Pedro Aguado piarista rendfőnök arra biztat a koronavírus utáni újrakezdés témájának szentelt levelében, hogy alaposan gondoljuk át, mire tanított bennünket a kényszerű bezártság, a sokféle korlátozás, vegyük számba meggyőződéseinket, és erősítsük meg a piarista projekt melletti elkötelezettségünket.
A generális atya 2020. július-augusztusi levele
Újrakezdés
Kedves testvéreim!
Rendtársi levelemet immár Rómából írom nektek, miután három hónapot töltöttem bezártságban a santanderi piarista közösségnél (a Betánia Tartományban), melynek ezúton is hálásan köszönöm, hogy befogadott. Ezek a hetek (vagy akár hónapok) nagyon különleges és a megszokottól eltérő időszakot jelentenek mindannyiunk számára, melynek – jobbára még nem látható – következményei valószínűleg még sokáig hatással lesznek ránk. A COVID-19 után nagy valószínűséggel sok minden meg fog változni. Kétségtelen, hogy kihívásokkal teli, új időszak áll előttünk, ezért is akartam levelemnek az Újrakezdés címet adni, mely a Kalazancius Mozgalom egyetemes koordináló csapata által javasolt jelmondat az új tanévre.
Mit tanultunk a közegészségügyi okokból elrendelt kötelező bezártság heteiben és hónapjaiban? Úgy gondolom, mindannyiunknak javára válna, ha el mernénk gondolkodni a válaszon, és most meg is próbálok választ adni a kérdésre néhány, az utóbbi időben hallott vagy olvasott élmény megosztásával. Annak ellenére teszek így, hogy a világon még sok helyen élnek a korlátozások, és továbbra sem tudjuk folytatni megszokott életünket, sem továbbvinni küldetésünket.
Általában nyakig vagyunk tevékenységekkel, munkával, végtelen teendő tölti ki napjainkat, és emiatt nagyon nehezen tudunk kiengedni. Gyakori jelenség ez piarista világunkban, de talán a bezártság hetei lehetővé tették számunkra, hogy bizonyos mértékig átgondoljuk, hogyan is élünk, mi az igazán lényeges, mi áll életünk középpontjában és küldetésünk hátterében.
Talán az utóbbi hónapokban sikerült kissé jobban elmélyednünk az Istenben bízó és a Szentírásban mindenhol megjelenő hit emberének központi tapasztalatában, mely nem más, mint a zsoltáros tapasztalata, aki nagy bizonyossággal hirdeti: „Álljatok meg, és ismerjétek el: Én vagyok az Isten!” Nem tudom megállni, hogy ide ne másoljam ennek a zsoltárnak – a (46.) 45. zsoltárnak – az első és az utolsó versszakát, melyet oly sokszor imádkozunk közösségünkben:
„Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Ezért nem aggódunk, ha remeg is a föld, ha a hegyek a tengerbe omlanak / Álljatok meg, és ismerjétek el: Én vagyok az Isten! Fönséges a népek fölött, fönséges a föld felett. Velünk a Seregek Ura, Jákob Istene a menedékünk!”
Talán az utóbbi hetekben megtanultuk, hogy van lehetőségünk „megállni”. És ez a „megállás” segített elismernünk, hogy van egy Isten, segített tudatosítanunk, hogy mi is az értelme mindannak, amit csinálunk, és felfedeztük, hogy csakis az ő jelenlétében élve érjük el a teljességet mindabban, aminek életünket szenteljük. Természetesen továbbra is munkálkodnunk kell, és ha Isten is engedi, életünknek újra meg kell telnie tevékenységekkel. De vajon megtanultuk-e a leckét, hogy néha meg kell állnunk, és el kell ismernünk, hogy Isten valóban az Isten? Ennek számos következménye van, melyek közül néhányat a most említett 46. zsoltár is említ.
Szeretnék megosztani veletek néhány rövid gondolatot a már megélt, az éppen most történő és az előttünk álló élmények mentén.
Isten a mi menedékünk, ezért nem aggódunk
Szabad félni, és néha jól is jön a félelem. Erről mindig egy derék piarista rendtársunk – megboldogult Jaume Pallarolas atya – jut eszembe, aki gyakran mondogatta, hogy „bátorság, merészség és félelem”, és valahogy mindig igaza volt. De az is igaz, hogy a hitben élő férfi és nő – amellett, hogy bizonytalanságából fakadóan emberi félelmet is érez – teljesen bizonyos afelől, hogy Isten a mi Atyánk, aki tudja, mire van szükségünk. Ezért imádkozzuk nap mint nap, hogy „legyen meg a te akaratod”. Jól lehet ötvözni a bizonytalanság emberi élményét a feltétlen bizalom mélységes hitbeli tapasztalatával: gondolom, ezt mindannyian megtapasztaltuk az utóbbi hónapokban. Ez az, amire a járványt követően elsőként kell felhívnunk egymás figyelmét: hogy növeljük és tápláljuk Isten iránti bizalmunkat, hogy az mindig erősebb legyen bizonytalanságainknál.
A közösség értéke
Említettem, hogy nem a saját közösségemben, hanem egy másik közösségben töltöttem a karantén heteit. Megtanultam értékelni a rendtársak apró figyelmességeit, a közös imáknak, a segítségnyújtásnak, a közelség gesztusainak, egymás meghallgatásának, a párbeszédnek, továbbá a bizalmas közléseknek és a reflexiónak minden egyes pillanatát. Sőt, elkezdett hiányozni római közösségem annak ellenére, hogy egyébként is nagyon kevés időt tudok ott tölteni. Bárcsak mindannyian növekednénk a közösségi élet terén, és vágyakoznánk utána, ami nem azt jelenti, hogy „egyfolytában otthon kell lennünk”, hanem „hogy testvérek vagyunk, és hogy közös az életünk”.
A küldetés iránti szenvedély
Az utóbbi hónapokban, amennyire lehetett, folytattuk, sőt folytatjuk küldetésünket: online tanórák – ahol megvalósítható –, illetve rádión vagy whatsappon tartott órák, a diákok és a tanárok kísérése, interneten közvetített szentmisék és imaalkalmak, hittanórák, képzések, tanúságtételek, különböző helyeken élő rendtagok testvéri megbeszélései stb. Tartományaink többségében tanáraink nagy erőfeszítéseinek hála iskoláink folytatni tudták nevelői küldetésüket. Az is igaz azonban, hogy voltak olyan helyek, ahol eszköz hiányában a gyerekek lemaradtak az órákról, és nem tudták folytatni tanulmányaikat. Ez a járvány kíméletlenül szembesített Kalazancius meggyőződésével, mely szerint a teljes körű és minőségi oktatáshoz mindenkinek joga van, és ez továbbra is kihívást jelent számunkra. Világosan ki kell jelentenünk, hogy „minél nagyobb a szegénység, annál jobb és minőségibb választ kell adnunk rá”. Ez az irány.
Az egész rendhez tartozás érzése
Mindannyian szívünkön viseljük egymás sorsát. Figyelemmel kísértük a különböző tartományokból érkező híreket, imádkoztunk betegségben elhunyt rendtársainkért és betegeink gyógyulásáért, különféle megbeszéléseket tartottunk állandó jelleggel, hogy megosszuk egymással, mi történik éppen az egyes piarista jelenlétekben, több fogadalomtétel és papszentelés elhalasztásáról is hírt kaptunk (Pablo, Carlos Arturo, Geremia, Francesco, Harvin, Orlando, Sergio), de olyanokról is, amelyeket meg lehetett tartani (Shanto, Karuna, Charan, Alex, Emil, Dawid, Aliaksandr és Przemysław), és jelenleg arra várunk, hogy a következő hetekre kitűzött sok további szentelés és fogadalomtétel időpontját meg tudjuk erősíteni. A piarista testvériség is kénytelen volt áttenni általános gyűlését egy későbbi időpontra [2021. március 3–6.], és még sorolhatnánk a változásokat. A rend napról napra építkezik, és az utóbbi hónapok ebben az értelemben is nagyon gyümölcsöző tapasztalatot jelentettek: egy család vagyunk, és törődünk családunk tagjaival.
Új perspektíva felé nyitunk
Sokan emlegetnek egyfajta „új normalitást”. Sokféleképpen nevezhetjük a jelenséget, de egy biztos: számos dolog meg fog változni, és meg is kell változnia, jó irányba. Számunkra – akik a nevelést a változás motorjának tartjuk – fontos tisztáznunk, milyen alapelvekre kell majd építkeznünk ebben az új helyzetben. Amikor Ferenc pápa meghívta az egész társadalmat a nevelési egyezmény [pacto educativo] újjáélesztésére, arra az alapértékre hivatkozva tette ezt meg, amely jelenleg is irányít bennünket. Egy, a korábbitól eltérő, fenntartható fejlődésre képes és emberibb értékekre alapozott társadalmat kell felépítenünk, és ez akkor lesz lehetséges, ha minél inkább a „globális polgárságra”, a béke, a szolidaritás és a környezetvédelem mentén történő nevelésre törekszünk, és küzdünk az oktatáshoz való jog érvényre juttatásáért. Ezek a globális nevelési egyezményhez javasolt alappillérek, és mi, Kalazancius fiai a Jézusba vetett hitre és az evangéliumi értékekre alapozva fogjuk megvalósítani: ezek kovácsolnak minket leginkább testvérekké, ugyanis Isten gyermekeivé alakítanak bennünket.
Kiállás a piarista projekt mellett
Küzdjünk tovább a piarista projektért, annak szabad kibontakozásáért és a társadalom megújításában vállalt szerepéért! Sosem volt könnyű, a nehézségek pedig minden jel szerint csak nagyobbak lesznek. Mi azonban egy olyan projekt hordozói vagyunk, amelyben mélységesen hiszünk, így új utakat keresve és találva haladunk előre, továbbá meghívjuk mindazokat, akik azonosulni tudnak a projekttel, és szeretnék azt továbbvinni. A világjárványból kilábalva kétségkívül új elköteleződéssel kell majd kiállnunk küldetésünk alapvető identitáselemei mellett.
Értékes tapasztalat kicsinységünkről
Ez a kicsiny részecske, mely még csak önálló életre sem képes, újra tudatára ébresztett bennünket egy rég elfeledett ténynek: hogy nagyon kicsinyek vagyunk, és hogy életünknek van határa. A 21. századi férfi és nő, aki szinte bármilyen eredmény vagy teljesítmény elérésére képesnek érzi magát, hirtelen tudatára ébredt, hogy ez nem igaz, és hogy nagyon kicsik és szegények vagyunk.
Miután a hátunk mögött tudhatjuk a járványt, miután mindent megtettünk azért, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a helyzetnek, meg kell őriznünk szívünkben ezt a talán újra felfedezett igazságot: hogy kicsinyek vagyunk. Bárcsak meg tudnánk élni kicsinységünket azáltal, hogy egyre inkább növekszik bizalmunk az iránt, aki egyedül képes megadni a teljességet, és bárcsak egy olyan élet szerint tudnánk nevelni a gyerekeket és a fiatalokat, amelyet saját személyünk helyett a szeretet tölt ki! Ezt az utat kell járnunk.
Szükség van változtatásokra, és növekednünk kell a szolidaritás megélésében
Olyan társadalomban élünk, mely hamarosan súlyos válságon fog keresztülmenni: a remény és a munka válságán, pénzügyi válságon, egyszóval olyan krízisen, amelyet békés nyugodtsággal, bizonyossággal és elkötelezetten kell kezelnünk. Nem élhetünk és dolgozhatunk úgy, mintha mi sem történt volna. El kell gondolkodnunk, milyen új piarista válaszokat kell adnunk életünk és küldetésünk terén, milyen új irányokat kell vennünk a szegények melletti elköteleződés érdekében, milyen új döntéseket kell hoznunk életünk és küldetésünk elsődleges területein, és milyen új válaszokat tudunk és kell adnunk a hitben való nevelés és a Krisztus szeretete melletti tanúságtétel tekintetében. Talán a következő egyetemes káptalanunk jó alkalom lesz arra, hogy körbejárjuk e témákat.
Együttérzés az emberiséggel
Az emberek annyi más vírustól is szenvednek! A COVID-19 elvonulta után – ha egyáltalán elvonul –, új szemmel kell tekintenünk az emberiségre, hogy felfedezzünk más, az emberekre hatást gyakorló vírusokat is. A Kalazancius által detektált „vírusok” (a szegénység, a tudatlanság, a rossz szokások, a perspektíva és a nevelés hiánya stb.) mind a mai napig jelen vannak, csak új formát öltenek, mutálódnak. Tudnunk kell nevet adni a többi, nekünk és a ránk bízott fiataloknak is szenvedést okozó vírusnak: ilyen a felszínes hit, a meghallgatás és a kísérés hiánya, a birtoklásvágy, a rövidtávú szemléletmód, az értékek melletti megküzdés hiánya, mely tönkreteszi a legkisebbek életét, a „bármi elfogadható”, ami a többség véleménye, a túlzott önállóság, a konformista viselkedés, a környezettudatosság hiánya, a klerikalizmus… Hosszan lehetne még sorolni, de a tudat, hogy e vírusok ellen a legjobb antitest a kalazanciusi nevelés, nemcsak nem veszhet el, hanem napról napra erősödnie is kell bennünk.
Szeretném ezért levelemet egy emlékeztetővel zárni, mely szerint vannak dolgok, amelyek a Kegyes Iskolákon belül sosem fognak megváltozni, bármennyire új és ismeretlen is az a környezet, amelyben épp első lépéseinket tesszük, ugyanis nincs olyan vírus, amely kikezdhetné ezeket: gondolok itt a küldetés iránti szenvedélyre, a diákokhoz való közelségre, az evangélium hirdetésére, a minőség melletti kiállásra minden tekintetben, a Kalazancius Mozgalomra, a megosztott küldetésre, az identitásunkban való növekedésre stb. A fenntartható nevelés, amelyben hiszünk, olyan nevelői kapcsolaton alapszik, mely nem elégszik meg a virtualitással, hanem valóságos kapcsolatra törekszik. Utunk folytatása érdekében itt az idő, hogy megújuljunk meggyőződésünkben, és hogy újra letegyük voksunkat nevelési programunk mellett, továbbá hogy segítsük egymást oly módon élni, hogy életünk – bár szegényes és gyenge módon, de mégis – annak példáját tükrözze, aki a választ jelenti minden kérdésünkre.
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök atya
