75 éve, az 1950. június 10-re virradó reggel sötét napot jelentett a magyar katolikus egyház, ezen belül is a szerzetesrendek életében. A megelőző éjjelen kezdte meg a kommunista államrendőrség a szerzetesek szervezett deportálását. Erről emlékeztek meg a Magyar Rendfőnöknők Konferenciája, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága emlékülésén részt vevő szerzetesi elöljárók, előadók és vendégek 2025. június 10-én Szegedi Tudományegyetem Bolyai-épületének dísztermében, abban az épületben, amelyek 1948-ig a szegedi piarista gimnáziumnak adott otthont. Azon a bizonyos 75 évvel ezelőtti hajnalon onnét szállították el a piarista atyákat váci kényszertartózkodási helyükre.
A konferenciát Zsódi Viktor piarista tartományfőnök, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája elnöke kezdte, az aznapi miseolvasmány szavaiaval, melyben Jézus arra figyelemztet, hogy „ti vagytok a föld sója … a világ világossága” (Mt 5, 13-16). Ezután Kiss-Rigó László, a szeged-csanádi egyházmegye püspöke köszöntötte a résztvevőket. Elmondta, hogy a konferencia célja nem a keserű emlékek ápolása, „sebeink nyalogatása”, vagy a múlt baljóslatú megismétlődésének megakadályozása érdekében gyűlt egybe. Hangsúlyozta, hogy noha ma szörnyülködve tekintünk vissza ezekre az eseményekre, az üldöztetés ugyancsak jelen volt, jelen van, jelen lesz az egyház életében. Jézus előre figyelmeztetett minket: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Ezért az a dolgunk, hogy tanúságot tegyünk, ahogy elődeink is tették, és akkor is megvalljuk Krisztust Urunknak, amikor ezért mindenünket elvehetik. Isten zarándok egyháza az üldöztetések és a szétszóratás évtizedei alatt is hűséges maradt hivatásához, emelte ki a püspök úr.
Őt követte Zakar Péter, az Egyetem nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese, aki a kommunista Andics Erzsébet 1949-ben megjelent művére utalt, aki akkor – Mindszenty József letartóztatása és elítélése után – azt kívánta áthallásos módon bizonyítani, hogy az 1848/1849. évi magyar főpapságot „nemzetellenes tevékenysége már a szabadságharcot megelőző időkben igen népszerűtlenné tette”. A papok és szerzetesek elleni rágalomhajárat abban érte el tetőpontját, hogy 1950-ben az állam rendőri módszerekkel számolta fel a mintegy 10 ezer magyarországi szerzetes munka- és lakóterületét, és negyven évi kényszerpályára, keresztútra kényszerítette őket. A deportált szegedi szerzetesi közösségek közül több (például az iskolatestvérek, orsolyiták, irgalmas nővérek) azóta sem tért vissza a városba.
Ezután Zsódi Viktor köszöntötte a résztvevőket. Elmondta, hogy a konferenciának hármas feladata van: „emlékezés, hála, küldetés”. Emlékézésünk annak szól, hogy a piaristák és a többi szegedi szerzetes elhurcolása máig látszó mély sebet ejtett a nemzet testén. Hálát főként azokért a szerzetesekért kell adnunk, akik a szétszóratásban is hűségesek maradtak, és életük, amelyet a hatalom el akart taposni, földbe hullott búzaszemként (vö. Jn 12,24), rejtett módon kezdett csírázni. Általuk a szerzetesi lelkiség, „kiszivárgott a társadalom szövetébe, és olyan helyeken is megjelent, ahol korábban nem”. Ezzel függ össze harmadik feladatunk, a küldetés, hiszen ma „ma, egy másfajta, szekularizált, individualista korban, talán még nagyobb szükség van a szerzetesi élet radikális tanúságtételére”. Zsódi Viktor köszöntője itt olvasható teljes terjedelmében.
A konferencia előadásainak sorát Kálmán Peregrin moderálása mellett Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem tanára nyitotta meg. Rakovszky Zsuzsa Halott apáca című verséből olvasott fel részleteket és egészítette ki a témához illeszkedő, teológiai kommentárjaival.
Ezután „A magyar szerzetesrendek vezetőinek irányelvei a szétszóratás esetére 1950 előtt” címmel Bánkuti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem docense folytatta a múlt eseményeinek feltárását. Egyik fontos állítása az volt, hogy a rendi vezetők nem csupán riadtan, panaszkodva hanem egyenesen üdvtörténeti dimenzióban szemlélték az eseményeket, felismerve, hogy azokon keresztül Isten beszél velük. Csávossy Elemér jezsuita tartományfőnök már június 16-án körlevélben fordult rendtársaihoz, arra kérve őket, hogy maradjanak méltók és hűségesek a Társasághoz és fogadalmaikhoz „mint szomorkodók és mégis mindig örvendezők, mint szűkölködők és mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincsen és mindenük megvan” (2Kor 6,10). Sík Sándor piarista tartományfőnök 1950. augusztus 4-én a Központi Szemináriumban összegyűlt rendi elöljárók előtt szintén a fogadalom megtartásáról beszélt: szintén arról beszélt, hogy „csak az Istenbe lehet kapcsolódnunk, semmi másunk nem lesz. Ha ezeket meggondoljuk, rá kell ébrednünk, hogy ez a mi látogatásunk ideje. Ezt kell felismerni. Keresztények vagyunk: tudjuk, hogy az, ami van, ami jön, Istentől jön!”
Az átfogó elvektől a részletek irányába mozdulva Soós Viktor Attila történész már „Napról napra, lépésről lépésre – a szerzetesek kitelepítése, ingatlanjaiknak elvétele” címmel számolt be arról, hogy milyen rendőri eljárásokkal történt meg a szerzetesrendek feloszlatása, és épületeik kiürítése. Ezeket táblázatokban és térképeken is prezentálta. Elmondta, hogy az akciókban részt vevő rendőrök részletes névsorokkal, előre kitöltött kiutasítási határozatokkal érkeztek a kolostorokhoz, amelyek előkészítésében jelentős szerepe volt egy korábbi ferences szerzetesnek, Tátrai Jánosnak. Rámutatott arra, hogy egyházi értelemben nem beszélhetünk a szerzetesség feloszlatásáról, csupán működési engedélyük megvonásától, szétszóratásukról hiszen azok jogilag továbbra is létező közösségek maradtak. Végül felidézte Kurucz Erzsébet szalvátor nővér alakját, aki a szétszóratás miatt került a Szentgotthárd melletti Máriaújfalura, hogy megőrizhesse a szomszéd faluban vértanúságot szenvedő Brenner János emlékét és véres ingét.
Ezt követően Bögre Zsuzsanna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára ismertette a magyar szerzetesrendek strukturális válaszát az 1950-es szétszóratásra. Elmondta, hogy ebben a helyzetben a rendek a túlélés érdekében alapvetően négyféle stratégiát követtek. Az első a legálisan (részlegesen) tovább működő rendeké volt, amelyek „hétköznapi ellenállást” tanúsítva végezték oktató munkájukat. A másodikat az „illegálisan működő reziliens rendeké” volt, amelyek a szétszóratás után is együtt maradtak közösségként (mint például a ciszterci nővérek). A harmadik utat a „virtuálisan/titokban működő reziliens rendek” követték, ahol az elöljárók tudatos szervezéssel igyekeztek összetartani szétszórt rendjüket, – több-kevesebb sikerrel. Végül egyes „alkalmazkodó rendek” a „rendi kereteket helyettesítő életformák” felé fordultak, akár egyházi szolgálatban, akár a civil életben.
A szünetet követően, Zsódi Viktor vezetésével három szegedi témájú előadásra került sor, amelyek egy-egy helyi szerzetesi közösség 1950. évi sorsába adtak bepillantást. Először Kálmán Peregrin ferences szerzetes, egyháztörténész előadása következett „Párhuzamos történelem: Hasonlóságok és különbözőségek a (szegedi) ferenceseknél 1919-ben és 1950-ben” címmel. Elmondta, hogy az egyház üldözésének azon módszereit, amelyet a kommunista diktatúra 1945 után Magyarországon megvalósított, a világegyház már a 19. század közepétől tapasztalta. A pápák a helyzetre a Jézus Szíve, Krisztus király és Szent József kultuszának szorgalmazásával válaszoltak. Nem véletlen, hogy a spanyol és mexikói vértanúk ezzel utolsó kiáltással haltak meg: „Éljen Krisztus király!” Az 1919-ben hatalomra jutott magyarországi kommunisták is azonnal megkezdték az egyházi intézmények, közösségek teljes felszámolását, amelynek befejezését csak a diktatúra bukása akadályozta meg. Emiatt az 1940-es évek egyházi vezetői, akik 1919-ben fiatal papok voltak, pontosan tudták, hogy mit várhatnak a kommunista rezsimtől. Alig lepődtek meg, amikor 1950. június 10-én hajnalban a szegedi ferenceseket a debrecen-csapókerti ferences rendházba deportálták. Az internálótáborok a közösségben megélt szerzetesi élet utolsó nagy tapasztalatává váltak, amely az átélőkben néha 40 éven át tartotta a reményt, számunkra pedig példát adnak.
Mezey András, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kunó Könyvtárának munkatársa az iskolanővérek szegedi iskoláinak 1948-as államosításáról és 1950. évi szétszóratását mutatta be. Az események egyik különlegessége az volt, hogy a rend két vezetője, Wiedmann M. Kornélia tartományfőnök és Erdődi M. Clementia igazgató kifejezetten ellenállt az 1948. évi államosításnak, nem voltak hajlandók sem elismervényt adni, sem közreműködni. A többi nővérek fájdalmas tapasztalata volt, amikor a népi kollégista fiatalok fenyegetően felvonultak a zárda ellen, majd átélték az államosított iskola és a zárda közé épített fal felhúzását, és boldog volt, aki megélte, hogy 1990-ben ugyanazt a falat lebontották.
Végül a konferencia utolsó előadásában Koltai András, a piarista rendtartomány levéltárának vezetője Révai József (eredetileg Rothschingh József) piarista szerzetest, a 20. századi Szeged egyik ikonikus alakját állította a résztvevők elé, azon a helyen, ahol annak idején mindennap megfordult. A konferencia színhelyéről, a díszteremből ma is ki lehet tekinteni dél felé, ahol az a Talpasház állt, amelyben Révai (egyébként német-latin szakos tanár) naponta enni adott a városi szegény gyerekeknek, cserébe pedig munkára, helyes viselkedésre kérte és nevelte őket, a cserkészmódszerek segítségével. Munkáját, továbbá rendtársainak szegedi tevékenységét az 1940-es évekről kezdve terjedelmes kéziratokban örökítette meg, amelyek részben – szerencsés módon – még azt is túlélték, amikor 1950. június 10-én egyik órától a másikra örökre el kellett hagynia szegedi lakását, hogy rendtársaival együtt Vácra deportálják. Idősebb korában újult erővel (de egyre olvashatalanabb írással) rótta tele az „Opus monstruosum”-nak (Szörnyű munka) nevezett füzetek sorozatát, amelyben többek között az említett váci deportálás olyan apró részleteit is megörökítette, mint Pétery püspök beszélgetését az ávós tisztekkel, a váci püspöki palotában rendezett énekkari koncerteket, és hogy milyen történeteket mesélt a bab és borsó fejtésével foglalatoskodó apácáknak.
Szöveg: Barlay Vince és Koltai András
Képek: Barlay Vince/PRMT
