Carles Gil i Saguer piarista rendfőnök 2025. július-augusztusi levele
Kedves Testvéreim!
Mély tisztelettel és hálás szívvel fordulok hozzátok első alkalommal mint szeretett rendünk generális atyja. A Beninben található Bamèből (a nyugat-afrikai piarista tartomány közeléből) írok nektek, ahol a Kilépő Kegyes Iskolák (terjeszkedő piarista rend) program harmadik alkalmán veszünk részt. A helyszínválasztás nem véletlen. Innen szeretném elkezdeni ezt a levelező kapcsolatot az egész renddel, mert itt erősen lüktet az evangélium, mely sokak számára örömhír, és a kalazanciusi karizma egyre terjed. Itt konkrét formában megjelenik az a missziós hivatás, amely arra ösztönöz bennünket, hogy új utakon induljunk, és missziót hozzunk létre a nevelés, a hit és az igazságosság érdekében.
Ebben a nagy piarista közösséghez intézett levélben mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat Pedro atyának nagylelkű odaadásáért, szerencsés merészségéért és kitartó türelméért, valamint a Kegyes Iskolák iránti mélységes szeretetéért. Tanítása termékeny barázdát vágott, amelyben most már bizalommal telten haladhatunk előre.
Egyszerűséggel és a szolgálat szellemében kezdem ezt az új megbízatást, tudatában annak, hogy átmeneti időszakban vagyunk, és mélyen bízva közös karizmánk erejében. Tudom, hogy nem egyedül járom az utat. A közösség mindannyiatokkal és a minket meghívó Úrral mindennapi támaszom lesz.
Szeretném, ha ez a levél – s azok a levelek, amelyek havonta követni fogják – azt az alázatos és értékes küldetést töltenék be, amelyet szent atyánknak, Kalazanci Szent Józsefnek a levelezése betöltött, és amelyet Pedro hűségesen folytatott: hogy a közösségépítés csatornája legyen, meghívás a közös reflexióra, nyitott ablak arra, amit a Lélek támaszt közöttünk, és mindenekelőtt az inspiráció forrása.
Az inspiráció döntő fontosságú magatartás a szerzetes életben, a nevelői szolgálatban, evangelizáló jelenlétünkben. Egy olyan világban, amelyet egyre inkább megfojt az adminisztratív működtetés, amelyet aláás a teljesítmény logikája, amely azzal fenyeget, hogy kiszárítja misszióink lelkét, olyan terekre van szükségünk, ahol újra felragyoghat tekintetünk.
Vissza kell szereznünk az ámulatot, a lelkesedést, az alapítói szenvedélyt. Inspirációra van szükségünk, mert nélküle minden kialszik.
Az inspirálás születést jelent
Az inspirálás nem triviális szó. A latin inspirare, ’belélegez’, ’beszív’, ’befúj’ igéből származik. A létfontosságú lélegzetvétel. Születésünkkor az első cselekedetünk a belégzés. Az inspiráció az, ami fenntartja az életet: levegő nélkül, lélegzet nélkül, lélek nélkül semmi sem virágzik. A héber ruah szó egyszerre jelent szelet, leheletet, lelket. Az inspiráció végső soron Isten Lelkének jelenléte bennünk, mely végigvonul az üdvösség történelmén a teremtéstől pünkösdig. Ahogy Karl Rahner emlékeztet bennünket: a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz. [1] A misztika inspirációval kezdődik, amikor hagyjuk, hogy a Másik belénk fújjon.
Inspirált piaristák
Ezért akartuk, hogy rendünk az élet és az inspiráció értékei (hitelesség-identitás, szinodalitás, fenntarthatóság és kilépés) szerint tájékozódjon és haladjon előre. Mert nem akarunk tétlenül élni, és nem akarunk megszokásból szolgálni. Inspiráltan akarunk élni, és képesek akarunk lenni másokat inspirálni. Inspirál bennünket az evangélium, Kalazancius, megannyi gyermek, közösségeink élete. Mint az emmauszi tanítványok, akik nem ismerték fel Jézust az úton, miközben a Szentírást magyarázta nekik, de később, amikor együtt étkezett velük – és csak akkor –, megértették, hogy szívük a Jézustól való találkozástól lobbant lángra (vö. Lk 24,32).
Az élet és az inspiráció értékeinek megélése nem egy szlogennek, nem egy szerencsés mottónak a követése, hanem a világban való létezés egyik módja. Annak engedése, hogy ezek az értékek átjárjanak és átalakítsanak bennünket. Inspirációval élni azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat megérinteni, meghatni, megrendíteni. Azt jelenti, hogy teret adunk magunkban a Lélek működésének.
Az inspiráció kegyelem és feladat
De mindannyian tudjuk, hogy nem könnyű inspiráltan élni. Az inspiráció olyan, mint egy szikra, mely néha figyelmeztetés nélkül tör elő, néha pedig napokig rejtőzködik, jobban, mint szeretnénk. Ezért meg kell tanulnunk felismerni, amikor előtör, hálával fogadni, türelemmel fejleszteni, alázattal megosztani és gondosan őrizni. Az inspiráció a Lélek ajándéka, de feladat is, mely bevon bennünket. Megkülönböztetést, állhatatosságot és gondoskodást igényel. Nem elég, ha megkapjuk: felelősséget kell vállalnunk érte. Mert minden hiteles inspiráció folyamatosságot kíván, azt igényli, hogy gesztusokká, döntésekké és nyitott utakká fordítsuk le. Arra kötelez bennünket, hogy valami konkrét, termékeny és megosztható dologgá alakítsuk át. Hivatásunk lényegi része, hogy hűségesek legyünk a kapott inspirációhoz.
Jézus inspiráló forrás volt mindenki számára, aki találkozott vele
Ezen a ponton nem tudok nem gondolni Jézusra. A gesztusaira, a tekintetére, az érintésére, a megállására. Jézus nem vallásos dolgok ügyintézője. Az evangélium minden oldalán azt látjuk, hogy inspiráló forrás volt mindenki számára, aki találkozott vele. És most is az. Nem az a dolgunk, hogy külsőleg utánozzuk őt, hanem annak engedése, hogy megérintsen az ő létmódja. Csodáljuk, szemléljük, hagyjuk, hogy inspirációja átalakítson bennünket. Maga Jézus az első vonatkozási pontunk. Mennyi mindent tanulhatunk az ő inspirálásából!
Az inspiráció érkezhet hozzánk egy személyen keresztül: szerény tanúságtétele révén, vagy egy figyelmes beszélgetésen, egy mélyen érintő olvasmány révén. Jobban oda kellene figyelnünk arra, ami inspirál bennünket. Szükségünk van példaképekre, akiket nemcsak csodálhatunk, hanem utánozhatunk is, akik megszólítanak és erényre sarkallnak bennünket.
Az inspirációban való növekedés egyik konkrét módja az, ha megosztjuk azt, ami megvilágosít bennünket (engedjetek meg egy kis személyes vallomást: ez a megosztás a San Pantaleo közösségének egyik nagy értéke). Milyen jó olvasmányokat ajánlani egymásnak, részletekkel ajándékozni meg egymást, kérdéseket vetni fel közöttünk: Téged mi inspirál mostanában? Az evangélium melyik szakasza kísér mostanában? Kalazancius melyik levele mozgat meg igazán? Az egyik levél, ami engem leginkább inspirál, az 1646. március 17-én kelt, 4342. levél. [2] Biztatlak benneteket, hogy keressétek meg ezt a levelet – egy kis „kalazanciusi kattintásvadászat” –, sosem árt, ha közelebbről ismerkedünk az Opera Omniával.
Az inspiráció szó sokszor olyan kolosszális alakok képét idézi fel, akik megváltoztatták a világot: ők világítótornyok, fénylő vezetők. Mindennapi életünkben, kapcsolataink szövetében azonban egy hatalmas igazság rejtőzik: valamennyiünknek inspiráló forrásnak kell lennünk. Bizony, magas pódiumok és epikus hőstettek nélkül. Ahhoz, hogy meggyújtsuk a szikrát a másik szívében, csak hitelességre van szükség. Elég, ha hűek vagyunk önmagunkhoz és elveinkhez. Ha igazak vagyunk minden tettünkben és minden szavunkban, ha gyengéd szeretettel nézünk a másikra, ha figyelmesen meghallgatjuk a másikat – ezek mind olyan gesztusok, amelyek visszhangot keltenek a lélekben.
Kilépni annyi, mint élni
Ma, amikor a Kilépő Kegyes Iskolák képzés zajlik, ez az inspiráció – a rend kulcsfontosságú törekvésein keresztül – különösen látható. A jelenet a következő: huszonegy fiatal piarista különböző országokból és demarkációkból: Anselmo, Dániel, Edison, Esteban, Francis Gerysan, Gildas, Isaac, Jaffarson, Karuna, Louis A., Alfredo, Louis Y., Martín, Noël, József, Juan Pablo, Stefano, Alex és jómagam néhány hétre összegyűltünk egy egyszerű benini lelkigyakorlatos házban.
A résztvevők gondokodnak, imádkoznak, dolgoznak, álmodnak, kérdéseket vetnek fel, formálódnak… hogy hivatásukat ne menedékként, hanem misszionáriusi, nevelői és lelkipásztori kilépésként éljék meg. Ez a program néhány évvel ezelőtt azzal a szándékkal kezdődött, hogy olyan szerzeteseket képezzünk, akik képesek a perifériákon élni, bátran új jelenléteket vállalni, a legutolsók testvérének lenni. Ez egyik módja annak, ahogy egyházként, piaristaként értelmezzük magunkat: „Napjainkban ebben a Jézus által parancsolt »menjetek«-ben jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének mindig új helyszínei és kihívásai, és mi valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós »kilépésre«. Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismeri, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára.” [3]
A kilépésben élés egy olyan rendnek a jele, amely nem öregszik, mert mer misszionárius lenni. Mert továbbra is hiszünk abban, hogy Kalazancius karizmája termékeny ott, ahol a legnagyobb szükség van az evangéliumra. A kilépés nem valami ráadás, hanem a Kegyes Iskolákat éltető karizma szívének dobbanása.
Érdemes megismételni, hogy a kilépésben élés nem feltétlenül jelent országváltást vagy demarkációváltást. Mindenekelőtt világban létünknek és piarista hivatásunk felfogásának módját jelenti: belső rendelkezésre állással, a küldetés érzésével, a misszió iránti szenvedéllyel, saját helyi valóságunkban is, mint az apostolok pünkösdkor, ugyanazzal a valósággal, új szemlélettel.
A vállalkozásnak, az alapításnak, a világ kihívásaira új válaszok adásának a tapasztalatát kell megélnünk. A hivatásunkhoz való hűség nem a már meglévő dolgok puszta működtetésében nyilvánul meg, hanem abban a bátorságban, hogy új utakat nyitunk, mert mi, piaristák nem arra kaptunk meghívást, hogy pusztán ügyintézők legyünk.
Pontosan ezt látom Augustin Moro atyában, Soïne Gandaho atyában (aki egyébként kiváló és figyelmes fogadtatásban részesítette a Kilépő Kegyes Iskolák mostani rendezvényének résztvevőit) és Alex Adandé atyában. Ők kalazanciusi határozottsággal együtt adnak formát a benini piarista jelenlétnek, annak 2022 augusztusi megalakulása óta. Apránként és folyamatosan egy növekvő iskolát teremtenek meg, egy megálmodott internátust hoznak létre, s egy élő és egyszerű plébániai közösséget építenek. Pálmákból készített építmény alatt ünneplik az eucharisztiát. Még nincs téglatemplomuk, de már egyházat alkotnak. A közösség már az épületet megelőzően létezik, ez az, ami minden mást fenntart. A lényeg már köztük van, a látható majd jön a maga idejében.
Konzerválni annyi, mint meghalni. Fenntartani annyi, mint megöregedni. Kilépni annyi, mint élni. Lépjünk ki, éljünk… és éltessünk!
„Jó Atyám,
inspirálj bennünket Lelkeddel,
hogy lángoló szívvel éljünk!
Segíts, hogy kilépjünk önmagunkból,
hogy elébe menjünk a gyermekeknek,
a fiataloknak és a periférián élőknek,
akik várnak ránk!
Kalazanci Szent József,
a kicsinyek tanítója és szolgája
járjon közben értünk!
Ámen.
P. Carles, Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Karl Rahner: Escritos de teología, 1968.
[2] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. VIII. Cartas 4001–4577, Ediciones Calasancias, Madrid, 2019, 273–275.
[3] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás az evangélium hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 20, Szent István Társulat, Budapest, 2014, 16.
