A generális atya azokat a főbb tapasztalatokat veszi sorra, amelyekre a novíciusok szert tesznek, de amelyeknek jelen kell lenniük minden hiteles felnőtt piarista életében is.
A generális atya 2017. áprilisi levele
Piaristává válás
Néhány nappal ezelőtt, március 25-én, rendünkben és az összes piarista intézményben imanapot tartottunk a rend novíciusaiért. Megkaptátok nevük teljes listáját, néhányuk személyes tanúságtételét a noviciátusi időszakról, és egy rövid imát is, mely segítséget nyújthat, hogy életüket és hivatásukat annak kezébe helyezzük, aki meghívta őket erre a bőséges aratásra.
Meg kell vallanom nektek, hogy amikor elolvastam a fiatalok beszámolóit, nagyon meghatódtam, és írásaik segítettek abban, hogy elgondolkodjam ezeken a kérdéseken: Mi történik ezekkel a fiatalokkal a noviciátus tizenkét hónapja alatt? Milyen belső mozgás megy végbe bennük, milyen felfedezéseket tesznek, milyen folyamaton keresztül szilárdul meg hivatásuk, milyen változás megy végbe bennük, mi segíti őket, hogy életüket Istennek adják? Mi zajlott a rend noviciátusaiban a piarista rend hosszú történelme során? Miért mondta azt Kalazancius, hogy a rend összeomlik – ezt a kifejezést használta –, ha nem alapos vizsgálattal választjuk ki a novíciusokat, és ha nem adunk nekik megfelelő képzést (vö. CC 7)? Miért úgy fogalmazza meg Kalazancius a novíciusmagiszter feladatát, hogy neki a „tökéletesség csúcsa felé kell kísérnie” a novíciusokat (vö. CC 23)?
Azt gondolom, jó segíteni a rendet, hogy jobban tudatosítsa azt a tényt, hogy a rend noviciátusi házaiban minden évben valami rendkívüli, „nem normális” dolog történik. Életüket a piarista rendben odaszánni szándékozó fiatalok egész évben önmagukon dolgoznak, igyekeznek megismerni hivatásuk valódiságát, mielőtt úgy döntenek, hogy életüket az egyetlen Úrnak szentelik, és szerzetesek lesznek. Amikor megszületik ez a döntés, és a folyamat felelősei jóváhagyásukat adják, a fiatal leteszi fogadalmait, és életét egészen Kalazancius azon tervének szenteli, amelyet már a noviciátus folyamán magáévá tett.
Ezzel a levelemmel szeretném ráirányítani a figyelmet a noviciátusainkban zajló folyamatra, utána pedig két rövid meglátást szeretnék megosztani a rend jövőjéről. Mit él meg egy novícius ebben a különleges, jubileumi évben?
Az első dolog, amit szeretnék kiemelni, meglehetősen nyilvánvaló: mindegyik fiatal személyes folyamaton megy keresztül, minden tapasztalat egyedi. Igyekszem a noviciátusban megélt legáltalánosabb elemeket megközelíteni, de szeretném hangsúlyozni, hogy mindenki a maga saját folyamatát éli. Ezért a noviciátusnak – ahogyan Ferenc pápa szokta mondani – „kézműipari” munkára van szüksége, amelynek során annak, aki a kísérés feladatát kapta, tudnia kell közel kerülni ahhoz, amit a másik megél, hogy így megfelelően tudja figyelemmel kísérni megkezdett útját. Szeretnék is most szívből köszönetet mondani minden novíciusmagiszternek, azoknak, akik most novíciusmagiszterek, és azoknak is, akik valamikor azok voltak.
Mi a noviciátus központi dinamikája? Így határoznám meg: a fiatal azonosulása a piarista élettervvel, amely az ő egész lényét átfogó válasza az Úrnak, és amely felébreszti benne azt a mély örömmel járó vágyat, hogy életét odaadja Istennek. Erős folyamatról van szó. Világos, hogy amikor egy fiatal úgy dönt, hogy továbblép a noviciátus szakaszába, azért teszi, mert szíve mélyén már eldöntötte, hogy piarista akar lenni.
Igaz, a következő hónapok során számot vet azzal, hogy döntése – még ha meghozta is –, nem érte el azt a teljességet, amilyennek az út végén kell lennie. Ez az út komoly erőfeszítést kíván, küzdelmet, keresést, bizonyos esetekben a noviciátus abbahagyását, és főképpen annak világos tudatát, hogy az illető úton van, és hogy lépésről lépésre, fokozatosan világossá válik, mi a hivatása.
Szeretnék megemlíteni néhány folyamatot, amely végbemegy novíciusainkban. Azt hiszem, ezek mind igen jelentősek piarista életünkben.
A novíciusok többsége nagyra értékeli azt a folyamatot, amely önmaguk megismeréséhez segíti őket. Eldöntik, hogy belépnek önmagukba, megengedik a képzésükért felelős személynek, hogy segítse őket ebben a feladatban, hogy tudniillik felfedezhessék, kik is ők. Áttetszően élnek, a közösségben választ kapnak erre az áttetszőségre, és haladnak előre. Csak így tudnak „sikerrel” megbirkózni ezzel a kemény és nehéz feladattal, amely megkívánja, hogy radikálisan őszinték legyenek önmagukkal, kísérőjükkel és Istennel. Ha mindnyájan nagyobbra értékelnénk az önmegismerésnek, az áttetszőségnek és a növekedés vágyának ezt a dinamizmusát, mégpedig úgy, hogy felnőtt életünkben is folytatni akarjuk, ez nagyon sokat segítene abban, hogy jobb piaristák legyünk.
A novícius őszintén azon van, hogy azonosuljon a piarista hivatással. Nem „önazonosságról” mint fogalomról, hanem inkább az „azonosulás” folyamatáról beszélünk. Nincs identitás azonosulási folyamat nélkül. Ebben a folyamatban igen érdekes szerepet játszik Kalazancius alakja. Kalazancius felfedezése lényegi fontosságú a piarista hivatás alakulásában. Ezért úgy vélem, hogy, amikor életünkben nem folytatjuk annak mélyebb megismerését, aki identitásunk forrása, hatalmas gazdagságot veszítünk el. A rendnek oda kell figyelnie erre a szempontra, amikor igyekszik meghatározni a folyamatos képzés mikéntjét.
A noviciátus sokat segít abban, hogy a novíciusok megértésék és felvállalják a piarista élet központi fontosságú összetevőit. Mélyen megérint, amikor látom, mekkora erőfeszítést teszünk annak megértetésére a novíciusokkal, hogy a titok abban az egyensúlyban rejlik, amellyel megéljük „tartóoszlopainkat” (imatapasztalat, közösségi élet és küldetésünk iránti odaadás), és hogy a későbbiekben tapasztalt nehézségek sok esetben ennek megéléséből származnak. Miben rejlik az egyensúly titka? Meg vagyok győződve arról, hogy az egyensúly őszinte keresésében. Egyszerűen ebben.
Sokszor volt alkalmam arra, hogy meghallgassam novíciusainkat: milyen szempontok szerint választanak „szerzetesi nevet”. Ezek igen különbözőek, és mind tiszteletre méltó. Az esetek többségében azonban mindig szerepel egy alapvető dolog: az odaszentelődés vágya. A novícius, amikor fogadalmat tesz, Krisztusnak szenteli magát. Egész életét az Úr kezébe teszi. Őneki szenteli magát, nem saját elgondolásainak, vágyainak vagy folyamatainak, hanem az egyetlen Úrnak. Ez a tapasztalat őszintén, tisztességesen, világosan ott van mindegyikükben. Igaz ez annak ellenére, hogy még nem szilárdította meg azt az élet tapasztalata, még ha annak alakulnia is kell még lelkükben. De mindebben üzenet van a felnőtt élet számára, amikor sokszor szem elől tévesztjük a célt, és eltávolodunk attól, amik lényegileg vagyunk (önmagukat Krisztusnak szenteltek), és más célokat keresünk, más törekvések irányítanak, más dolgoknak szenteljük magunkat.
Van valami, ami mindig nagy hatást tesz rám, amikor meglátogatok egy-egy noviciátust: az a mélységes öröm, amely a novíciusokat eltölti. Ezt már Kalazancius is megjegyezte, amikor így írt: „Gyakran tartózkodom a noviciátusban, és sosem láttam ennyire elégedett, egészséges és életvidám novíciusokat, mint mostanában” (638. levél). Az öröm a hivatás valódiságának jele. Időnként eltöprengek azon, mi történik piarista életünkben, amikor eluralkodik rajtunk a szomorúság, a levertség, a kritizálás, a szkepticizmus vagy a közömbösség. Ez nincs összhangban hivatásunk születésével, vagy azzal a lelki állapottal, amelyben egy fiatal fogadalmat tesz.
Egyetlen novíciusnak sem könnyű. Egyetlen év leforgása alatt minden előfordul a fiatalok életében: kétségek, igenlések, az az érzés, hogy nem fejlődik eléggé, vágyakozás az után, amit maga mögött hagyott, annak belátása, hogy az imádkozás nem mindig könnyű, és hogy az elmélkedésnek megvannak a maga titkai, nehézség abban, hogy áttetsző legyen, stb. Időnként harcolni kell a magánnyal, azzal az igénnyel, hogy világosan lássa, mit él meg, azokkal a hajlamokkal, amelyekről tudjuk, hogy uralkodnunk kell felettük. De a fiatal harcol. És ez fontos. Ezért úgy vélem, a küzdeni tudásunk részét képezi annak, ami megtart minket mint hiteles piaristákat.
A végére hagytam a noviciátus nagy kincsét, az imádság tapasztalatát. Azok a felfedezések, amelyeket a fiatalok tesznek és felhalmoznak mint kincseket személyes istenkapcsolatuk és imaéletük terén, szerintem csodálatosak. Új világ jelenik meg a fiatalok életének egén. Mielőtt novíciusok lettek volna, már volt egy erős imatapasztalatuk (e nélkül a tapasztalat nélkül a hivatás melletti döntés lehetetlen), de nagyon érdekes látni, hogyan szilárdul meg, hogyan gazdagodik, hogyan válik egyre személyesebbé és ápoltabbá az „Istenből kiindulva élésnek” ez a tapasztalata. Azt is érdekes látni, mennyire bonyolult ezt megtartani ugyanolyan színvonalon, és mennyire nehéz, hogy ezt a hittapasztalatot olyan szilárddá tegyük, hogy folyamatosan jellemezze életünket. Meg kell mondanom, a személyes imatapasztalat komoly kihívást jelent a rendtagok számára, és érdemes elgondolkodni azon, hogy miért.
Kétségtelen, hogy más dinamikákat is említhetnénk, amelyek jellemzőek a noviciátusi életre. Említettem az önmegismerést, az azonosulás folyamatát, a piarista élet dimenzióinak kiegyensúlyozott megélését, a Krisztusnak szentelődést, az örömet, a harcot és az imát. Hozzátehetnénk még a tanulást, a közösségben létezés tapasztalatait, a gyermekek között végzett szolgálat értékét stb. Nem akarok minden területet érinteni. Egyszerűen arra szeretnélek hívni titeket, hogy gondoljátok meg, mennyire fontosak ezek a dinamikák életünkben, mert hiszen ezek teszik lehetővé, hogy egy fiatal fogadalmat tegyen. Hűségünket is ezek teszik lehetővé.
Ennek szellemében két rövid gondolatot szeretnék még megosztani veletek:
Abból, amit valaki felfedez, és azokból a folyamatokból, amelyeket megél a noviciátusban, semmi sem marad szilárd. Semmi! Mindenben lehet és kell is előrehaladni, és mindenben lehet visszafejlődni is. Ez a képzés nagy kihívása! Eszembe jut – és talán nektek is – olyan fiataloknak az arca, akik lelkesen tették le első fogadalmukat, de néhány évvel később elhagyták életünket, mert „valami mást akartak megtapasztalni”, vagy egyszerűen meggyengült a meggyőződésük hivatásukban. Ezért folytatni kell a törődést – egész életünkben – ezekkel a dinamikákkal, életkorunknak és egzisztenciális állapotunknak megfelelően. Semmi sem fejeződött be, minden alakulóban van.
Második meggyőződésben: amit az imént mondtam, az nemcsak a kezdeti képzésre, hanem a piarista egész életére is vonatkozik. Egész életünkben dolgoznunk kell azon, hogy életünk hiteles legyen. Feltettétek-e valaha magatoknak azt a kérdést, miért hatódunk meg annyira, amikor részt veszünk valakinek az ünnepélyes fogadalmán? A válasz egyértelmű: mert az ő tapasztalata az én saját lényegi fontosságú tapasztalatom.
Azt gondolom, a noviciátus kiváltságos hely annak megértésére, mit jelent „piaristává válni”. Az ott megélt dinamikák, az ott szerzett felismerések, az ott megküzdött nehézségek kifejezik azt a „belső átalakulási” feladatot, amely lényegi feltétele a szerzetesi hivatásnak. Ha gondolkodunk ezen, az segíthet megértenünk, mit jelent az, hogy mindazt, amit valaki megél a noviciátusban, később is, folyamatosan meg kell élnünk életünkben – nyilvánvalóan más módon –, ha valóban hitelesen akarunk élni.
Hívlak titeket, hogy gyakran imádkozzunk a noviciátusukat töltő fiatalokért. Megköszönöm nekik azt az őszinteséget és hitelességet, amellyel élnek és haladnak előre.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
