Február 2-án este, az Úr bemutatásának ünnepén a Szentatya szentmisét mutatott be a megszentelt élet huszonhatodik napja alkalmából a Szent Péter-bazilikában. Az evangélium nyomán három kérdést intézett a szerzetesekhez: Mi mozgat bennünket? Mit lát a szemünk? Mit tartunk a karunkban?
Ferenc pápa teljes homíliája a Magyar Kurír hírportálon jelent meg.
Két öreg, Simeon és Anna a templomban várják Isten népének tett ígéretének beteljesedését: a Messiás eljövetelét. Várakozásuk azonban nem passzív, hanem tele van mozgással. Kövessük hát Simeon mozdulatait: először a Lélek indítja őt, aztán meglátja a Gyermekben az üdvösséget, végül pedig karjába fogadja őt (vö. Lk 2,26–28). Egyszerűen álljunk meg e három cselekedetnél, és engedjük, hogy megszólítson bennünket néhány kérdés, melyek fontosak számunkra, de különösen a megszentelt élet számára.
Az első: mi mozgat, mi indít bennünket? Simeon „a Lélektől indíttatva” (Lk 2,27) megy a templomba. A Szentlélek a jelenet főszereplője: ő az, aki Simeon szívében az Isten utáni vágyakozást fenntartja, ő az, aki feléleszti lelkében a várakozást, ő az, aki a templom felé tereli lépteit, és aki képessé teszi a szemét arra, hogy felismerje a Messiást, még ha az kicsiny és szegény gyermekként jelenik is meg. Ezt teszi a Szentlélek: képessé tesz Isten jelenlétének és működésének felismerésére, nem a nagy dolgokban, a feltűnő külsőségekben, az erő fitogtatásában, hanem a kicsinységben és a törékenységben.
Gondoljunk a keresztre: a keresztnél is kicsinységet, törékenységet, sőt drámaiságot látunk. De ott van Isten ereje! A „Lélek arra indította” kifejezés arra emlékeztet, amit a lelki életben „lelki megmozdulásoknak” nevezünk: ezek a léleknek azok a mozgásai, amelyeket észreveszünk magunkban, és amelyekre figyelnünk kell, hogy megkülönböztessük, vajon a Szentlélektől vagy valami mástól származnak-e. Oda kell figyelnünk a Lélek belső indításaira!
Most tegyük fel magunknak a kérdést: elsősorban kinek engedjük meg, hogy mozgasson bennünket, a Szentléleknek vagy a világ szellemének? Ez olyan kérdés, amelyen mindannyiunknak le kell mérnünk magunkat, különösen nekünk, megszentelt személyeknek. Miközben a Lélek arra vezet bennünket, hogy Istent egy gyermek kicsinységében és törékenységében ismerjük fel, néha az a veszély fenyeget bennünket, hogy megszenteltségünkre az eredmények, a célok, a siker szempontjából gondoljunk: teret, láthatóságot, számokat keresünk. Ez kísértés! A Lélek viszont nem ezt kéri. Azt akarja, hogy a mindennapi hűséget ápoljuk, és tanulékonyan fogadjuk a ránk bízott kicsiny dolgokat.
Milyen szép Simeon és Anna hűsége! Mindennap elmennek a templomba, mindennap várnak és imádkoznak, akkor is, ha telik az idő, és úgy tűnik, semmi sem történik. Egész életükben várnak, csüggedés és panaszkodás nélkül, mindennap hűségesek maradnak, és táplálják a Lélek által szívükben ébresztett remény lángját.
Testvéreim és nővéreim, feltehetjük a kérdést magunknak: mi mozgatja a napjainkat? Milyen szeretet hajt minket előre? A Szentlélek vagy a pillanat szenvedélye, vagy valami más? Hogyan mozgunk az Egyházban és a társadalomban? Időnként a jó cselekedetek látszata mögött is ott rejtőzhet a narcizmus férge vagy a középpontba kerülés rögeszmés vágya. Más esetekben, miközben sok mindent teszünk, úgy tűnik, hogy szerzetesi közösségeinket sokkal inkább a mechanikus ismétlés mozgatja, mint a Szentlélekre hallgatás lelkesedése – megszokásból csináljuk a dolgokat, csak hogy meg legyenek csinálva. Mindnyájunknak jót tesz, ha ma megvizsgáljuk belső mozgatórugóinkat, ha felismerjük lelki indíttatásainkat, mert a megszentelt élet megújulása mindenekelőtt itt kezdődik.
Egy második kérdés: mit lát a szemünk? Simeon a Lélek által indíttatva meglátja és felismeri Krisztust. És így imádkozik: „Szemeim meglátták üdvösségedet” (Lk 2,30). Itt van a hit nagy csodája: megnyitja a szemet, átalakítja a tekintetet, megváltoztatja a látásmódot. Amint azt Jézusnak az evangéliumokban olvasható sok találkozásából tudjuk, a hit abból az együttérző tekintetből születik, amellyel Isten ránk néz, feloldja szívünk keménységét, begyógyítja annak sebeit, új szemeket ad nekünk, hogy lássuk önmagunkat és a világot. Új szemmel nézünk magunkra, másokra, minden helyzetre, amit megtapasztalunk, a legfájdalmasabbakra is. Nem naiv, hanem bölcs tekintetről van szó! A naiv tekintet elmenekül a valóság elől, vagy úgy tesz, mintha nem látná a problémákat, ehelyett olyan szemekről van szó, amelyek tudnak „belül olvasni” és „túlra látni”; amelyek nem állnak meg a látszatnál, hanem képesek behatolni a törékenység és a kudarcok repedéseibe is, hogy észrevegyék ott Isten jelenlétét.
Simeon idős szemei, bár a hosszú évek során elfáradtak, meglátják az Urat, meglátják az üdvösséget. És mi? Mindannyian megkérdezhetjük: mit lát a szemünk? Milyen elképzelésünk van a megszentelt életről? A világ gyakran „pazarlásnak” látja. „Nézd már, az a jóképű fiú papnak megy! Nézd már, az a tehetséges lány szerzetbe lép! Micsoda pazarlás! Ha legalább csúnya vagy buta lenne… De nem, csodálatos fiatalok, micsoda pazarlás!” Így gondolkodunk mi. A világ vélhetően idejétmúlt valóságnak, valami haszontalan dolognak látja. De mi, keresztény közösség, szerzetesek és szerzetesnők mit látunk? Hátrafelé tekintünk, nosztalgiázva az után, ami már nem létezik, vagy képesek vagyunk hittel előre nézni, a dolgok mélyére és a dolgokon túlra látni? Bölcsességgel nézni – ezt a Lélek adja –: jól nézni, jól felmérni a távolságokat, megérteni a valóságot. Számomra olyan jó érzés látni idős, megszentelt férfiakat és nőket, akik csillogó szemmel mosolyognak, és reményt adnak a fiataloknak. Gondoljunk azokra az alkalmakra, amikor mi is találkoztunk hasonló pillantásokkal, és áldjuk érte Istent! Ezek a remény tekintetei, jövőre nyitott tekintetek. És talán jót tesz nekünk ezekben a napokban, ha meglátogatjuk idős szerzetes testvéreinket, nővéreinket, ha rájuk nézünk, ha elbeszélgetünk velük, ha kérdezgetjük őket, ha meghallgatjuk, mit gondolnak. Azt hiszem, ez jó gyógyszer lesz.
Kedves testvéreim, az Úr jeleket küld nekünk, melyekkel arra hív, hogy a megszentelt élet új felfogását ápoljuk. Erre van szükségünk, de a Szentlélek világosságában, az ő indíttatását követve. Nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk ezeket a jelzéseket, és nem folytathatjuk úgy, mintha mi sem történne, ugyanazokat a régi dolgokat ismételve, tétlenül a múlt formáiban vonszolva magunkat, a változástól való félelemtől megbénítva. Már sokszor elmondtam: ma az a kísértés, hogy visszafelé haladjunk, biztonságra való törekvésből, félelemből, a hit megőrzése érdekében, az alapítási karizma megőrzése érdekében… Ez a kísértés fenyeget bennünket. Az a kísértés, hogy visszafelé haladjunk és mereven őrizzük a „hagyományokat”. Véssük az eszünkbe: a merevség perverzió, és minden merevség mögött súlyos problémák rejtőznek. Sem Simeon, sem Anna nem voltak merevek, nem, szabadok voltak, és az ünneplés öröme töltötte be őket: Simeon dicséri az Urat és bátran prófétál Jézus édesanyjának; Anna pedig, mint jó öregasszony, mindenkit megszólítva mondogatja: „Nézzétek ezeket, nézzétek ezt!” Örömmel adták tovább a jó hírt, szemük tele volt reménnyel. Nincs bennük a múlt tétlensége, nincs bennük merevség! Nyissuk ki a szemünket: a válságokon keresztül – igen, igaz, vannak válságok –, a hiányzó számokon keresztül – „Atyám, nincsenek hivatások, most elmegyünk arra az indonéziai szigetre, hátha találunk néhányat” –, a megfogyatkozó erőinken keresztül a Lélek arra hív, hogy újítsuk meg életünket és közösségeinket. És hogyan csináljuk ezt? Ő megmutatja nekünk az utat. Megnyitjuk szívünket, bátran, félelem nélkül. Nyissuk meg szívünket! Nézzünk Simeonra és Annára: ha előrehaladott korúak is, nem a visszahozhatatlan múlt feletti sajnálkozással töltik napjaikat, hanem kitárják karjukat az elébük érkező jövő előtt.
Testvéreim és nővéreim, ne pazaroljuk a mai napot arra, hogy a tegnapot nézzük, vagy hogy egy sose elérkező jövőről álmodozunk, hanem lépjünk az Úr elé, imádással, és kérjünk olyan szemeket, amelyek képesek meglátni a jót és felismerni Isten útjait!
Végül a harmadik kérdés: mit tartunk a karunkban? Simeon Jézust zárja karjaiba (vö. Lk 2,28). Ez egy gyengéd és jelentőségteljes jelenet, egyedülálló az evangéliumokban. Isten azért helyezte Fiát a karunkba, mert Jézus befogadása lényegi fontosságú, a hit középpontja. Néha azt kockáztatjuk, hogy elveszünk és elveszítjük magunkat ezernyi dologban, másodlagos szempontokra figyelünk, vagy elmerülünk a tennivalókban, de mindennek a középpontjában Krisztus áll, akit életünk Uraként kell fogadnunk.
Amikor Simeon karjába veszi Jézust, ajkai áldó, dicsérő és csodálkozó szavakat mondanak. És mi, vajon a megszentelt életben eltöltött megannyi év után elvesztettük-e csodálkozó képességünket? Vagy még megvan ez a képességünk? Vizsgáljuk meg ezt, és ha valaki nem találja, akkor kérje a csodálkozás kegyelmét, hogy csodálkozni tudjon a csodás tetteken, melyeket Isten végbevisz rajtunk, titkon, mint a templomban, amikor Simeon és Anna találkozott Jézussal. Ha a megszentelt személyekből hiányoznak az Istent és másokat áldó szavak, ha hiányzik az öröm, ha nincs lendület, ha a testvéri élet csak nyűglődés, ha hiányzik a csodálkozás, az nem azért van, mert valakinek vagy valaminek az áldozatai vagyunk, az igazi ok az, hogy karunkban már nem Jézust tartjuk. És amikor egy megszentelt személy karjai nem Jézust tartják, akkor üresek, és megpróbáljuk más dolgokkal kitölteni ezt az űrt. Jézust a karunkban magunkhoz szorítani: ez a jel, ez az út, ez a megújulás „receptje”. Ha nem öleljük át Jézust, akkor szívünk keserűségbe zárkózik. Szomorú dolog keserű szerzeteseket látni: bezárkóznak a nem jól menő dolgok miatti panaszkodásba. Mindig panaszkodnak valamire: az elöljáróra, a testvérekre, a közösségre, a konyhára… Ha nem panaszkodhatnak, akkor nem élnek. De nekünk Jézust kell magunkhoz ölelnünk imádásban, és olyan szemeket kérnünk, amelyek képesek meglátni a jót és felismerni Isten útjait. Ha tárt karokkal fogadjuk Krisztust, akkor másokat is bizalommal és alázattal fogadunk.
Akkor a viszályok nem mérgesednek el, a távolságok nem választanak el, és megszűnik a kísértés arra, hogy tisztességtelenül valamelyik testvérünk vagy nővérünk méltóságát megsértsük. Tárjuk ki karunkat Krisztus és testvéreink előtt! Ott van Jézus!
Kedves barátaim, újítsuk meg ma lelkesen megszenteltségünket! Kérdezzük meg magunktól, milyen indítékok mozgatják szívünket és tetteinket, milyen a megszentelt életnek az az új felfogása, amelyet ápolnunk kell, és mindenekelőtt vegyük Jézust karjainkba! Még ha fáradtak és kimerültek vagyunk is – ez előfordul, csalódottak is lehetünk –, legyünk olyanok, mint Simeon és Anna, akik türelmesen várják az Úr hűségét, és nem hagyják, hogy megfosszák őket a találkozás örömétől. Menjünk a találkozás öröme felé: ez gyönyörű! Helyezzük őt újra a középpontba, és menjünk előre örömmel!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Képek: Vatican News
