Pedro Aguado rendfőnök atya 2024. szeptemberi levele
A rendben végzett vizitációm során – mely különösen a kezdeti képzésre és a felnőtt piarista életük első éveit töltő rendtagokra összpontosít – a rendtagok részéről nagy érdeklődést tapasztalok mindaz iránt, amit a szegénység fogadalmának megélése jelent, és nagy vágyat látok bennük arra, hogy szolgálatunkkal egyre inkább a leginkább rászorulók felé forduljunk. Hálát adok Istennek ezért az érzékenységért, amelyet a fiatal piaristákban érzékelek. Ezért úgy gondoltam, megosztom velük és mindenkivel a gondolataimat azokról a kihívásokról, amelyeket a szegénység fogadalma és a leginkább rászorulók felé fordulás elénk állít.
1. A kiindulópont számomra nagyon világos: „Krisztust követjük, aki noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi gazdagok legyünk.” Így kezdődik Konstitúciónk hatodik fejezete, mely a szegénységi fogadalomról szól. [1]
Azt hiszem, nagyon fontos, hogy ezt sose felejtsük el. Szegényen élt életünk középpontjában Krisztus követése áll. Ezért fogadalom. Az egyszerűség és a szegénység kihívás elé állítja és megtérésre hívja életünket, mert ez a Názáreti Jézus életmódja.
Ennek a kijelentésnek számos következménye van életmódunkra nézve. Megelégszem azzal, hogy azt mondom: „következményei vannak”, és megemlítek néhányat közülük, néhány olyan felhívást, amelyet Krisztus szegénysége intéz hozzánk, mai piaristákhoz. Röviden megemlítem őket:
a) Úgy gondolom, az egyik az élet egyszerűsége, mely az elszakadás eredménye, annak a belső szabadságnak a gyümölcse, amely Jézushoz hasonlóan lehetővé teszi, hogy „egy légy sokak közül” (vö. Fil 2,5–11).
b) A szegénység aszketikus értéke. Nemet mondunk a többre való vágyakozásra; igent mondunk arra a vágyra, hogy azzal éljünk, ami küldetésünkhöz és életünkhöz szükséges, birtoklási vágy nélkül.
c) A szegénység teológiai dimenziója: az Istentől való függésnek, az Istenbe vetett bizalomnak a vágya.
d) A munka mint a szegénység kifejeződése. A piarista keményen dolgozik, nemcsak azért, hogy fenntartsa a szegényeknek szánt intézményeket, hanem azért is, mert tudja, hogy a munka a szegénység fogadalmának legjobb kifejeződése.
e) A javak megosztása. A szegénység osztozkodás, a szegénység az, hogy semmit sem tartunk meg magunknak. A szegénység gazdasági-anyagi áttetszőség és nagylelkűség.
f) A szegénység apostoli dimenziója. Azáltal, hogy szegények vagyunk, hitelesek vagyunk az evangélium hirdetésében.
g) A szegénység politikai dimenziója. A szegénység arra irányuló küzdelem is, hogy ne legyenek szegények, hogy a társadalmak nagyobb igazságosság és testvériség felé fejlődjenek. A szegénység azt jelenti, hogy a „Mindnyájan testvérek”(Fratelli tutti)üzenetéért dolgozunk.
h) Szegénységünket szabadon választottuk és ajándékként kaptuk. Tudnunk kell keresni és megélni szegénységünk lényegét, s aztán meg kell tudunk fogalmazni, amit meg kell élnünk.
2. A fiatalok kérdései segítettek abban, hogy mélyebben megismerjemKalazancius szegénységről alkotott elképzelését. Nagyon megragadott, amit Szentatyánk a Konstitúciójában mond: „A tiszteletreméltó szegénységet, a drága alázatosságnak és egyéb erényeknek a szülőjét úgy kell a szerzetesnek szeretnie, mint a szerzet legerősebb bástyáját, és azt a maga tisztaságában kell erősen megőriznie. Törekedjenek rá, hogy olykor a következményeit is megtapasztalják.” [2]
Nagyon elgondolkodtat a két kép, amelyet Kalazancius használ: „anya” és „erős bástya”. Szeretném megosztani veletek ezzel kapcsolatos meglátásaimat.
ANYA. A szegénység, ha anya, akkor azért anya, mert életet szül, mert gondoskodik erről az életről, neveli, kíséri és fejlődni segíti. Ezt jelenti az anyaság. A szegénység azért anya, mert segít bennünket abban, hogy önmagunktól elszakadva, növekvő önzetlenséggel szeressünk. Anya, mert segíti gyermekeit annak az igazi tápláléknak a keresésében, amely fenntartja őket, és amelynek semmi köze az anyagi javakhoz. Anya, mert segít testvéri kapcsolatokat építeni, a közösségen belül és kívül egyaránt.
A szegénység azért anya, mert hiteles értékekre tanít bennünket. Önzéssel és materializmussal teli világunkban a szegénység segít abban, hogy növekedjünk a vendégszeretetben, hogy nagyobb felelősséget érezzünk a szegények sorsáért, hogy növekvő belső békével vállaljuk az egyik legerősebb szegénységünket, azt, hogy kisebbségben vagyunk.
A szegénység azért anya, mert segít értékelnünk és gondoznunk legnagyobb gazdagságunkat: a Jézus Krisztusba vetett hitet. Azt látjuk, hogy ez a hit sok helyen egyre jelentéktelenebb. De ez nem tántorít el bennünket, mert ez a mi gazdagságunk, melyet meg akarunk osztani másokkal.
A szegénység anya, mert amikor a rendben vagy az egyházban megvetést, kritikát, tudatlanságot vagy akár üldöztetést tapasztalunk, segít, hogy azt Krisztussal egyesülve éljük meg, aki azt elsőként élte át.
A szegénység anya, mert segít megérteni, mit jelent bízni Istenben. A szegénység a hit anyja és az öröm forrása.
ERŐS BÁSTYA. Kalazancius a szegénységet védőbástyaként, a rend életét védő bástyafalként fogja fel. Ezen el kell gondolkodnunk. Mitől véd meg a szegénység?
Úgy gondolom, a szegénység alapvetően a világiasság kockázatától véd meg bennünket. A világiasság, mely hajlik nagyra értékelni a presztízst, a hatalmat, az anyagi erőforrásokat, a „jól élést”, olyan kihívás, amely ellen tudnunk kell küzdeni. Ez számos feszültséget és – időnként – ellentmondást szül, melyeket fel kell ismernünk, amelyeken dolgoznunk kell.
A szegénység nagyon sokat segít abban, hogy különbséget tudjunk tenni a küldetésünkhöz szükséges eszközök és az életünkhöz szükséges eszközök között. El kell ismernünk, hogy egyes esetekben – és bizonyos közösségekben – nem sikerült különbséget tennünk a kettő között.
A szegénység megélése áttetszőséget követel: anyagi téren, az elszámolásban, a javak használatában. A szegénység segít abban, hogy jól gazdálkodjunk javainkkal, annak tudtában, hogy a prioritásoknak mindig világosnak kell lenniük. E prioritások között az idősekről való gondoskodás és a fiatalok képzése különös odafigyelést érdemel. Rájuk gondolni, és nem magunkra, szintén a szegénység ajándéka.
A szegénység az intézményünket, a rendet is védi. Mint tudjátok, a szegénység mentette meg a rendet az 1646-os lefokozás idején. A rendet nem zárták be véglegesen, hanem „lassú halálra” ítélték, mert ha bezárták volna, akkor a bezárás mellett döntő hatóságnak kellett volna gondoskodnia a rendtagok eltartásáról (mintegy ötszázan voltak!), ha szegények voltak és nem tudtak volna megélni. [3] Tehát a szegénység mentette meg a rendet.
3. Konstitúciónkfelhívja figyelmünket néhány fontos dologra, amelyek segíthetnek gondozni szegénységi fogadalmunkat. Ezek nagyon konkrétak. Megemlítek néhányat: az élet keménységének vállalása, önmagunk alávetése a munka egyetemes törvényének, az anyagi javak igazságos és mértéktartó használata, a közös dolgokra való vigyázás, munkánk és időnk nagylelkű felajánlása másoknak, javaink megfelelő és okos kezelése, elkötelezett munka az igazságosság és az emberi jogok érdekében stb. A lényeg az, hogy „lélekben is, valóságban is szegények legyünk”. [4]
Ez a „lélekben is, valóságban is” kijelentés hitelességre hív bennünket. A szegénység lelki, spirituális döntés, melynek mindennapi életünkben kell megnyilvánulnia. Mivel spirituális, hitünk és hivatásunk kifejeződése. És ha spirituális, akkor meg kell jelennie tetteinkben, döntéseinkben, magatartásunkban. A hitelesség az igazságkritériuma szerzetesi megszenteltségünknek.
4. A szegénységi fogadalom gondozása. A többi fogadalomhoz hasonlóan a szegénységi fogadalmat is gondoznunk kell, hogy egyre hitelesebben élhessük meg. Úgy vélem, két egyértelmű kockázatot kell átgondolnunk mind a négy fogadalmunk tekintetében: annak kísértését, hogy követelményeiket leszállítsuk, és a nemtörődömséget, azt, hogy nem igyekszünk egyre mélyebben megismerni tartalmukat és értelmüket, ami ahhoz vezet, hogy nem tanulunk meg szegények lenni.
A szegénység fogadalmát például akkor szállítjuk le, amikor nem kérdezünk rá arra, amit megélünk, vagy amikor felelőtlenül használjuk a közös pénzt, vagy amikor azt gondoljuk, hogy a nekünk adott pénz a miénk, vagy amikor a legjobb kütyükkel akarunk rendelkezni, mert „nyilvánvaló”, hogy szükségünk van rájuk, és mindenekelőtt akkor, amikor megfeledkezünk a szegényekről, és a szegények megszűnnek tényleges identitásunk része lenni. És még sok más módon.
A szegénység fogadalmát elhanyagoljuk, ha nem fordítunk időt és energiát arra, hogy gondolkodjunk rajta, hogy „megtanuljunk evangéliumi szegények lenni”. Többet kell gondolkodnunk a szegénységhez kapcsolódó alapvető evangéliumi valóságokról: a boldogmondásokról; a rólunk gondoskodó Istenbe vetett bizalom lelkiségéről; a testvériség gyakorlásáról; a kicsinyek előnyben részesítéséről. Evangéliumi szegénységről beszélünk: ilyen a mi fogadalmunk. És ez a szegénység közvetlenül kapcsolódik a kicsinyekkel és a szegényekkel való szolidaritáshoz.
Kalazancius számára a szegénység megélése azt jelenti, hogy harcolunk a szegények felszabadulásáért. Kalazanciusnál az egyik legfontosabb dolog az ő „szociális szemlélete”. Észlelte az emberek szegénységét, mindenekelőtt a gyermekek szenvedését, s ezt olyan kihívásnak tekintette, amelyre úgy érezte, válaszolnia kell. Nagyon érdekes olyan mondatokat olvasni Konstitúciójában, mint ez: „Majdnem minden államban a legtöbben szegények.” [5] Ez a kijelentés tapasztalatból származik, abból, amit piarista lelke mélyéből megélt. [6]
5. Szeretnék hozzátenni egy utolsó gondolatot. Meggyőződésem, hogy az egyik legértékesebb ajándék, amelyet a szegénység nyújt nekünk, a hivatásunkhoz való hűség: az állhatatosság. A szegénység, mely megszabadít bennünket az anyagi javak csábításától, [7] segít abban, hogy egyre nagyobb hűséggel éljük meg vállalt kötelezettségeinket. Talán azért teszi ezt, mert segít abban, hogy „kevésbé vonják el figyelmünket” olyan dolgok, tapasztalatok és törekvések, amelyekre nincs szükségünk.
Nagyon megvilágosító volt számomra az Ad gentes zsinati határozat, amikor a misszionáriusról beszél. A következőket írja: „Isten hívására […] választ csak a Szentlélek indítására és erősítő kegyelméből lehet adni. A küldött ugyanis annak életébe és küldetésébe lép be, aki »szolgai alakot öltött és kiüresítette önmagát« (Fil 2,7), ezért neki is késznek kell lennie arra, hogy egy életen át állhatatos legyen hivatásában, lemondjon önmagáról és mindenéről, amije eddig volt, és mindenkinek mindenévé legyen.” [8]
A kijelentés erős és világos: a teljes önátadást követelő hivatásban való állhatatosságot az önmegtagadás dinamikája, az énközpontúságról való lemondás és az a törekvés erősíti, hogy kövessük azt, aki meghívott bennünket. Ez az alapja a fogadalmaknak, a szerzetesi megszenteltségnek.
Kalazancius meg volt győződve arról, hogy a hivatásban való hűség szorosan összefügg a szegénység megélésével. Mindig küzdött ezért az alapelvért, mert ismerte az emberi szívet. Tudta, hogy ha a fiatal szerzetes szíve el tud szakadni a birtoklási vágytól, hogy csak Krisztust és a gyermekeket akarja szolgálni, akkor a piarista hivatás megerősödik.
Levelemet azzal szeretném befejezni, hogy adok egy kis feladatot. Konstitúciónknak a szegénységről szóló fejezete azzal a biztatással zárul, hogy a Lélekre nyitottan fedezzük fel a szegénység karizmánknak és korunknak megfelelőbb új formáit. [9] Talán jó lenne elgondolkodni ezen a kihíváson: milyen új módjait fedezhetjük fel a szegénység megélésének? A kérdést nyitva hagyom. Bárcsak tudnánk alkalmat találni arra, hogy mindezeken közösen is elgondolkodjunk!
Testvéri öleléssel.
Pedro Aguado Sch.P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] A Piarista Rend Konstitúciója, 63.
[2] Kalazanci Szent József: A Páli Kongregáció Konstitúciója, 137.
[3] Severino Giner: Calasanz. Maestro y Fundador, BAC, Madrid, 1992, 1045–1046.
[4] A Piarista Rend Konstitúciója, 69.
[5] Kalazanci Szent József: A Páli Kongregáció Konstitúciója, 198.
[6] Enric Ferrer: Una escuela para los pobres y la reforma de la sociedad: San José de Calasanz [A szegények iskolája és a társadalom reformja: Kalazanci Szent József], Corintios XIII [című folyóirat], 164. szám, 2017. október–december, 95.
[7] A Piarista Rend Konstitúciója, 63.
[8] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 24.
[9] A Piarista Rend Konstitúciója, 75.
