Folytatom azt a feladatot, hogy mindnyájatokkal megosszak néhány gondolatot a 48. egyetemes káptalanon elfogadott kulcsterületekről, olyan árnyalatok átmentésével, amelyek gazdagítják és számunkra kihívássá alakítják azokat. Jelen levelemet a kezdeti képzésnek szentelem, amely témán mind a káptalani üléseken, mind az előzetes reflexiós és előkészítő folyamat során a legtöbbet dolgoztunk.
A kulcsterület általunk elfogadott szövegének felidézésével kezdem: „Ösztönözzük azokat a törekvéseket és tapasztalatokat, amelyek legsürgetőbbek és legszükségesebbek a kezdeti képzés folyamatainak megfelelő fejlesztéséhez!” A szöveg értelme teljesen világos: a kezdeti képzést jól kidolgoztuk és átbeszéltük magunk között, rendelkezünk a teljesen megújított direktóriummal (FEDE), de figyelembe kell vennünk a felmerülő új kihívásokat is. A káptalan nem mondta el újra mindazt, amit a kezdeti képzésről mondani kell, hanem kiemelte és aláhúzta a képzési folyamat néhány konkrét aspektusát. Ezért szól úgy a javaslat, hogy „azokat a törekvéseket és tapasztalatokat, amelyek a legszükségesebbek”. Ezt a levelet ennélfogva nem annak szentelem, hogy kifejtsem a kezdeti képzés leglényegesebb elemeit, hanem hogy kiemeljek néhány, a káptalan által fontosnak tartott meggyőződést.
A káptalan többféle javaslata közül csak ötöt emelek ki, ezekhez hozzáteszek még kettőt, melyeket a rend mostani időszakában különösen jelentősnek tartok. A téma természetesen nyitva marad, ahogy szinte mindegyik, hogy közösségeinkben és tartományainkban folytathassuk reflexiónkat. Azzal az öttel kezdem, amelyeket a káptalan által elfogadottak közül ki szeretnék emelni.
„Missziós kultúra”. Engem lenyűgöz, mennyire összefoglaló és tartalmában milyen mély ez a kifejezés. Azt kéri a káptalan, hogy a kezdeti képzést hassa át a missziós kultúra, és ezt a kultúrát a képzés teremtse meg a fiatalokban és következésképpen a rendben. A „kultúra” megalapozott dologra vonatkozik, mely irányítja életünket, munkánkat és mérlegelésünket. Ez az, amit kér. A „missziós” a küldetésre vonatkozik, abban a három értelemben, amelyekre a rend gondol, amikor misszióról beszél, nevezetesen, hogy:
Minden növendékházunkban és demarkációs központunkban fontos lenne felvetni, hogy mit tehetünk azért, hogy a missziós kultúrában előre lépjünk. Kétségtelen, hogy a misszió bizonyos ideig való megtapasztalása a rend különböző helyszínein és a kellő nevelési és lelkipásztori tapasztalatot magában foglaló integrált képzés hangsúlyozása lesz a két legszükségesebb választás.
Az „átfogó ökológia” mint transzverzális képzési program. Az egyház Ferenc pápa bátorítására egyértelműen tudatosította az átfogó ökológiáért való munka fontosságát, amelyre alapozva mindannyian növekedhetünk és haladhatunk, olyan új ökológiai megközelítésből kiindulva, amely átalakítja a világ lakhatásának módját, az életmódunkat, a föld erőforrásaihoz való viszonyunkat és általában azt a módot, ahogy az emberre és az életre tekintünk. Arról van szó, hogy nap mint nap mozdítsuk elő az átfogó humán ökológiát, amely nemcsak környezeti kérdésekkel, hanem a teljes személyiséggel is foglalkozik, hogy újra képes legyen a szegények kiáltásának a meghallására, és hogy az új társadalom kovásza legyen. A káptalan kéri, hogy képzési folyamatainkba vezessük be ezt a kulcsterületet, és arra szólít, hogy határozottan kapcsolódjunk az egyház hívásához.
„A vállalkozás kultúrája.” Nagyon érdekes ahogy a káptalan ragaszkodik a „kultúraváltáshoz”, és kapcsolódik ahhoz, ami nagyon mélyen ott szerepel aggodalmaink között. Megpróbálhatjuk megújítani a „rendi kultúránkat” az általunk lényegesnek tartott szempontok alapján. Ehhez finom mérlegelésre van szükség, amely segít eligazodnunk, hogy milyen irányban akarunk haladni. Ezen a ponton a káptalan kimondja, hogy fiataljainknak vállalkozóknak kell lenniük. Valami ilyesmire gondolhatott Kalazancius, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy „ne minden kérelmezőt öltöztessenek be, hanem csak azokat, akik igen alkalmasak arra, hogy alapítók legyenek”. [1.]
Azt hiszem, nagyon igényes javaslat ez a növendéknevelők és a nevelő közösségek számára. Azt akarjuk, hogy a fiataljaink növekedjenek az önállóságban, hogy legyenek kreatívak, szerezzenek tapasztalatot az egyre nagyobb felelősségvállalásban, legyenek tudatában annak, milyen piaristára van szükségünk. Kezdeti képzésünknek fel kell kínálnia és meg kell követelnie a fiataloktól, hogy egyértelműen és növekvő mértékben vállaljanak felelősséget életükért, tanulmányaikért, a küldetésért, a tartományukért és saját hivatásukért. Ennek időnként megvannak a kockázatai. Jobb a hibákból tanulni, mint nem számolni a tévedés lehetőségével, mert mindent készen vagy már eldöntve kapok. Az életet nem üveggömbben éljük, hanem olyan világban, ahol az előre jutáshoz tudni kell harcolni és erőfeszítést tenni. Ezért javasolta az egyetemes káptalan a „Szabadságra nevelést mint a képzési folyamat lehetőségének a feltételét. A heteronómiából az autonómiába való továbblépést, elősegítve a személyes növekedés folyamatait és az egymásrautaltság képességét.” [2.]
Odafigyelés a „klerikalizmusra és a hatalommal való visszaélésre”. Az egyetemes káptalan erőteljes volt ebben a témában. Olyan kezdeti képzést akarunk, amely döntően hozzájárul a klerikalizmus és a visszaélő magatartások kísértésének gyökeres felszámolásához, amelyek rendszerint magának a klerikalizmusnak a következményei. A téma ilyen kitartó felmerülésének köze van ahhoz, hogy időnként „rejtett dinamika” jellemző rá, mert előfordulhat, hogy a részünkről egyáltalán nem tudatos, hogy éppen belesétálunk ezekbe a patológiákba.
Azt hiszem, arra vagyunk hivatva, hogy olyan képzési programokat alakítsunk ki, amelyek segítenek jól megérteni, miről is beszélünk, továbbá olyan eszközöket és dinamikákat kínálnak, amelyek lehetővé teszik a közösségi reflexiót és a céltudatos, bátor felkészítő munkát. Örülök, hogy egyes növendékházak minderről tartottak már képzési programokat. Jó gyümölcsöket várunk ezektől az erőfeszítésektől.
Ezekben a témákban, ahogy szinte valamennyiben, semmit sem kell magától értetődőnek tekintenünk. Már Kalazancius is világosan figyelmeztetett, amikor azt írta a Konstitúcióban, hogy „az ember bensőjében rejtező szenvedélyeket nehéz felismerni és megszabadulni tőlük még nehezebb”. [3.] Kalazancius egyik híres mondatáról van szó, amelyet sokszor elolvastunk és elemeztünk. Azt hiszem, az egyház olyan időszakában vagyunk, amely segít „nevesítenünk” ezeket az „eltorzult tendenciákat”, melyeket diagnosztizálni kell, azután pedig gyökeresen kiirtani. Dolgozzunk ezen! A „Milyen piaristára van szükségünk” generálisi titkárság a következő években rendszerszerűen fog foglalkozni ezzel a kérdéssel.
„Nyelvismeret.” Fiataljaink sokat fejlődtek a nyelvek használatának témájában, de ez még nem elég. Rendünknek négy hivatalos nyelve van, és talán ezen nem kell változtatnunk. Amiben viszont előre kell lépnünk az annak kimondása, hogy van két nyelv, amelyet a kezdeti képzés befejezése előtt minden fiatal piaristának használati szinten ismernie kell. Ezen a kérdésen dolgozni fogunk a képzési területeken és képző csapatokban, de előre szólok, hogy milyen javaslatot fogok tenni a generálisi kongregációban: az ünnepélyes fogadalom letétele előtt minden fiatalnak jól kell tudnia kommunikálni angolul és spanyolul. Ilyen módon nagyjából biztosíthatjuk, hogy a közeljövőben gond nélkül tudunk kommunikálnia rendben. Tanulságos lehet, ha különbséget teszünk a (négy) hivatalos nyelv és a (két) használt nyelv között.
Az egyetemes káptalan által javasolt öt kulcsterülethez a magam részéről hozzá akarok tenni még kettőt, melyeket a képzési folyamataink szempontjából különösen döntőeknek tartok. Az átláthatóságról és folyamat tudatosításról beszélek. Egy másik levélre hagyom a harmadik szempontot, a képzők kísérését, azok kísérését, akik maguk is kísérnek.
Az „élet átláthatósága”. Már foglalkoztam ezzel egy nemrégi levelemben. Meggyőződésem, hogy ha egy fiatal átláthatóan, traszparensen éli meg a folyamatát, akkor sokkal nagyobb az esélye arra, hogy a hivatásbeli útja gyümölcsöző lesz. Másképpen mondva, ha nincs átláthatóság, ha nincs áttetszőség, nincs lehetőség a folyamatra. Az átláthatóság a hitelesség kulcsa. Olyan átláthatóság ez, amelynek köze van önmagunkhoz, az istentapasztalatunkhoz, a nevelőhöz és a rendtársakhoz. Az átláthatóság három értékes területe, melyeket, ha őszintén élünk meg, a hivatás hiteles megélését eredményezik.
Az átláthatóság állandó, emberpróbáló, bátorságot és őszinteséget igénylő feladat. Az a fiatal, aki őszintén éli meg, növekszik. Az a nevelő, aki erre inspirál, és ezt tiszteletben tartja (a két dolog alapvető és elválaszthatatlan), olyan nevelő, akit a fiatal értékel, és akire szüksége van. Ez az út.
A második dolog, amit javasolni szeretnék az, hogy „legyek tudatában a folyamatnak”. A kezdeti képzés olyan folyamat, amelyet tudatosan kell megélni. A képzés kísérésének ez az egyik legfontosabb célja: segíteni a fiatal piaristát abban, hogy a kezdeti képzést valóságos növekedési folyamatként élje meg. Ez csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk megnevezni a küzdelmeket, a felfedezéseket, a választásokat és a belső mozgásokat.
Egy képzési folyamat számos különböző fázison megy keresztül, amelyekből nem zárhatók ki a válságok és a csalódások. De a belső munka, melynek elvégzésére mindannyian képesek vagyunk, tudatosítani fogja bennünk, mik is vagyunk. Ez a „folyamat-tudatosítás” – hogy tudatosítom a megtett lépéseket, az előrehaladást és a meghátrálást, a változásokat és a felfedezéseket, azt a piaristát, amivé alakulok – szenvedélyes feladat, melyet sohasem nem szabad elhanyagolni. Mélyen kapcsolódik a Kalazancius által emlegetett „önismerethez”. Ferenc pápa erre a kihívásra utalt egy nemrégiben megtartott általános kihallgatáson: „Önmagunk megismerése nem nehéz, de fárasztó: türelmes mélyre ásást igényel bensőnkben. Képesnek kell lennünk arra, hogy megálljunk, hogy »kikapcsoljuk a robotpilótát«, hogy tudatára ébredjünk annak, hogyan tesszük a dolgokat; hogy tudatára ébredjünk a bennünk lakozó érzelmeknek, a visszatérő, gyakran a tudtunk nélkül minket irányító gondolatoknak. […] Az ima és az önismeret lehetővé teszik, hogy növekedjünk a szabadságban.” [4.]
Ez a néhány kulcsfontosságú elem lehetővé tudja tenni, hogy megvalósuljon a 48. egyetemes káptalan fiatalok képzéséről szóló álma: „Olyan piaristára van szükségünk, aki megtanul tanulni, hogy idővel Jézus Krisztusra és az ő világban való küldetésére nyitott, szenvedélyes piaristává fejlődjön”. [5.]
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
[1.] Kalazanci Szent József: Levél Onofrio Conti atyának, 1642, Opera Omnia, VIII. kötet, 39.
[2.] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 68.
[3.] Kalazanci Szent József: A Páli Kongregáció Konstitúciója,16.
[4.] Ferenc pápa: Általános kihallgatás 2022. október 5-én.
[5.] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 68.
