Szentírás-magyarázat az évközi 28. vasárnapra
Forrás: Új Ember, LXIV. évf. 41. (3139.), 2008. október 12., 2. old.
Megbecsüljük a „mennyek országát"?
E vasárnap evangéliumát az idei, A évben Szent Máté könyvéből vesszük. Jézus jól ismert példabeszéde ez a királyról, aki menyegzőt rendez a fiának, s aztán cserben hagyják a meghívottak. Ugyanennek a példabeszédnek egyszerűbb változatát olvashatjuk Szent Lukácsnál (14,16–24). Máté ünnepélyes szavakkal vezeti be az elbeszélést: „A mennyek országa olyan…" Mi óhatatlanul a mennyországra gondolunk, amikor a mennyek országáról olvasunk. Pedig ez a mennyek országa Máté szerint már itt a földön jelen van. Jézus szeretett terített asztal mellett beszélgetni az emberekkel, s ezért hasonlította a vendégfogadáshoz azt a meghitt, bizalmas kapcsolatot, amely körülötte (Isten és köztünk) kialakult. Máskor arról beszélt, hogy Isten szőlősgazda; munkába hív minket. Ezúttal a Vele való együttlétünket családi ünnephez hasonlítja, ahol nincs más „dolguk" a meghívottaknak, mint hogy jól érezzék magukat.
Később meglepő fordulatot vesz az elbeszélés. A megterített asztal körül üresen maradnak a székek. A meghívottak fontosabbnak látják ügyes-bajos gondjaikat, mint a lakodalmat, amelyre hivatalosak volnának. Milyen szívszorító olvasnunk, hogy nemcsak lemondják a meghívást, hanem gorombasággal, ütlegekkel utasítják él a hívogatókat, még meg is ölik némelyiket. Mintha lehetetlen volna a szeretet sürgetését egyszerű közönnyel elhárítani.
A házigazda „haragra lobban", megbünteti azokat, akik ilyen gyalázatosán szembefordultak vele. Máté alighanem Jeruzsálem pusztulására gondol, amikor azt írja: „városukat pedig fölégette". Krisztus után 70 táján valóban romhalmazzá vált az a Jeruzsálem, amelyben Jézust megfeszítették.
A lakodalmas ház aztán mégis megtelik vendéggel. Az utak mellől hívják be őket: „akit csak találtak, gonoszakat és jókat egyaránt". Lukácsnál ezzel be is fejeződik a történet. Máté még egy jelenettel megtoldja az elbeszélést. Képtelennek látszik, amit leír. A házigazda körüljár, szemügyre veszi a vendégeket. Egyet menyegzős ruha nélkül talál, rászól, ki is dobatja. Világosan érezzük, hogy nem a szó szoros értelmében kell vennünk ezt a mondatot. Hogy is lehetne „menyegzős ruhája" annak, akit hirtelen szólítottak be az út széléről? Ruhát nem, de valami felszökő örömet, meghatottságot mégiscsak elvár ez a gazda „rosszaktól, jóktól egyaránt". S a sok szedett-vedett vendég közül csak egy akad, aki – nem is ünneplőruha, hanem tán inkább ünneplő szív nélkül – méltatlannak bizonyult a király barátságára.
Hol a helyünk a példabeszédben? Megbecsüljük-e a „mennyek országát", amelyre meghívott minket az Úr?
Jelenits István
Forrás: Új Ember, LXIV. évf. 41. (3139.), 2008. október 12., 2. old.
