Ez a történet akkor kezdődött, amikor Molnár Lehel atya továbbította az egyetemi KM csoportok felé Bori nővér megkeresését, hogy a nagykárolyi gyermekotthonban szeretettel várnak nyárra olyan önkénteseket, akik segítenek a gyerekek körül.
A mi csoportunkból (KMECS038 – a legfiatalabb pesti egyetemista KM csoport) azonnal jelentkeztünk néhányan, és rövid szervezés után augusztus 18-án el is indultunk Nagykárolyba.
A nővérek több mint 20 gyermeket, fiatalt nevelnek gyermekotthonukban nagy szeretetben, családias környezetben.
Ide érkeztünk meg éppen ebédre, amelynek végeztével már akadt is egy-egy kis barátunk a lakók közül. Ebéd után el is indultunk abba a közeli, erdő mélyi vadászkastélyba, ahol ezt a pár napot töltöttük. A mi kisbuszunkkal is jöttek gyerekek, így már az úton sok fontos infóra szert tettünk. Például, hogy Gyurika „rókázik” az utazástól, vagy hogy ők is ugyanolyan vacak zenét hallgatnak a „zenedobozból”, mint a magyarországi gyerekek.
Sok játékkal készültünk, amelyek mindegyike „bejött” a srácoknak. Volt szalagtépős, alszik a város (nyilván, ez hogyan is maradhatott volna el), foci fej, fej vagy írás, fejrecsapós, puff…, de aki akart, az színezhetett, kézműveskedhetett, és persze folyamatosan folytak focimeccsek is.
A számháború kártyákat az utolsó pillanatban vettük magunkhoz a KM szobából, és milyen jól tettük! Egy napot végig számháborúztunk az erdőben, ahol sosem látott zsivaj kíséretében küzdött meg egymással a kék és a sárga csapat. Az, hogy a kék csapat 4-szer is nyert, kizárólag a szerencsének köszönhető, legalábbis a sárga csapat szerint.
Az ott töltött napjaink egyértelmű fénypontja az utolsó esti tábortűz volt. A tűz körül elmeséltük az oda utunkat kicsit elferdítve. Eljátszottuk a pillangókkal való küzdelmünket még itt, Pesten (Nem fogsz te pillangó szállni), a böglyökkel való kemény csatát a határon (Bögöly, dögölj), az úton olvasott western regény lényegét (Kerek erdő mélyén), a medve vadászatot (Menjünk medvét vadászni), a favágást (Az erdőbe fát vágni), és végül azt a törzsi táncot is megtanultuk, ami nélkül az őslakosok biztosan nem engedtek volna be bennünket Erdélybe (Vatantyu).
Csak 2 napot töltöttünk el a nagykárolyi gyerekekkel, de bőséggel jutott idő a játékon túl nagy beszélgetésekre, elmélyülésre, ünnepi étkezésekre és imádságra is.
Az utunkhoz kapott rendi támogatás, illetve a tartományfőnökségi dolgozók és a Piarista Testvériség tagjainak segítségével megvendégeltük a gyerekeket pizzával, fagyival, és az iskolakezdést is segítettük azzal a sok iskolaszerrel, amit el tudtunk vinni.
Csodaszép napok voltak! Bizonyosan mondhatjuk, hogy nemcsak Mariska, Mónika, Krisztián, Vivi, Misike, Daniella, Erika, Ági, Gyurika, Bálint, Alex, Szandi, Gabi, Melissza, Erik, Anita, Roxi, Arni, Katika és Angéla számára jelentett sok örömet ez a pár nap, de mi is feltöltődve, örömmel és hálával a szívünkben tértünk haza azzal az ígérettel, hogy megyünk még.
Dezső Timi, Hunyár Kenéz, Jaczkó Sanyi, Urbán Balázs, Wehner Zsiga
