Július 15-én emlékezünk meg Pirotti Szent Pompiliusz piarista szerzetesről, akinek tiszteletére szentelték fel a nagykanizsai piarista templomot. A templombúcsút idén július 13-án, vasárnap ünnepelte meg a helyi piarista közösség. Az ünnepi szentmisét Zsódi Viktor Sch.P. tartományfőnök mutatta be. Szentbeszédét az alábbiakban közöljük.
Kedves Testvérek!
Egy gondolatkísérlettel szeretném kezdeni, amihez még a telefonotokat sem kell elővenni, elég, ha csak magatok elé képzelitek a hírfolyamotokat. Pörgetitek. Mit láttok? Egy elszólás. Egy rosszul sikerült fotó. Egy népszerűtlen vélemény. És alatta a kommentek százai: ítélet, gyűlölet, leírás. Másodpercek alatt bélyeget sütünk valakire, és nincs fellebbezés, nincs második esély. Ez a „cancel culture”, az eltörlés kultúrája. Egy kíméletlen, digitális ítélőszék, ahol mindannyian egyszerre vagyunk vádlottak, bírák és ítélet-végrehajtók. Talán észre sem vesszük, de ez a rideg, megbocsátani képtelen szellemiség beszivárog a gondolatainkba, a kapcsolatainkba.
Képzeljünk el egy embert, aki közel 300 évvel ezelőtt nyíltan és bátran szembeszállt ezzel a mentalitással. Úgy hívták, Pirrotti Pompiliusz. Az ő korának „cancel culture”-jét janzenizmusnak nevezték, ami egy hideg, elitista, szigorú kereszténységet hirdetett. Azt sugallták a janzenisták, hogy Isten egy távoli, haragvó bíró, az ember pedig egy romlott lény, akinek szinte alig van esélye a megbocsátásra. A janzenisták szerint a szentáldozás csak a tökéletesek kiváltsága, a gyónás pedig egy szigorú törvényszéki eljárás.
Pirotti Pompiliusz ezzel szemben a gyóntatószékben és a prédikációiban valami egészen mást képviselt: egy forradalmi, egyenesen „lázadó irgalmat”. Azt hirdette, hogy Isten nem egy könyörtelen ítélő, hanem a mi szerető Atyánk, akinek a szíve megszakad az elveszett gyermekeiért. Azt tanította, hogy a bűnösöket nem elítélni, hanem átölelni kell. Hogy van második, harmadik és századik esély is. Ő volt az, aki a Jézus Szentséges Szívéről szóló ájtatosságot terjesztette, ami pont Isten szerető, irgalmas, értünk dobogó szívét állította a középpontba.
Mi lett a jutalma ezért a jóságért? A saját kora fordult ellene az akkori eltörlés kultúrájával. Egy társaság feljelentette, hogy túl engedékeny, túl laza, és ezzel felbátorítja a bűnösöket. A nápolyi érsek eltiltotta a gyóntatástól, sőt, maga a király írt alá egy rendeletet, amellyel száműzte az egész Nápolyi Királyságból. Pompiliusz jósága, az evangéliumi irgalma provokálta a hatalmat. Kényelmetlen volt a rideg, szabálykövető, kegyelmet nem ismerő világ számára.
Pontosan úgy, ahogy Jézus is kényelmetlen volt. A mai evangéliumban hallottuk azt a legfontosabb mondatot, ami Pompiliusz egész életét és küldetését is összefoglalja: Amikor Jézus látta a tömeget, megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázottak és kimerültek. Jézus nem egy bűnlajstromot látott, nem statisztikákat, nem szabályszegéseket. Elcsigázott és kimerült embereket látott. Fáradt, sebzett, összezavarodott lelkeket. És megesett rajtuk a szíve. Pompiliusz ezt a jézusi szívet próbálta megjeleníteni a 18. században. Ezért volt az ő irgalma lázadó. Mert a világ logikája az ítélet, de Isten logikája az irgalom.
Ez a történet a száműzetésről, a hit miatti üldöztetésről, a lázadó irgalomról nem csak egy 18. századi olasz esemény. Ez a mi történetünk is, itt, Nagykanizsán.
Nézzetek most körül ebben a templomban! Gondoljatok bele, hogy egy világelső helyen ültök! Amikor Pompiliuszt 1934. március 19-én szentté avatták Rómában, a magyar piaristák között hatalmas volt a lelkesedés. Tizenhárom tanár és harminc diák utazott el a kanonizációra, hogy személyesen legyenek tanúi a nagy eseménynek. És a kanizsai piaristák és a város közössége annyira fellelkesült, hogy alig kilenc hónappal később, 1934. december 8-án már fel is szentelték ezt a templomot az ő tiszteletére, amit Vécsey Barnabás városi mérnök tervezett. Ez volt a világ legelső temploma, amelyet Pirrotti Szent Pompiliusznak szenteltek. Ez egy hatalmas, örömteli és bátor kiállás volt a rend új szentje mellett, egy kőbe vésett „igen” az irgalom szentjére.
De a történet itt nem ér véget, sőt, itt válik igazán a miénkké. Ahogy Pompiliuszt száműzte a király, mert kényelmetlen volt a hite, úgy a kanizsai piarista atyákat is száműzte a diktatúra 75 évvel ezelőtt. 1950. júniusában erőszakkal elhurcolták és a váci gyűjtőtáborba deportálták őket. Az ő „bűnük” is ugyanaz volt: kényelmetlenek voltak a hatalomnak, mert egy olyan Királyról tanítottak, aki nagyobb minden földi úrnál, és egy olyan irgalomról, ami felülír minden embertelen parancsot.
És ez a templom lett a csendes ellenállás és a hűség szimbóluma. Az 1948-as államosítás után, hogy megmentsék a teljes pusztulástól, a templom plébániai rangot kapott, de a nevét meg kellett változtatni. Egy olasz, egy üldözött rendhez tartozó szent neve túlságosan provokatív lett volna. Így lett a plébánia hivatalos neve Szent Imre Plébánia. Ez egy okos, taktikus lépés volt a túlélésért. De a kanizsaiak a szívükben és a mindennapi beszédben tovább őrizték az eredeti nevet: Pompiliusz-templom. A hatalom megváltoztathatta a táblát az ajtón, de nem tudta megváltoztatni azt, ami a kanizsaiak szívében volt. Ez a kettős név nem egy adminisztrációs hiba. Ez egy sebhely és egy győzelmi jelkép egyszerre. A túlélés és az identitáshoz való hűség drámai története.
Ez a mi saját történetünk ebben a városban. Ennek a lázadó irgalomnak az öröksége itt van a falakban, a kövekben, a közösség emlékezetében. A ti kanizsai elődeitek hite, bátorsága, kitartása és a csendes hűsége a mi örökségünk. Az evangélium azzal a mondattal zárul, hogy „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” Ez a felhívás ma, itt és most, nekünk szól. A világ tele van ítélkezéssel, kirekesztéssel, magányos és pásztor nélküli emberekkel. Az online tér, az iskolaudvar, néha még a család is tele van elcsigázott és kimerült lelkekkel. A világnak szüksége van az irgalom munkatársaira. Szüksége van rátok, szüksége van ránk.
Amikor a tizenhat éves Pompiliusz elszökött otthonról, és bekopogott a piaristákhoz, a kapus testvér megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, fiam?” A válasza ennyi volt: „Szentté szeretnék válni.” Ez nem azt jelentette, hogy tökéletes akart lenni, vagy hogy szoborrá akart válni. Azt jelentette: a létező legnagyobb dologra akarom feltenni az életemet. Olyanná akarok válni, mint Krisztus. Olyan emberré, akinek megszakad a szíve a pásztor nélküli nyáj láttán.
Mit tehettünk, hogy ennek a hatalmas, szent ambíciónak a munkatársai legyünk? Nem kell világmegváltó dolgokra gondolni. A szentség a hétköznapokban kezdődik. Hadd adjak három konkrét, hétköznapi kihívást erre a hétre.
1. A lázadó irgalom kihívása: A héten, amikor online vagy a baráti körödben látod, hogy valakit elítélnek, megaláznak, kibeszélnek, ne szállj be a kórusba! Ne lájkold, ne oszd meg! Sőt, tegyél egy lépéssel többet: keress egyetlen egy okot, amiért irgalmas lehetnél vele. Vagy ha igazán bátor vagy, írj rá privátban, és kérdezd meg: „Hogy vagy? Minden rendben?” Ez a lázadó irgalom a gyakorlatban. Egyetlen kedves mondat egy gyűlölködő világban forradalmi tett.
2. A saját történetünk kihívása: Ez a templom a te örökséged. Legyen igazán a tied! A héten keress egyetlen új információt a történetéről! Kérdezd meg a nagyszüleidet, mit mesélnek a piaristákról! Vagy egyszerűen csak gyere el ide, állj meg a bejárat előtt, és nézd meg a piarista címert, készíts róla egy fotót, és tedd ki a sztoridba! Mutasd meg, hogy ez a te helyed, és büszke vagy rá!
3. A pásztorok kihívása: Az evangélium „elcsigázott és kimerült” emberekről beszél. Nézz körül az osztályodban, a csapatodban, a családodban! Ki az, aki ma ilyennek tűnik? Aki csendesebb a szokásosnál, aki csak a telefonját nyomkodja, aki egyedül ül? Nem kell megoldanod a problémáit. Csak légy vele egy kicsit jó, kedves. Ülj le mellé. Kérdezd meg, mi a helyzet. Oszd meg vele a csokidat. Légy a krisztusi együttérzés egyetlen, apró, de valóságos pillanata a napjában.
Kedves Testvérek! Ma rajtunk a sor, hogy folytassuk Pirrotti Pompiliusz történetét itt, Nagykanizsán. Legyünk a lázadó irgalom és a remény bátor munkásai egy olyan világban, amelynek égető szüksége van rá! Merjünk mi is szentek lenni – vagyis merjünk nagyot álmodni és szeretni! Ámen.
A szentmise után agapéval folytatódott az ünnepség diákok, szülők, pedagógusok és a szerzetesközösség részvételével.
Képek: Nagykanizsai Piarista Iskola
Piarista Rend Magyar Tartománya
