Május 1-jén, életének 89. évében elhunyt Pomogáts Béla Széchenyi-díjas író, irodalomtörténész, irodalomkritikus, a Magyar Írószövetség korábbi elnöke, az irodalomtudományok doktora, számos könyv és tanulmány szerzője, piarista öregdiák.
Temetesi szertartásán Zsódi Viktor tartományfőnök Pomogáts Béla legkedvesebb szentjének, Pál apostol Korintusiakhoz írt leveléből a Szeretet himnuszát olvasta fel (1Kor, 13).
1989 decemberében így írt erről a szentírási részről a Vigiliában:
„Ez a költői lendülettel írt szöveg, amely a kereszténység erkölcsi alapjait rakta le, a keresztény hagyomány és kultúra „vízjelének” tekinthető. Minden keresztény tanítás, gondolat és érzület mértéke és rejtett azonosítási pontja, változatlanul érvényes a történelemben, s nem mellőzhető…
Megvallom, nekem mindig Szent Pál volt a kedves szentem és apostolom. Az apostolokat sokan szeretik úgy beállítani, mint egyszeri, sőt együgyű halasz embereket, és ez bizonyára igaz is, noha nem lehet tagadni személyiségük intellektuális erejét sem: csak el kell olvasni Péter és János leveleit. A legokosabb és legműveltebb közülük mindazonáltal Pál, ő nemcsak a zsidó, hanem a görög tradíciónak is letéteményese. (…)
Nos, ez a görög hagyományokon nevelkedett, római önérzettel a világ elé álló keresztény apostol „költötte” a szeretetnek ezt a magasra szárnyaló, felülmúlhatatlan himnuszát. „Költötte” – mondom, mert a szöveg, túl azon, hogy a Szentírás egészének egyik legfontosabb tanítását fogalmazza meg, a maga metafizikai erejével, az erkölcsi mondanivalót kibontó grammatikai mellérendeléseivel, transzcendentális utalásaival, a ráción túllendülő misztikus elragadtatásával: költői szöveg.”
Pál apostol nagy tanítványt nevelt, Pomogáts Bélát, aki tudott igazi őrangyal lenni – foglamazott Zsódi Viktor. „Nemcsak megbeszélni lehetett vele a mindennapi gondokat, hanem meg is értette őket és aggódó szeretettel figyelte a körülötte lévő világot és barátait. Egyszerre volt Istenben hívő keresztény, de egyúttal a kérkedő katolicizmus kritikusa is.
Köszönjük neki, hogy munkásságával és életével segített megértenie a lét minden tökéletlenségét. Köszönjük, hogy részvéttel tudott lehajolni ezen nem tökéletes létezés fölé. Hálásak vagyunk azért, hogy fáradozott a körötte élő esendő világ megértésén, azért, hogy mi mind közelebb kerülhessünk a tökéletesség isteni eszményeihez.”
Széchenyi-díjas magyar kritikus, tanár, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora
1934. október 22-én született Budapesten.
1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója volt.
Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960-ban internálótáborban volt. 1961–1965 között Budapesten középiskolában tanított. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgató-helyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyi Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja.
1990 óta a Literatura főszerkesztője, a Vigilia, a Nyelvünk és Kultúránk, a Valóság, a Kisebbségkutatás szerkesztőbizottsági tagja. 1996–1999 között a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságában dolgozott. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1989–1994 között a TUDOSZ elnökségi tagja. 1993–1995 között a magyar Demokratikus Charta szóvivője volt. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke. 1994 óta az Ötvenhatos Emlékbizottság szóvivője. 2002–2007 között az Illyés Közalapítvány elnöke.
2023. május 1-jén hunyt el.
Életem egy igen fontos része: diákéveim kötnek a budapesti piarista gimnáziumhoz. 1945 szeptemberében írattak be szüleim a belvárosi iskolába, ahol kiváló tanáraink voltak. Osztályfőnökünk, már Szemenyei László nemcsak nagyszerű földrajz- és biológiatanárunk volt, hanem eszményi cserkészparancsnokunk is. A magyar irodalom mellett nekem a földrajz volt a második kedves tantárgyam, az is megfordult a fejemben, hogy földrajztudós legyek.
Magyartanáraim: Magyar István és Fekete Antal. Az előbbi színes egyénisége, lelkes irodalomszeretete oly nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam: irodalomtanár leszek. Az utóbbi pedig, különösen nyelvtanórái révén, a módszeres és logikus gondolkodásra nevelt.
(Részlet Pomogáts Béla: Piaristák Budapesten című írásából)
