„Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel a megpróbáltatásra!”
Az idézet, amelyet rendtársi levelem címéül választottam, Sirák fiának könyvéből való (Sir 2,1), és egyike azoknak a mondatoknak, amelyeken sokat gondolkodom a mostani kánoni látogatás során, amikor végiglátogatom a fiatal felnőtt rendtagokat, vagyis azokat, akik az ünnepélyes fogadalomtétel utáni felnőtt piarista életük első éveiben járnak. De úgy gondolom, hogy ezt a bibliai bölcsességet minden életszakaszra alkalmazhatjuk, és mindenkire, aki hitelesen szeretné megélni keresztény hivatását. Feltételeznünk kell, hogy a hivatás útján, melyre vállalkozunk, lesznek nehézségeink, és megpróbáltatások érnek majd bennünket. Erről maga az Úr biztosít bennünket, aki hivatást ad nekünk: „Százannyit kap most ezen a világon […] – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet” (Mk 10,30).
Fiatal rendtársainknak mindenféle „megpróbáltatásról” vannak tapasztalataik. A velük folytatott párbeszéd nagyon inspiráló, hogy megérthessük ezeket, és tudatosítsuk, hogy mindannyian átélhetünk ilyen próbatételeket. Ezért megpróbálok megosztani veletek néhány gondolatot arról a feladatunkról, hogy „felkészüljünk a megpróbáltatásra” piarista szerzeteséletünk vonatkozásában, tudatában annak, hogy ezek bármely más hivatás megélésére is alkalmazhatók. Először a „megpróbáltatásokról” írok, utána pedig a „felkészülésről”, végül egy egyszerű javaslatot szeretnék megfogalmazni.
„Mindent elviselek abban, aki megerősít engem” (Fil 4,13). Így ír Pál apostol leveleiben, amikor a különböző megpróbáltatásokra utal, amelyeken át kellett mennie, amikor igyekezett hűséges lenni a kapott hivatáshoz. Ekképpen biztos támpontot ad nekünk arra vonatkozólag, hogy miként vállaljuk fel a megpróbáltatásokat és miként nézzünk szembe velük. Hallgatva a rendtársaim tapasztalatait, akikről beszélek, háromféle próbatételt látok, amelyek mindegyike valós és mindegyiken érdemes dolgozni: külső próbatételek, melyeket a környezet okoz; belső próbatételek, melyeket maga a rend vagy az egyház okoz; személyes próbatételek, melyeket saját gyengeségeink okoznak, amelyeket nem mindig jól dolgoztunk fel vagy nem oldottunk meg. Mindegyikről írok pár szót.
Külső próbatételek. Gyakran halljuk, hogy „a lelkipásztori munka nem könnyű”, „a társadalom nem törődik az oktatással”, „a fennálló társadalmi rend megkérdőjelezi a keresztény értékeket”, „a kormányzat intézkedései inkább csak akadályozzák küldetésünket”. Mindez kétségtelenül valós. És még sok minden más is, beleértve az üldözéseket, tilalmakat, kiutasításokat. Történelmünk tele van ilyen megpróbáltatásokkal, melyek megnehezítik életünket és küldetésünket.
Nem vehetjük őket „egy kalap alá”, nem ítélhetjük meg mindet egyformán. És nem próbálom bemutatni a „különböző típusú megpróbáltatások megkülönböztetését”. De amit szeretnék hangsúlyozni, az az, hogy aki azt hiszi, hogy a piarista élet és küldetés könnyű, vagy hogy a társadalom azt majd megkönnyíti, az másik bolygón él. Sosem volt így, most sincs így és nem is lesz így. Épp azért, mert hivatásunk a világ megváltoztatására törekszik, a világ védekezni fog törekvéseink ellen. Tudatában kell lennünk, hogy életünkhöz mindig hozzá fog tartozni a küzdelem, a fennálló kultúra megkérdőjelezése és az ellenállás dinamikája. És képesnek kell lennünk arra, hogy erről elgondolkodjunk, ezen dolgozzunk, ezt az imánkba bevigyük és erről egymással beszélgessünk.
Belső próbatételek. Nem szabad félnünk tőlük, de lebecsülnünk sem szabad őket. Olykor maga az Egyház tesz próbára bennünket, igazságtalan és érthetetlen döntésekkel, vagy olyan állásfoglalásokkal, amelyek távol állnak az apostoli buzgóságtól, amelyet meg kellene élnünk. El kell mondanom, hogy nem egy olyan tapasztalatom van, amikor maga az Egyház bizonytalanít el bennünket. Ezért meg tudom érteni azt az üzenetet, amelyet Ferenc pápa küldött a Legfőbb Elöljárók Uniójának: „Köszönöm türelmeteket, amellyel meg tudjátok élni és meg tudjátok bocsátani a megaláztatásokat, amelyeket nemegyszer szerzetesként elszenvedtek.”
Néha mi magunk is lehetünk azok, akik rosszul átgondolt, testvériesség nélküli vagy igazságtalan döntéseinkkel fájdalmat okozunk rendtársainknak. Ezekben az években láttam olyan, különböző pozíciókban lévő piaristákat, akik tényleges fájdalmat okoztak rendtársaiknak, és még mindig várjuk, hogy ezt felismerjék és bocsánatot kérjenek. Az ilyen fájdalom erősebb és nehezebben elviselhető, mert az ember saját családja okozza. Valódi problémákat okozhat hivatásunk megélésében, mert mélyen megsebzi azt a nagyon komoly dinamizmust, amelyet mindannyian meg akarunk élni: a Kegyes Iskolákhoz való örömteli tartozást.
Előfordul, hogy saját intézményi gyengeségeink tesznek próbára bennünket: a rendtagok hivatásával nem törődő közösségek, azok a mérlegelési folyamatok, amelyek nem kedveznek sem a szinodális meghallgatásnak, sem a megfelelő döntéshozatalnak, a bátorság hiánya azoknak a válaszoknak a megadásában, amelyeket a gyermekek és a fiatalok várnak tőlünk, és még sok más gyengeség. Mindezek olyan nehézségek, amelyekkel meg kell tudnunk küzdeni.
Személyes próbatételek, melyek magunkból fakadnak. Ilyenek is léteznek. Következetlenségeink, hivatásunk ápolásának elhanyagolása, a kihívásokkal való szembenézésbe fektetett kevés személyes munka, életünk áttetszőségének alacsony foka és saját emberi gyengeségeink olyan próbatételekké válhatnak, amelyekkel nehéz megbirkózni, és olyan falakká, amelyeken nehéz átjutni. Ezért a bibliai bölcsesség figyelmeztet: „Jaj a gyáva szívnek és a tétlen kéznek, amely miatt kettős úton járunk!” (Sir 2,12).
A lélek felkészítése a próbatételre. Rendkívül izgalmas és kényes feladat. Biztos támpontot kínál ahhoz, hogy kövessük Jézust piarista szerzetesként, a piarista testvériség tagjaként, vagy egyszerűen keresztényként: a lélek felkészítése a próbatételre. Érdemes elgondolkodunk azon, hogy miként tegyük ezt, hogyan készítsük fel lelkünket arra, hogy képes legyen a piaristák „összetett és nagy erőfeszítést igénylő” életét élni, ahogy azt Kalazancius meghatározta: „Akiknek a világ elhagyására irányuló, általánosságban mozgó hivatásuk van, hacsak nem a kezdeményezők lelkületével bírnak, előbb még el kell szakadniuk a világ nyújtotta kényelemtől; amint a tapasztalat mutatja, az ilyenek mindig kedvelnek valamely már jóváhagyott rendet, amelyben a noviciátus után biztosak lehetnek, hogy életük folyása határozott irányban halad, és eljuthatnak a papságra, semmint, hogy belépjenek egy olyan szerzetes társulatba, ahol ezen előnyök helyett csak nehézségekkel találkoznak. Mert önmegtagadó élet a gyermekekkel való foglalkozás, fáradságos a foglalkozással járó folytonos erőfeszítés miatt és megvetett a világ szemével nézve, amely alacsonyrendű dolognak tekinti a szegény kicsinyek nevelését.” [1]
Hogyan készíthetjük fel lelkünket? Hogyan erősíthetjük meg lelkünket, a küzdésre, válaszadásra, következetességre, hitelességre való képességünket? Három javaslatot szeretnék megfogalmazni, melyek segíthetnek elgondolkodni a lélek felkészítésének fontos és izgalmas feladatán.
Először is: Ápoljuk lelki életünket! Úgy vélem, el kell ismernünk, hogy az egyik fő veszély, amely fenyeget bennünket, „a Lélek szerinti élet” elhanyagolása. Számomra teljesen világos, hogy csak azoknak a csoportoknak és közösségeknek lesz jövőjük, amelyeknek mély és tartós istentapasztalatuk van. A szerzetesélet egyik nagy ellentmondása, hogy hiszünk Istenben, lemondunk az élet bizonyos, rendkívül értékes és egészséges aspektusairól, de mégsem tesszük Istent életünk középpontjává. Könnyen megülepedünk és elpolgáriasodunk. Ez a mai szerzetesélet egyik legégetőbb problémája. A megülepedésnek az az oka, hogy nem látjuk életünk értelmét, elfelejtjük hivatásunk forrását és célját.
A Lélek szerinti életben való növekedés mindennel kapcsolatban áll, aminek köze van az élethez. A lelki élet kulcsa az, hogy tudjunk „kilépni önmagunkból”, hogy „átjárhatóvá” váljunk a valóság számára, mások számára, a Másik számára. Ahogy Keresztes Szent János mondta: „Önmagunkat keresni Istenben szöges ellentétben áll a szeretettel.” [2] A „lelki élet” nehézsége egybeesik az „élet” nehézségével. A probléma mélyebb, mint a reggeli dicséret elhagyása vagy a személyes ima elhanyagolása, bármilyen súlyosak legyenek is ezek a hanyagságok, melyek valóban azok. Természetesen meg kell tanulni imádkozni, természetesen állhatatosnak kell maradnunk az imában, a közös és az egyéni lectio divinában, stb. De ami igazán nehéz, az az, hogy „hivatásunkat annak mélységében éljük meg”, ami azt jelenti, hogy tiszta, érett kapcsolatokat alakítunk ki, kilépve önmagunkból. Ebben rejlik a nehézség. Az individualizmus, a lelki renyheség, a szerzetesélet elpolgáriasodása és a többi baj, melyekről sokat beszélünk dokumentumainkban, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Ennek, a „jéghegynek” a rejtett részét „a személy hiányának”, a „személy távollétének” nevezhetnénk. Csak akkor érthetjük meg lelkileg az Úr újjászületésre vonatkozó felszólítását (vö. Jn 3,3), ha szembenézünk ezzel a kihívással. És ezt csak lelkileg lehet megérteni.
Másodszor: A hűség útján járjunk! A hiteles hűség útján, amely identitást teremt, amely megőrzi az első szeretet frissességét, amelyen továbbra is meghatódva gondolunk hivatásunkra, amelyet a mindennapok apró hűségeinek realizmusában élünk meg, amely a fejlődésre és növekedésre való alázatos törekvésünkben fejeződik ki, amely szerénnyé tesz bennünket és tudatosítja bennünk gyengeségünket, és amelyet érdemtelen ajándékként fogadunk. Olyan hűség ez, amelyet imádságunkkal, szerzetesi elkötelezettségünk és megszenteltségünk állandó megújításával ápolunk, olyan hűség, amelyet koherens és nem megülepedett életmóddal táplálunk, mely a közösség támogatására támaszkodik, melyet átsző a kapott és adott személyes kísérés, és amely hálát ad Istennek az eucharisztiában, mely a legalapvetőbb hűség kifejeződése, Jézus hűségéé Istenhez, a közösséghez és Isten országához. Ez a hűség erősíti meg a lelkünket. Csak a következetes hűség tesz gyümölcsözővé, Kalazanciushoz hasonlóan, az Úr Krisztushoz hasonlóan.
Kalazanci Szent József szobájának bejáratánál van egy emléktábla, mely arra a harminchat évre emlékeztet, amelyet Kalazancius ebben a szobában töltött, ahol leveleit írta, rendtársait kísérte, mély hit- és imaéletet élt, növekvő és hálás hűséggel ápolta hivatását, és úgy fejlesztette azt, hogy az Egyház az életszentség útjaként ajánlhassa azt minden gyermekének. Ezt az erőssé tevő hűséget javasolja Kalazancius a ránk maradt utolsó autográf levelében: „Constantes estote, et videbitis auxilium Dei super vos. Et nunc sumus orantes pro vobis ut non contristemini, sed in tribulatione magis elucescat virtus vestra” [Legyetek állhatatosak, és meglátjátok, Isten megsegít benneteket. Imádkozunk érted, hogy ne szomorkodj, hanem erényed még fényesebben ragyogjon a nehézségekben]. [3]
Módfelett jelentős, ahogyan Kalazancius a hűséget hangsúlyozza a megpróbáltatások között is. A fentebb említett evangéliumi szakasszal kapcsolatban, amelyben az Úr „százszoros” jutalmat ígér „üldözésekkel együtt”, Kalazancius ezt írja: „Az Úr százszoros lelki javakat ad azoknak, akik az üldözéseket és a zaklatásokat türelmesen fogadják Isten kezéből, és mivel kevesen tudják elfogadni, gyakorolni ezt a tanítást, csak kevesen nyerik el a százszoros jutalmat és a lelki javakat.” [4]
Harmadik javaslatom: Úgy éljünk, hogy lelki kísérést kapunk mind egyénileg, mind közösségként! A kísérés segít, hogy hivatásunkat megfelelően alapokra helyezzük. Ehhez a személy sok dimenziójával kell foglalkozni. Ha a hivatás nincs jól megalapozva, akkor a tanárság megélésére, egy szerep betöltésére vagy az előírások lelkiismeretes követésére szűkülhet. A kísérés elengedhetetlen egy nagyon fontos, egyedül kivitelezhetetlen feladathoz: hivatásunk megfelelő megalapozásához.
A kísérés segít az integrálásban. Integrálni annyit jelent, mint megismerni, érzelmileg és szívből elfogadni azt, ami bennünk történik, arra a nagyobb hívásra figyelve, amelyet az élet állandóan hozzánk intéz. Több köze van az elfogadáshoz és a belső megbékéléshez, mint a legyőzéshez vagy a győzelemhez, de segít a hitelességért folytatott küzdelmünkben. A kísérés folyamata segít, hogy nevet tudjunk adni annak, amit megélünk. Ez az érettség egyik jellemzője. Nevet adni annak, ami segítségünkre van, és annak, ami megakaszt bennünket. Mindkettő az életünk része.
A „lélek felkészítése a próbatételre” mindannyiunk elengedhetetlen feladata, melyet tudnunk kell végezni, alázattal és állhatatosan. Csak így leszünk képesek előrehaladni a felé a cél felé, amelyet a hivatásunkban megtett első lépések óta magunk elé állítunk: hogy egyszerűen piaristák legyünk.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado SP
generális atya
[1] Kalazanci Szent József: Tonti bíborosnak írt emlékirat, in Opera Omnia, 9. kötet, 305–306. oldal.
[2] Keresztes Szent János: A Kármel hegyére vezető út, II,7,5.
[3] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, 8. kötet, 384. oldal.
[4] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, 3. kötet, 234–235. oldal. Ezt a levelet egy Nápolyban tartózkodó spanyol rendtagnak írta, aki a tapasztalt nehézségek miatt vissza akart térni hazájába.
