Családias és felemelő ünnepségre került sor 2023. február 24-én pénteken Pannonhalma város temetőjében. Szerzetesi elöljárók és a szerzetesek tanítványai és hívei gyűltek össze, hogy fölavassák a Nemzeti Örökség Intézete által állított emléktáblát és parcellakövet, annak a közel háromszáz elhunyt szerzetesnek – köztük 10 piaristának – az emlékére, akik teljesen megtöltik a temető egyik parcelláját.
Amikor 1950-ben a kommunista diktatúra elhatározta, és végre is hajtotta a szerzetesrendek feloszlatását – amely alól csupán négy tanítórend (bencések, piaristák, ferencesek, iskolanővérek) menekült meg, de azok sem teljesen – a felmerülő gyakorlati kérdések egyik legsúlyosabbika az volt, hogy mi legyen az államosított rendházakban élő idős szerzetesek sorsa. A kommunista diktatúra büszke volt szociális rendszerére, így az 1950. augusztus 30-án létrejött egyezményben vállalta, hogy „a munkaképtelen, rokkant, öreg szerzetesek rendelkezésére bocsát bizonyos számú eddigi rendházat, és gondoskodik ellátásukról”. Ez akkor közel 1800 női és több mint 350 férfi szerzetest érintett. A nővérek számára az állam rögtön négy szociális otthont (később még kettőt) hozott létre egykori kolostorokban. A férfiak elhelyezéséről hosszas vita folyt. Bár Pannonhalma már kezdetben fölmerült, de végül 1950 őszén a jánoshidai premontrei rendházat jelölték ki. Ez azonban tarthatatlanul szűknek bizonyult, korábban is csak 3-4 premontrei élt benne, így 1951-ben az érdekeltek megegyeztek abban, hogy a pannonhalmi bencés monostor egyik szárnyát alakítsák át szociális otthonná, mert a bencések amúgy is attól tartottak, hogy az állam rászoruló családokat fog oda költöztetni. Itt eleinte 64 szerzetes lakóval számoltak, ez azonban kevésnek bizonyult. Végül a 19-20 szobában összesen hosszú évekre 90-100 szerzetes zsúfolódott össze.
Az intézmény élén az állam által kinevezett gondnok állt, elsőként Szabó Ferenc, aki korábban a főapát inasa, majd rendőr volt, és meglehetősen jóindulatúnak bizonyult. A belső ügyeket egy-egy választott szerzetesi vezető intézte, kezdetben Zsiros Ferenc, majd 1961-től Tüll Alajos jezsuiták. Az otthon lakói közül sokan már betegen érkeztek, és utolsó hónapjaikat, éveiket töltötték itt. „Pannonhalma jobboldali szárnya: / szeretet-ház, veterán kaszárnya. / Reszketősök lakják, csúzos bénák, / figyelik az asztmát, meszes vénát. […] Beballagnak a betegszobába, / onnan meg a mennyek országába” – írta róluk Mécs László (Pannonhalmi ballagók, 1962), aki 1961-től 1978-ig élt ott.
Bár a magyar állam a szociális otthont azért tartotta fönn, hogy a szerzeteseket elkülönítse, és egyúttal megfigyelés alatt tartsa, egyesek számára az mégis menedékhelyet jelentett. A forradalom után, 1957-ben a börtönt megjárt rendi elöljárók egész sora költözött Pannonhalmára: Endrédy Vendel, Baranyai Jusztin, Hagyó-Kovács Gyula ciszterciek, Petruch Antal és Tüll Alajos jezsuita provinciális. A betiltott rendek részére a szociális otthon rendi közösséget és találkozási pontot biztosított, amelyet a külső elöljárók és rendtársak is fölkerestek. Endrédy Vendel zirci apát például 1963-ban üdülés és regenerálódás címén hívta magához a börtönből szabadult rendtársait, hogy tájékozódjon sorsukról. 1978-ban meglátogatta az otthont Pedro Arrupe jezsuita generális, 1996-ben pedig II. János Pál pápa is.
Az otthon működtetését 1988-ban a főapátság vette át, és bár szerzetesi jellege még sokáig megmaradt, lassanként Szent Adalbert Otthon néven olyan intézményé alakították át, amely főként a bencés szerzeteseket szolgálta, de ahová már nemcsak szerzeteseket vettek föl.
Bár a piarista rend kisebbik része 1950 után is nyilvánosan működhetett, és az idős piaristák közül sokan a két megmaradt rendházban, Budapesten és Kecskeméten kaptak otthont, a „keretbe” szorított rend nem tudta minden rászoruló idős tagját elhelyezni. 1950-ben a legidősebbnek, a 83 éves Vittkó Józsefnek és a 72 éves Pintér Ferencnek például nem tudtak szobát adni a budapesti rendházban, így számukra egy közeli házban béreltek lakást. Utóbbival többször megtörtént, hogy a rendházba vezető rövid úton eltévedt. Így mindketten örömmel vették, hogy 1951 november végén Pannonhalmára költözhettek. Csatlakozott hozzájuk Kecskemétről Koczun Jakab és a magatehetetlen Nyári István, valamint Szakál Gyula, aki addig öccse családjánál lakott. Miután 1952 márciusára kiderült, hogy az otthonban még 9 üres hely maradt, négy további piarista vállalkozott rá, hogy beköltözik: Hatvani Ede, Hencz János (akinek ott élt már bátyja, Hencz Aurél kapucinus), Nagy Lajos és Tárkányi Ferenc.
Az otthonban helyet kapó tizedik piarista 1959-től a kunszigeti (Moson megye) Nagy József fizikatanár lett, addigra azonban az előbbi kilenc közül öten elhunytak (ketten pedig 1960-ban követték őket). Ezt követően már csupán súlyos beteg piaristák kerültek Pannonhalmára. Preszeller Ferenc 1970-ben a halála előtti néhány hónapot töltötte ott, Korcsiák Edét 1975-ben többféle együttes betegsége miatt nem tudták szakszerűen tovább ápolni a budapesti rendházban, Hardi Istvánt pedig szellemi leépülése miatt kellett 1983-ban Kecskemétről elköltöztetni. Halála után, 1986-tól több piarista már nem élt Pannonhalmán.
A Pannonhalmára költöző piaristák sok esetben tanítványokat, tanártársakat, ismerősöket találtak a többi ott élő szerzetes személyében. Ők is részt vettek a közös tevékenységekben, befőzésben, kártyázásban, az ismeretterjesztő és irodalmi előadásokon, és ők is fogadták rendtársaik látogatását. A mindig határozott Hatvani Ede (tanári szakját tekintve matematikus) például körbevezette egyik rendtársát. Az ebédlőbe érve azt mondta: „Ez itt a könyvtár”. – „De hiszen ez az ebédlő” – mondta a látogató. – „Ez könyvtár, mert én mondom, Hatvani Ede.” Mikor a valódi könyvtárhoz értek, még mindig fenntartotta állítását.
A pannonhalmi szociális otthonban elhunyt szerzetesek többségét Győrszentmárton falu (később Pannonhalma város) köztemetőjébe temették, külön parcellába, egyforma sírkeresztekkel, egy-egy sírhelybe többnyire kettejüket. A temetőkertnek odaadó kertésze is akadt Boros Vilmos Ildefonz (1912–1994) kapucinus személyében, aki 41 évesen, 1953-ban agyvérzés után került a szociális otthonba, és még 41 évet töltött ott. 1985-ben például a 274 sírra 500 krizantémot, 550 liliomot és 500 tulipánt ültetett. „Gyönyörű a temető, de inkább az élőkről beszélgessünk” – dicsérte meg a sírkertet Tóth Sándor, az Új Ember újságírója Tüll Alajosnak, aki azt válaszolta: „A halál nem életkapu? Szerzetes ezt különösen tudja. Ne ódzkodjék, említse meg riportjában a temetőnket is.” Később a sírokra örökzöld tujákat ültettek, amelyek azután minden más növényt elnyomtak. Jelenleg ezt a sövényszerű növényzetet évente kétszer kell nyírni, hogy a sírkeresztek egyáltalán látszódjanak.
Összesen 281 férfi és 17 női szerzetes nyugszik itt, egyforma beton fejfák alatt. A férfiak közül a legtöbben jezsuiták (112-en), a többiek pedig baziliták, ciszterciek, domonkosok, ferencesek, kapucinusok, minoriták, betegápoló irgalmasrendiek, keresztény iskolatestvérek, kármeliták, lazaristák, piaristák, premontreiek, szaléziek, szerviták, verbiták valamint 1-1 kalazantinus, pálos és redemptorista. A jezsuiták közül jónéhányan nem is voltak a pannonhalmi otthon lakói, de betiltott rendjük elöljárói jónak látták, hogy őket is az itteni rendtársaikkal együtt temessék el. Bencések is voltak a szociális otthon lakói között, őket azonban nem ide, hanem a pannonhalmi hegyen álló Boldogasszony-kápolnába temették (csakúgy, mint Mécs Lászlót). Viszont 1969-tól a temetői parcellában kaptak nyughelyet a szociális otthonban vagy a főapátságban dolgozó szerzetes nővérek (összesen 17-en), valamint az otthon világi lakói is. Az utolsó szerzetes, Fekete Ferenc Teobald ferences 2010-ben talált itt végső nyugalomra.
A pannonhalmi szociális otthon lakójaként elhunyt 13 piarista közül 10-en kerültek a sírkertbe, a többieket a szülőhelyükön álló családi sírboltba, Hatvani Edét pedig, aki a győri kórházban hunyt el, az ottani köztemetőbe temették (majd később a kecskeméti temető piarista sírboltjába vitték).
A sírkert 2010-ben vált a virtuális Nemzeti Sírkert részévé, amelyet most már emléktábla is jelöl. Ez külön kiemeli 21 olyan szerzetes nevét, akik „életútjukkal és munkásságukkal kiemelkednek az itt nyugvók közül”. A piaristák közül ketten kerültek föl a táblára: Nagy Lajos és Korcsiák Ede.
Nagy Lajos (1894–1974), a Somogy megyei Főnyeden született, halk szavú magyar–latin tanárként az alsóbb osztályokban tanított Debrecenben és Nagykanizsán, ahol önképzőkört vezetett, színpadi előadásokat, szavalóversenyeket rendezett, valamint kisebb nyelvészeti, irodalmi és rendtörténeti írásokat írt tudományos folyóiratokba és helyi lapokba. Korcsiák Ede (1892–1979) hittanár a Krassó-Szörény megyei Boksánybányán született, számos piarista iskolában tanított (Debrecen, Sátoraljaújhely, Nagykanizsa, Veszprém, Magyaróvár, Vác) ahol többnyire ének- és zenekart is szervezett. Vácott néhány nyughatatlan diákját a kommunista rendőrség 1947 nyarán fenyegetés útján beszervezte. Az előttük tett kommunista-ellenes kijelentései miatt 1948. március 24-én letartóztatták, és „izgatás” vádjával hét évi börtönre ítélték, ahonnét 1955-ben szabadult. Azt követően falusi kántorként dolgozott különböző helyeken, egészen 1975-ig, Pannonhalmára költözéséig.
Az emléktáblát avató ünnepségén ismét találkoztak azon szerzetesrendek képviselői, akiknek tagjai a sírkertben is együtt nyugszanak. Látványuk szinte fölidézte a pannonhalmi szociális otthon egykori hangulatát. Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát mellett a domonkosokat Kostecki Andrzej tartományi vikárius, a premontreieket Fazakas Márton csornai apát, a piaristákat Ruppert József, a jezsuitákat Sajgó Szabolcs képviselte. Az ünnepség zenei arculatát a pannonhalmi bencés gimnázium kórusának tagjai adták meg.
A megszólalók közül Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének igazgatója arról beszélt, hogy a sírkert nemcsak az ott eltemetett, a megpróbáltatásokat türelemmel viselő szerzetesek emléke, hanem a kommunista rendszer kegyetlen és álságos mivoltára is emlékeztet, „hiszen azt azért nem merték megtenni, hogy az összes szerzetesrend működését teljes mértékben betiltsák.” Ennek köszönhető, hogy „a mi generációinkból is lehettek olyan szerencsések, akik az 1950 és 1990 közötti időszakban katolikus középiskolai nevelést kaphattak.” Ezt követte Kálmán János, a Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatal igazgatójának beszéde. Utalva arra, hogy másnap lesz a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, figyelmeztetett, hogy a múlt jó és rossz példáit tovább kell adnunk az utánunk jövőknek, hogy abból tudjanak tapasztalatot és erőt meríteni.
Végül Hortobágyi Cirill főapát saját pannonhalmi diákkori élményeit idézte föl, amikor nagymamája vele küldött ajándékot a szociális otthon egyik lakójának, Tobákos Kilit cisztercinek. Így találkozott először azokkal a szerzetesekkel, akiknek hűséges munkája révén „az evangélium kovásza átjárta a társadalmat, és az evangélium értékrendje a társadalom minden szintjén gyökeret vert”. Sokan közülük még akkor is igyekeztek képezni magukat, hogy készen álljanak a további szolgálatra.
Koltai András
