Takáts Ervin atya temetése 2008. január 3-án volt az Újköztemetőben, az érte bemutatott gyászmise pedig a Duna-parti kápolnában. A Diákszövetség Piarista Diák c. lapjának
I.
Kedves Testvérek!
Hirtelen és felkészületlenül ért engem, és gondolom többeket is rendtársunk, Ervin atya, Takáts tanár úr, osztályfőnökünk halála. Magamról tudom, azért is érzem így, mert lett volna még együtt dolgunk. Szerettem volna egyet-mást megbeszélni vele. Nem terveztem ezt a beszélgetést, nem volt beütemezve, hanem csak ott élt bennem a vágy a beszélgetésre, a tisztázásra, arra, hogy elrendezzük közös dolgainkat. Mélyen élt bennem ez a vágy: halogatni sem kellett ahhoz, hogy ne váljék valósággá. De minthogy mélyen élt és él bennem ez a vágy, most, hogy meghalt, a fájdalommal és hiányérzettel együtt ez a vágy is feltört belőlem.
Azt hiszem, nekem lett volna fontosabb ez a beszélgetés, nekem nagyobb szükségem lett volna rá, mint neki. A viszonyunk nem volt szimmetrikus: apa-fiú viszony volt – az én részemről. [Lehet, hogy nincs is más kérdésem, mint hogy neki mi volt ez.] Az egyik apa-fiú reláció abból az ötből-hatból, amely nekem megadatott.
Most, amikor búcsúzom tőle, szívesen beszélnék hozzá. Pótolni, ami elmaradt. Vagy végre időt szánni erre a beszélgetésre, amely oly régóta esedékes.
II.
Kedves Ervin, atyám!
Ha megengeded, akkor először azzal kezdeném, ami fáj, mert vannak dolgok, amiket semmiképpen sem szeretnék elrendezetlenül hagyni. Muszáj kimondanom azt, ami nyomja a lelkemet, mert addig nem tudok igaz szavakat mondani neked.
Sodró lendületű voltál, sokszor magaddal ragadó, és sokszor elsodró, elsöprő. Nehéz és gyakran lehetetlen volt megállni előtted vagy melletted: nem maradt hely másnak és másmilyennek lenni. Fáj ez, sebeket okozott.
Ezt a fájdalmamat akartam elmondani neked. Más nem nyomja a lelkem.
És most azt szeretném elmondani, amit köszönök neked, ami miatt örülök, hogy ismerhettelek; ami miatt örülök, hogy egy vagy az apáim közül.
Az élet szeretetét tanultam tőled, az élet és a szépség szeretetét. Egyszer, amikor kispapként kísérő voltam egy biciklitúrádon, egy hosszú nap estéjén azt mondtad a sátorban: „Egy várost adnék annak, aki a párnát kitalálta." Ilyet csak te tudtál mondani: Egy várost adnék annak, aki a párnát kitalálta. Nemcsak azt éreztem, hogy tökéletesen igazad van, hanem azt is, hogy ez az ajándékba várost osztogató mozdulat királyi tett. És hogy ez az egyedül illő válasz arra a tényre, hogy van – hogy LETT – párna a világon. Erre a tényre, erre az emberi teljesítményre akkor adunk megfelelő választ, ha királyi öntudattal élünk a világban.
Benned – azt hiszem – volt ilyen királyi öntudat, és ezt az öntudatot át is tudtad adni. Nagyszerű világban élünk, és élhetünk nagy-szerűen, nagyszabásúan.
Áradt belőled az életszeretet – eltanulható módon. Alighanem innen volt benned a lendületesség. Valóban sodró erővel tudtál ügyekbe fogni. Hallottam annak a történetét, hogy egyszer többen is megbetegedtetek kispapok, és te fogtad magad, és újságot indítottál a Kalazantinumban. Tipikus, rád vall.
De ilyen volt a diákszínpad, amellyel minden évben hosszú hónapokra adtál értelmes és jellemnevelő elfoglaltságot sok-sok diáktársamnak. Életet, pezsgést hoztál sokunk mindennapjaiba, és győztél meg ezzel arról, hogy van értelme élni, tenni, alkotni.
Nemrégiben azt kérdezte tőlem valaki, ki az, aki először eszembe jut, ha azt keresem, ki határozta meg leginkább a vezetőről és a vezetésről kialakított gondolataimat. Magam is meglepődtem, amikor te jutottál eszembe. S amikor azt kezdtem vizsgálgatni, hogy miért is, nem volt nehéz választ adnom. Azért, mert tőled azt tanultam, hogy közösségi embernek kell lenni; felelősséget kell vállalni a közösségért, tenni kell érte. Nem maradhatok meg a szürkeségben, nem húzódhatok vissza, hanem tennem kell a közösségemért. Jól emlékszem az egyik magyarázatodra: ha egyedül kell kipakolnom egy teremből a székeket, jó, ha két óra alatt végzek. Ha ketten vagyunk, háromnegyed óra, ha négyen negyed óra megvagyunk vele. Érdemes összefognunk, jó közösen dolgozni, nagyszerű dolog a közösségért tenni. Ezt hihetetlen meggyőző erővel tudtad mondani. Onnan tudom ezt, hogy nemcsak én hittem el, hanem ugyanezt látom számos osztálytársamon. Közösségi embernek n
eveltél minket.
Amikor ezeket a gondolatokat összeszedem, úgy érzem, idekívánkozik az is, ahogyan fényképeztél minket. Soha, vagy ha mégis, csak elvétve fényképeztél kirándulásokon tájat vagy épületet. Minket fényképeztél. És amikor év végén vagy éppen évek múltán diavetítést tartottál, az volt az örömünk, hogy egymást és magunkat láttuk a képeken. Egymásnak és magunknak, a közösségünknek örültünk. Ez volt az a szép, amit megmutattál nekünk: egymást, az életet. Erre neveltél rá minket: a közösség, az élet, egymás szeretetére.
Újabban ismét nagyon fontossá lett nekem egy másik gondolatod. Végzősök lehettünk, amikor arról beszéltél, hogy ha meg akarom változtatni a világot, akkor ne nagyban és ne odakint, hanem kicsiben, idebent, azaz magamnál kezdjem. Izgalmas feszültségben van ez a gondolat a közösségi ember felelősségvállalásával, de nagyon jót tesz mindkét gondolatnak a másik társasága.
85-ben, a már említett kerékpártúrán történt, hogy egy plébánián szálltunk meg. A rendelkezésre álló mellékhelyiség nehezen bírta a szokatlanul nagy igénybevételt: eldugult. Valamiért együtt indultunk a hibaelhárításra, s közben magyarázatokat is fűztél a látványhoz. Kézbe vettél egy bicikliküllőt, szakszerű és szokott mozdulatokkal bemerítetted, és elkezdted forgatni. S közben mondtad, hogy annak idején, Kecskeméten többször volt alkalmad efféle munkára, onnan a hozzáértés. Évekkel később Szegeden, a diákotthonban több hasonló helyzetben jutottál eszembe, és tudtam, mi a dolgom. Jó volt a nyomodban járni. Azt éltem át ilyenkor, hogy ízig-vérig – tetőtől talpig – piarista vagyok.
Diákodként is értékeltem, de igazán tanárként és osztályfőnökként éltem át, hogy mi mindent is tettél értünk. Hogy mennyire nem egyszerű osztályfőnöki órát tartani, azt akkor tanultam meg, amikor először kellett egyvégtében hármat tartanom. A kirándulások és túrák szervezésében mástól nem láttam olyat, mint tőled. Ma is felfoghatatlan számomra, hogyan tudtál órára pontosan megszervezni egy tíznapos túrát. A kirándulás útvonalát hónapokkal előtte autóval bejártad, mindent leszerveztél. Gondos osztályfőnökünk voltál. Minden nyáron három, háromféle túra. Év közben kirándulások és programok. Ez volt az életed: mi voltunk az életed. A rólunk való gondoskodás töltötte ki a mindennapjaidat. Fontosak voltunk neked.
Egyszer rózsafüzér-imádságot szerveztél az osztályban. Ádvent vagy nagyböjt lehetett. Furcsa és szokatlan volt ez – többször nem is fordult elő -, bennem mégis megragadt, talán éppen az egyszerisége miatt. Olyasmi kép él bennem a te hitedről és vallásosságodról, hogy a te igazi tereped nem a magába mélyedő elmélkedés, hanem inkább itt is az élettel teli és eleven tevékenykedés. Sokat beszéltél nekünk, órákon, kirándulásokon és miséken, mégsem tudok felidézni prédikációrészletet. Ha azt keresem, ki volt neked Jézus, milyen volt az istenképed, ki volt neked Jézus Atyja, akkor abból következtetek rá, ahogyan és amiket az emberről, az emberi életről és a világról mondtál. Meg abból is, ahogyan éltél. Nagyvonalú voltál, így is éltél, és ezért úgy tapasztaltam, hogy a te Istened is nagyvonalú. Életvidám, örömteli – és irgalmas. A derűd és a bizakodásod irgalmas Istenről tanúskodott.
Irgalmas és megbocsátó Isten a te Istened, aki szabadságot ad nekünk, és felelősséget ruház ránk. Olyan Isten, aki gyermekként jött közénk; olyan Isten, akinek ez a gyermeksége valami miatt különösen is fontos volt neked.
Azt hiszem, neked nem volt könnyű gyermekkorod; hamar kellett felnőttként helyt állnod édesanyád mellett. Innen tanultad meg azt, hogy szabadok vagyunk, és hogy felelősséget vállalva kell élnünk. És hogy mindez, ha nehéz is, alapvetően szép és felemelő, lelkesítő és nagyszerű.
III.
Azért imádkozom most, Ervin atyám, hogy vonjon magához a te Istened, a mi Istenünk, a mi mennyei Atyánk. Éreztesse meg veled azt az örömöt, amelyre mindig is vágytál: a szeretet, az összetartozás és elfogadás örömét, az élet örömét. Köszönöm, hogy belém is ezt a vágyat oltottad, köszönöm, hogy reménnyel és bizakodó örömmel várhatom én is az Istennel és a veled való találkozást.
