálkodását, nem akadályozta meg abban, hogy elvárásokat támasszon vele szemben annak érdekében, hogy megfelelően végezze munkáját.[2]

Serafellini azonban nem az egyetlen. Az övéhez hasonló nevek állhatnak az utóbbi négy évszázad jótevőinek listája élén: a carcarei Castellani testvérek, a nápolyi Di Falco család és Vito Santiago Ferraiolo, a narnibeli Palorsi testvérek vagy a Rómában élt portugál latinista, Andrea Baiano. Mindannyian számos nevet tudnátok még hozzáadni ehhez a listához – olyanok neveit, akik a rend iránti szeretetüktől vezérelve lehetővé tették és továbbra is lehetővé teszik a Kegyes Iskolák életének és küldetésének megvalósulását. Talán jó volna megemlékezni róluk, osztozni emlékükön és történeteiken házi gyűléseink egyikén. Ha a San Pantaleóban szervezünk egy ilyen gyűlést, egész biztosan hamar szóba fog kerülni Vincenzo úr, aki több mint harminc éven keresztül havonta egyszer ellátogatott közösségünkbe, hogy levágja a Generalátus szerzeteseinek haját.

Szeretnék megosztani öt egyszerű gondolatot, melyek kapcsolatban állnak ezzel a mérhetetlen ajándékkal, a nagylelkűség ajándékával, melyben azok az emberek részesítenek minket, akik segíteni szeretnék a rendet, ugyanis megértették a piarista küldetés transzcendens voltát.[3] E gondolatok meghívásként és javaslatként kívánnak elhangzani.

 

Köszönet

Szeretném a rend nevében kifejezni hálánkat mindezeknek az embereknek. Bizonyosan sokszor mondtunk már köszönetet a múltban, és a jelenben is. Szeretném azonban, hogy mindez írásban is megjelenjen ezen a rendtársi levélen belül. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítenek bennünket, és akik tesznek azért, hogy életünk és küldetésünk rátaláljon a fejlődés és a növekedés legmegfelelőbb útjaira. Hálánkat sokféle módon fejezzük ki, különösképpen is imáinkkal. Ezért szeretnénk beiktatni piarista rendi naptárunkba (Calendarium Ordinis) egy imanapot jótevőinkért, de nemcsak a már elhunytak iránti hálánk jeléül – amit amúgy is megteszünk az elhunytjainkért tartott imanapokon –, hanem mindazokért a még élő személyekért is, akik hozzátesznek a Kegyes Iskolák életéhez. Minden év április 21-én fogjuk megülni ezt a napot, ugyanis 1622-ben ezen a napon hunyt el rendünk egyik legnagyobb jótevője, Michelangelo Tonti bíboros.

 

Konfráteri oklevél

A jótevőinktől kapott szeretetet elismerésének egyik kiemelt formája az úgynevezett „konfráteri oklevél” adományozása. Már maga Kalazanci Szent József is kiosztott néhányat, ugyanis jól tudta, mekkora értéket jelent mindaz a jó, amit az emberektől folyamatosan kapott. Levéltárunkban őrizzük az első „tagsági” dokumentum szövegét, melyet Kalazancius egy testvérpár, Attilio és Pier Santi Palorsi uraknak állított ki. Így szólnak Kalazancius értékes sorai: „Régi szokás szerzeteseknél, hogy mindazokat, akik hűséges szeretettel ragaszkodnak valamely szerzetesi családhoz, teljes jóindulatukkal és kegyességgel tiszteljék meg, amit azzal juttatnak kifejezésre, hogy részeseivé teszik őket mindazon kegyelmeknek és javaknak, amelyekben a szerzet részesül. Most pedig elismervén, hogy a Narni városából való Attilio Palorsi és Pier Santi Palorsi urak, a mi szeretetre méltó jótevőink, különös szeretettel ragaszkodnak szerzetünkhöz, úgy véltük, hogy kötelességünk konfráteri oklevéllel ellátni és részesévé tenni őket minden misének, imádságnak, böjtölésnek, az elhunytak lelki üdvéért mondott imádságnak, vigíliának, önfegyelmezési gyakorlatnak és minden más bűnbánati cselekménynek és jócselekedetnek, melyeket a szerzetben végeznek, különösképpen az ifjúság jó nevelése és oktatása terén. Az Úr kegyeskedjék az égben megerősíteni, amit mi itt a földön engedélyezünk, buzdítván őket, hogy ájtatos életmódjuk révén váljanak e kegyre méltóvá. Ezen akaratunk kinyilvánításának hiteléül a jelen okmányt sajátkezűleg aláírtuk, és szerzetünk pecsétjével lepecsételtük.”[4]

E hatéves időszak során a generálisi kongregáció – mindig a tartományi kongregációk javaslatára – hatvanöt konfráteri oklevelet bocsátott ki, évente átlagosan tizet. Ez nem túl sok. Szeretnék veletek megosztani két javaslatot, hogy elgondolkodhassatok rajtuk. Ellentmondásosnak tűnhetnek, pedig nem azok. Az első: gondolkozzatok el annak lehetőségén, hogy felélesszétek a hála kifejezésének e csodálatos hagyományát, konfráteri oklevelet adományozva jótevőink számára. A második: legyetek igényesek az odaítélésükben, vagyis azokat az embereket ismerjétek el ily módon, akik valóban kitűnnek a Kegyes Iskolák iránti szeretetükkel. A konfráteri oklevél a legnagyobb kincsünket ajánlja fel annak, aki már a testvérünk: az ő életéért és kiteljesedéséért végzett imádságunkat mindnyájunk Atyja előtt.

 

Kapcsolódás

Rendünknek van egy a Kegyes Iskolákhoz való kapcsolódásról szóló direktóriuma, és egyre világosabbá válik, hogy az általa hivatkozott dinamizmus „a rendi élet egyik kulcsfontosságú területe”. Intézményi dokumentumunk elsősorban azt igyekszik megmagyarázni, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy az emberek Kegyes Iskolákhoz való kapcsolódását a négy kapcsolódási mód bármelyikén keresztül kísérni és erősíteni tudjuk. Ez egy jó dolog, de talán nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a kapcsolódás dinamizmusának gyökerénél jelen lévő egyik tényezőre, mely pedig nem más, mint hogy sokan spontán módon működnek velünk együtt, egyszerűen csak azért, mert szeretnek, mert hálásak, mert segíteni szeretnének. És ez fontos helyet foglal el mindabban, amit a rend támogatni és védeni kíván, és amelyre áldását adja.

A Kegyes Iskolákhoz való kapcsolódásról szóló direktóriumot egy hosszú, közösen megtett út végén hagyta jóvá a rend. A direktórium épp ennek az útnak a rövid bemutatásával indít, és csak utána tér rá az együttműködés formáinak leírására és a kapcsolódási módok magyarázatára. Hadd emlékeztesselek benneteket, hogyan is végződik a direktórium: a rend társfelelősségének szentelt fejezettel arra vonatkozóan, hogy – az új igényekre mindig odafigyelve – hogy kibontakoztassuk ezt az izgalmas dinamizmust. A direktórium jóváhagyása után hat évvel talán eljött az ideje, hogy – a rend teljes egészében – még több konkrét lépést tegyünk ennek megvalósításáért.

 

Kísérés

Talán ez az egyik legértékesebb szavunk annak a dinamikának a kifejezésére, amelyből kiindulva meghatározhatjuk magunkat a minket kísérő megannyi ember előtt: közel lenni, meghallgatni, vigasztalni, felkarolni, meghívni, javalatokat tenni, képezni, elvárásokat támasztani, figyelmeztetni, tanulni – ezek az igék mind a kísérni tudás gyümölcsei.

Kísérjük fivéreinket és nővéreinket, hogy együttműködhessünk velük keresztény és piarista életükben, és hogy szenvedéseikben is támogatni tudjuk őket. Sose feledjük, hogy a rend és a Kalazancius iránti szeretet problémákat és nehézségeket is okoz a mellette kiállóknak, ahogyan maga a piarista lét is okoz nehézségeket az azt választóknak. Az Úr erről biztosított minket, amikor a százannyin és az örök életen túl üldözéseket is ígért (vö. Mk 10,30). És így volt ez a kezdetektől fogva. Talán ennek a legegyértelműbb példája – Kalazancius életében – a már említett jótevőnk, Andrea Baiano, akit a kor egyik értelmiségije, a nagy gondolkodó Gian Vittorio Rossi, aki kétségkívül ellene volt a szegény gyermekek oktatásának, mert úgy gondolta, hogy az szégyent hoz a magas társadalmi rangú és kiemelkedő intellektusú emberekre, ezekkel az értékes szavakkal búcsúztatott: „Egészen haláláig grammatikát oktatott a Kegyes Iskolákban, az egész város szennyét egybegyűjtő csatornában.”[5] Rajta, testvéreim! Lépjetek Kalazancius nyomdokaiba, még ha ez olykor a fentihez hasonló „gratulációkkal” jár is.

 

Megtérés

Ötödik és egyben utolsó gondolatomnak az egyik legjelentősebb ajándékhoz van köze, amelyben csak részesülhetünk a velünk együttműködő emberekkel való kapcsolatunkban. Gyakran éppen ők állítanak elénk olyan példákat, melyek nagy épülésünkre szolgálnak, és ők hirdetik az evangéliumot nekünk, akik azért tettünk fogadalmat, hogy az Úr tanúi legyünk. Olykor az általuk megfogalmazott kritikák vagy az ő csalódottságuk szembesít bennünket életünk ellentmondásaival, és segít a kísértések leküzdésében.

Úgy gondolom, a megtérésre való felszólítás is kapcsolatainkon keresztül érkezik hozzánk. Legyünk nyitottak erre az ajándékra, és igyekezzünk azokra az erényekre – a hit és az alázat erényére – alapozva megélni, melyek segítségével gyümölcsöt hozhat.

Rövid levelem végén a kiindulópontra szeretnék emlékeztetni: „ha csak egy pohár friss vizet ad is…, nem marad el jutalma”. Minden munkatársunknak mondom, minden jószándékú embernek, aki szereti Kalazanciust, és ezt a szeretetet úgy fejezi ki, hogy megannyi módon segíti a piaristákat: örüljetek és reméljetek, mert az Úr megígérte, hogy megjutalmaz benneteket, és ne feledjétek, hogy a tőle kapott jutalom csak a hit fényében válik érthetővé és élhetővé.

Rendtársi üdvözlettel:

Pedro Aguado Sch. P.
generális atya