Július 3-án Bamendában (Kamerun, Közép-afrikai Tartomány) a Szent Mihály-templomban szentelték pappá több társával együtt Chrysanthus Yvesimbom Njungba piaristát, aki egy éve csatlakozott a magyar tartományhoz és a Kolozsvári Piarista Misszióban teljesít szolgálatot.
Újmiséjét augusztus 17-én, az éves szerzetesi találkozó nyitó szentmiséjén ünnepelték Kecskeméten.
Az alábbiakban Zsódi Viktor tartományfőnök atya szentbeszéde olvasható.
Kedves Rendtársak!
Összegyűltünk tartományi találkozónkra, hogy közösen gondolkodjunk életünkről és küldetésünkről, és ezen a testvéri tanácskozáson Isten megajándékoz és megerősít minket egy újmisével.
Kedves Chrys! Ma a te primiciád, a te újmiséd napja van. Ez az ünnep a te személyes hálaadásod, de messze több annál: az egész magyar és kameruni piarista család ünnepe, a remény látható jele a remény évében. Ma veled együtt adunk hálát Istennek a hivatás ajándékáért, amelyet elfogadtál, és amelyet ma ünnepélyes keretek között, az Eucharisztia bemutatásával kezdesz meg.
A mai olvasmányok azonban nem egy idilli, problémamentes papi életpálya képét festik elénk. Az első olvasmányban Jeremiás próféta sorsát látjuk, aki Isten igazságát mondja ki egy olyan korban, amely nem akarja hallani az igazságot. A próféta szava megosztó, mert az igazság gyakran kényelmetlen. Az eredmény: Jeremiást egy ciszternába vetik, ahol „nem volt víz, csak sár, és így Jeremiás belesüppedt a sárba”. Ez a sár, ez a ciszterna a papi és prófétai küldetés egyik legmélyebb archetípusa. És ez a sár ma is létezik. Egy amerikai szerzetes, Robert Aaron Wessman, korunk egyik legfájdalmasabb jelenségét, a „negatív polarizációt” elemzi. Ez az a sár, amelybe a mai társadalom egyre mélyebbre süllyed. Ez a „mi kontra ők” mentalitás, ahol a másik véleménye már nem egy megfontolandó alternatíva, hanem ellenséges és veszélyes álláspont. A társadalm és, kulturális árkok olyan mélyek, mint Jeremiás ciszternája. Ebben a közegben az evangélium igazságát, a kiengesztelődést, a megbocsátást és az egyetemes testvériséget hirdetni ugyanolyan veszélyes és népszerűtlen, mint Jeremiásnak Jeruzsálem pusztulását jövendölni. A pap, a próféta ma is könnyen a sárban találhatja magát, félreértve, megbélyegezve, elszigetelve.
De a történet itt nem ér véget. Amikor Jeremiás saját népe taszítja a mélybe, ki menti meg őt? Nem egy pap, nem egy vezető, nem egy harcos. Hanem Ebed-Melech, a kusita, egy kívülálló, egy idegen. Ő az, aki bátran a király elé áll, és szót emel az igazságtalanság ellen. Ő az, aki köteleket és rongyokat visz, hogy kihúzza a prófétát a sárból. Ebed-Melech a „határátlépés teológiájának” bibliai modellje. Átlépi a társadalmi és vallási határokat, hogy életet mentsen.
A rendünk éppen ezt a misszionárius lelkiséget jelölte meg számunkra követendő útként. Fel kell ismernünk, hogy a megváltás és a megújulás gyakran onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várnánk: a „másiktól”, a kívülállótól. Kedves Chrysanthus atya! A te személyed és hivatásod ma számunkra Ebed-Melech élő ikonja. Te, aki egy másik földrészről, egy másik kultúrából érkeztél, hogy itt, közöttünk szolgáld Krisztust, tanúságot teszel arról, hogy Isten nem ismer határokat. Te magad vagy a „határátlépés” tanúja, és küldetésed az, hogy segíts kihúzni bennünket a polarizáció, a bezárkózás és az előítéletek nehézkedéseiből. Örömmel tapasztaljuk, hogy te a párbeszéd, az érveket kereső és találkoztató gondolatcsere prófétája vagy számunkra.
Jeremiás magányos prófétai sorsával szemben a Zsidókhoz írt levél a közösségi kitartás képét tárja elénk. „Mi, akiket a tanúknak koszorúja övez, váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát”. A papi, a szerzetesi élet nem magányos küzdelem, hanem egy hosszútávfutás, amelyet egy csapat tagjaként teljesítünk. A hosszútávfutás műfajáról is kérdezhetjük Chrysanthus atyát. Ez a „tanúknak koszorúja” itt és most, ebben a templomban is körülvesz minket. Ezek mi vagyunk. A piarista közösség az a család, amely erőt ad a futáshoz. Konstitúciónk kimondja, hogy minket „a hit közösségébe az a szeretet gyűjtött egybe, amelyet az Atya ébresztett bennünk”. Szerzetesközösség vagyunk, amelynek tagjai egymást támogatva futják a pályát. Tudjuk, hogy ez nem mindig könnyű. A közösségi életről szóló dokumentumaink őszintén szólnak a kihívásokról, az individualizmus kísértéséről, amely mindannyiunkat fenyeget. De éppen ezért kell újra és újra tudatosítanunk: a közösség nem (csak) teher, hanem Isten ajándéka a kitartáshoz.
És milyen stílusban kell futnunk ezt a versenyt? A levél egyértelmű útmutatást ad: „Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. A piarista út mindenekelőtt krisztusközpontú út. A mi futásunk stílusát Jézus határozza meg. Ahogyan legutóbbi káptalanunk is megfogalmazta, a mi utunk az, hogy „a gyerekekhez lépünk, akik továbbra is szólítanak és össze akarnak gyűjteni bennünket”. Ez a piarista lelkület: nem a rendkívüli önsanyargatás, hanem a kicsinyekkel való sorsközösség vállalása, a türelem és a szeretet mindennapos gyakorlása a ránk bízottak körében. Kedves Chrysanthus, erre a futásra hívtak meg minket. Nem egyedül kell futnod. Tekints a testvéreidre, akik melletted állnak, és mindenekelőtt tekints Jézusra, aki elöl jár, és aki be is teljesít minden a jót, amit megkezdett benned.
A mai nap örömének és a papi küldetés teológiai mélységének legszebb összefoglalását a válaszos zsoltár adja:
„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallgatta kiáltásomat, lábamat sziklára állította, és megszilárdította lépteimet”.
Kedves Chrys! Isten lehajol mindannyiunkhoz, kiemel minket a személyes történelmünkből, gyengeségeinkből, és egy sziklára állít. Ez a szikla maga Krisztus, akinek a papságában részesültünk.
Mi a következménye ennek a szabadításnak? „Új éneket adott ajkamra, Istenünknek zengő énekét”. Ez az új ének lehet maga az Eucharisztia. A kezeink azt a Kenyeret emelik fel, amely maga a Szabadító. Ahogyan Isten minket kiemelt, úgy kell nekünk is másokat kiemelni a bűn, a tudatlanság, a reménytelenség verméből a szentségek és a tanítás által. Ez a piarista istentapasztalat lényege: nem egy elvont misztika, hanem a megmentettség konkrét tapasztalata, amely a mások megmentésére irányuló küldetésben teljesedik ki. A piarista misszió, a „felszabadító nevelés” nem más, mint ennek a zsoltárnak a mindennapos megélése: segíteni a ránk bízott fiataloknak,hogy két lábbal, a hittel és a tudással álljnak az üdvösség szikláján, a Krisztuson, és szívükben felcsendülhessen a hála éneke.
Kedves Chrys! A mi küldetésünk ma az, hogy Ebed-Melechekké váljunk egy polarizált világban. Legyünk azok, akik nem félnek átlépni a kényelmes határokat, hogy reményt és segítséget vigyenek oda, ahol a legnagyobb a sötétség és a sár. Legyünk mind bátor hosszútávfutók a piarista küldetés pályáján, akiket megerősít a testvérek imája és szeretete! Legyünk olyan hosszútávfutók, akik nem csak a hosszútávfutó jeremiási magányát tapasztalják, hanem a váltó-versenyek csapattársait is maguk mellett tudják.
Bízzuk egész rendtartományunk életét a Kegyes Iskolák Édesanyjának, Szűz Máriának és szent atyánknak, Kalazanciusnak a közbenjárására, hogy legyen számos olyan fiatal, aki elköteleződve választja majd a piarista nevelő munkát.
Ámen.
Piarista Rend Magyar Tartománya
