A generális atya arra hív minket, hogy ismerjük meg, miként bontakozik a piarista élet Kongóban.
A generális atya 2017. februári levele
Mbundu yi mpa, Mpeve ye mpa
Új szív és új Lélek
Kedves testvéreim! Azt gondolom, bizonyos alkalmakkor érdemes narratív nyelvezetet használni, hogy kifejezzük és közöljük, amit gondolunk és érzünk. Szeretném, ha ennek a levélnek elbeszélő stílusa lenne, és ha már január 31-én megkapnátok, azon a napon, amikor a kalazanciusi jubileumi év keretében hálanapot tartunk hivatásunkért. Egy utazásomat, a Kongói Demokratikus Köztársaságba tett harmadik utamat fogom elmesélni nektek. Azt próbálom érzékeltetni veletek, hogy miként bontakozik a piarista élet ezen a helyen, és milyen új módon élik meg itt Kalazancius karizmáját.
Pierre Diatta atya kíséretében 2016. november 29-én érkeztem meg Kinshasába, ez volt az első utam ebben a jubileumi évben. A prenovíciusok és a világi piaristák vidám, ünnepi tánccal fogadtak minket. Ottani közösségünk egy bérelt házban lakik, amely a comboniánus misszionáriusoké Kinshasában, az ország hatalmas kiterjedésű fővárosában, Lemba térségében. Bámulatos volt a tánc, a fogadtatás, és rögtön megtudtuk az okát is: nemcsak a generális atya látogatásáról volt szó, hanem a jubileumi év első látogatásáról. És ők ösztönösen így köszönték meg ezt: „Örülünk, hogy velünk vagy!”
Kongóban két közösségünk van, az egyik Kinshasában, a másik Kikonkában (Kisantu egyházmegyében). Két év óta vagyunk jelen az országban, és lépésről lépésre haladunk előre a rend missziós tervének megvalósításában: van már néhány kongói novíciusunk és egyszerű fogadalmasunk, szép számban vannak prenovíciusok, és még többen az aspiránsok. Egyre növekszik azoknak a világi piaristáknak a száma is, akik egyre jobban felfedezik karizmánkat, és arra vágynak, hogy ők is ezt a karizmát élhessék.
Lehetőségem volt meglátogatni a két megyéspüspököt: Monsengwo bíborost Kinshasában és Nsielele püspököt Kisantuban. A helyi egyházzal való kapcsolattartás lépései. Amikor Kinshasába érkeztünk, a bíboros „időt és perifériát” kért tőlünk, amikor az egyházmegyében való megtelepedésünkön gondolkodunk. Két év elteltével bemutattuk neki döntésünk eredményét, amelyet örömmel és hálával fogadott: szeretnénk a város külvárosában maradni, ott akarunk házat építeni a jövőbeli demarkáció számára és egy szociális központot nyitni a lakosság szolgálatára. Nem vagyunk messze a repülőtértől, és ez megkönnyíti a helyzetünket.
Kikonkában (Kisantu egyházmegyében) még tovább tudtunk lépni. Határozatlan időre szóló megállapodást kötöttünk Fidèle Nsielele püspökkel, átvettük a Szent Péter-plébániát és a hozzá tartozó négy iskolát, két általános és két középiskolát. A közösségünk (Marcel, Godlove és Armand) ott lakik, egy kis plébániai házban, meglehetősen szűkös körülmények között. Idén, ha Isten is úgy akarja, átépítjük a plébániai házat, és keresünk egy földterületet, ahol új iskolát építhetünk, amelybe sok rászoruló kisgyermeket fogadhatunk. Lépésről lépésre.
Ezen a plébánián, a püspök jelenlétében kezdtük meg hivatalosan a kalazanciusi jubileumi évet. Gyermekek százai énekeltek teli tüdőből Kalazanciusnak, az iskola tanárai mind elérzékenyültek, a képviselőtestület pedig kifejezte azon reményét, hogy új advent köszönt a plébániára („újból valódi egyházi közösség leszünk, lesznek fiataljaink, új korszak kezdődik”): Mbundu yi mpa, Mpeve ye mpa. Az egyik püspököt, aki szerette volna alaposabban megismerni Kalazanciust, mert korábban semmit sem tudott róla, egészen magával ragadta alapító szent atyánk alakja (kérte, hogy én prédikáljak, mert azt akarta, hogy az egyházközség jól megismerje rendünket és karizmánkat). Ott voltak a kongói piaristák is, a két közösségből, valamint a tartományfőnökük (köszönöm, P. Evaristus jelenlétedet és minden fáradozásodat!), néhány egyházmegyés pap, valamint a teljes plébániai közösség.
Adtunk két kis ajándékot: egyet a plébániának, a másikat az iskolának, két jubileumi ajándékot. Jelképes ajándékok voltak, hosszasan töprengtünk rajtuk, és közösen döntöttük el, együtt a közösségben: napelemeket a plébániának és padokat a kicsiknek az általános iskolába. Felállítottuk a tabernákulumot a plébánián, igen ám, de ott nincs áram. A napelemekkel nagyobb világosság lesz egész nap és mindennap, a tabernákulum pedig folyamatos világítást kap. Az emberek rögtön megértették a jelet: az Úr központi szerepét életünkben. És a padok? Nagyon egyszerű: az alsó tagozatos gyerekek a földön ülve tanulnak. Nincs hová ülniük. Azért vásároltunk padokat, mert a gyermekek adják rendünk létértelmét, értük vagyunk ott. Ezzel a két egyszerű ajándékkal megmutattuk nekik, kik is vagyunk: Jézust követjük, ő a mi életünk középpontja, és egész létünkkel őnekik szenteljük magunkat, főleg a szegény gyermekeknek. Nagyon jól megértették!
Egy apró részlet: amikor a püspök elkezdte a Kalazanciusról szóló mise könyörgését, az összes gyermek vele együtt mondta hangosan, a püspök pedig csak mosolygott; meglepődött, boldog volt. Csak két hónapja vagyunk ott jelen. A gyermekek azonban már szeretik Kalazanciust. Köszönet érte Marcelnek, Godlove-nak és Armandnak! Ebben a városban fogjuk felépíteni a prenoviciátust, amint lehet. Úgy legyen!
Volt időnk arra is, hogy meglátogassunk egy kis falut (BU), amelyben a Mfumu (őfelsége, a falu főnöke) tíz hektár földet ajándékozott nekünk. Elmentünk, hogy köszönetet mondjunk neki, és az egész falu ott várt ránk; örültek, hogy elfogadtuk ezt a földterületet. Van egy álmunk: szeretnénk ott egy tangazdaságot létrehozni, „Laudato sii” [Áldott légy] lesz a neve, és azok szerint az alapelvek szerint fogjuk működtetni, amelyeket Ferenc pápa javasol az ugyanilyen című enciklikájában. Mindent megteszünk ennek érdekében. Nem sietünk, de hatalmas a lelkesedésünk.
Van ott hat rendtársunk. Egyikük, Gilbert a Nyugat-afrikai Provinciához tartozik, Kinshasáben végzi a tanulmányait, egy közösségben él Jean de Dieu-vel és Jovinóval. A többiek mind az anyaprovinciához, a Közép-afrikai Provinciához tartoznak. Összejöveteleket tartottunk velük, személyes beszélgetéseket folytattunk, együtt imádkoztunk, megosztottuk egymással álmainkat, együtt ünnepeltük mindennap az eucharisztiát. Már meg is fogalmaztuk kongói jelenlétünk első célkitűzését. Azt akarjuk, hogy a következő egyetemes káptalan előtt Kongó már a Közép-afrikai Provincia függő provinciai vikariátusa legyen. A rend lehetőséget lát arra, hogy Kongóból a jövőben önálló területi egység legyen, és ennek érdekében mindent meg is fogunk tenni. Születőben vagyunk, és úgy születünk, mint minden piarista jelenlét a történelemben: növekedésre és megszilárdulásra hivatottan. Imádkozzunk, hogy egy napon létrejöjjön rendünkben a kongói provincia.
Szeretnék megemlíteni három jelentős találkozót: a prenovíciusokkal és a világi piaristákkal való találkozást, valamint advent második vasárnapjának jubileumi megünneplését Kinshasában.
A kongói alapítás úgy kezdődött, hogy figyelembe vettük az összes „kulcstényezőt”, amelyet a legutóbbi egyetemes káptalanon megfogalmaztunk. Hasonlóképpen kezdettől fogva arra is törekszünk, hogy bevonjunk minél több személyt rendünk tevékenységébe. Egy tizenkét fős csoport – többségében tanárok –, rendszeres összejövetelt tart, hogy Kalazanciust megismerjék. Meg tudtuk osztani velük rendünk elképzelését a világiak részvételéről a piarista küldetésben. És ismét azt a tanúságtételt hallhattam, amelyet immár nemegyszer hallok hozzánk csatlakozó világiaktól: „Kalazancius megismerése megváltoztatta az életemet.” Kétségtelen, hogy minden így kezdődik. Nem elméletről van szó, nem is egy életrajz elolvasásáról. Személyes tapasztalatról van szó! Kezdettől fogva és világosan megértik, hogy ha a Kalazanciussal való találkozás nem változtat meg minket, ez a találkozás létre sem jött. Ha pedig létrejött, új szakasz kezdődik életünkben. Ez a világi piaristák legmélyebb igazsága. Hálát adunk érte Istennek.
A találkozó a prenovíciusokkal számomra és számukra is igen jelentős volt. Ez a hivatásukkal való találkozás volt: láthattuk, ahogyan az Úr dolgozott mindegyikükben attól kezdve, hogy piaristának hívta őket, egészen máig; két tartalmas és termékeny évről van szó. Két összejövetelt tartottunk, utána pedig személyes beszélgetéseket (egészségi okokból nem tudtam mindenkivel beszélni). Láthattam, hogy hálásak hivatásukért, láthattam, milyen erős a hitük, micsoda szenvedéllyel álmodnak a rend megtelepedéséről országukban, hogy több lépést szeretnének megtenni annál, mint amennyi lehetséges, hogy bíznak a provinciában és a rendben, s hogy tudják: olyan döntések születnek, amelyek mindannyiuk javát szolgálják majd. Új képzési szakaszba lépnek, és tudják, hogy imádkozunk értük, imádkozunk, hogy minden egyes megtett lépés az ő javukat, a gyermekek és a rend javát szolgálja. Kérlek mindnyájatokat, imádkozzatok ezért. Prenovíciusaink nevei: Henri, Guy Michel, Cyprien, Cédric, Stéphane, Héritier, Freddy és Barthelemy.
A látogatás advent második vasárnapjának miséjével ért véget, egyben ez volt a kalazanciusi jubileumi év kezdeti ünnepsége Kinshasában. Közösségeinken és prenovíciusainkon kívül jelen voltak a világi piaristák is, a Cavanis Kongregáció összes szerzetese, a hozzánk közel élő szerzetesközösségek számos képviselője, és főképp az az utcán élő tizenkét kisgyermek, akik kiváltságos helyet foglaltak el. Ezek a gyermekek sok órát töltenek házunkban, mert a hét folyamán több napon is jönnek. A házban alszanak egy kicsit, megfürdenek, esznek, és elvégeznek néhány képzési feladatot a piaristák által kidolgozott nevelési terv keretében. Ők is kaptak egy ajándékot a misén: szandálokat, hogy könnyebben járják a város útjait. Igazi kalazanciusi hangulatot adtak a szertartásnak, és nekik köszönhetően mindenki értette, mit jelent piaristának lenni, mert megértették, hogy a gyermekek – a Róma utcáin lévők – voltak azok, akik Kalazanciusból piaristát csináltak.
Nagyon örültem, hogy megismerkedhettem három olyan személlyel, akik szorosan együttműködnek velünk, és akik bemutatták munkájukat: Noëlla, aki az utcagyerekekkel való törődést szolgáló „Szent Dorottya” tervet koordinálja, Thomas, aki a kommunikáció és a fenntartás területeit koordinálja, és Jeffrie, aki a pályázatok és az erőforrás-keresés felelőse. Köszönetet mondok Evaristus atyának (a Közép-afrikai Provincia vezetőjének), aki elkísért minket a látogatás során, ugyanígy Félicien atyának (aki a gazdálkodásért felelős tartományi asszisztens), Pedro Martínez testvérnek (aki az építkezésekkel és a munkáltatási kérdésekkel foglalkozik), és Georges Bissiongol, aki az Itaka-Escolapios felelőse a provinciában. Az ő jelenlétüknek köszönhetően sok területen előre tudunk majd lépni, amelyekről döntéseket kell hoznunk. A kongói piaristaság mindenki közös munkájának közös gyümölcse lesz.
Öt sűrű nap, öt élettel, a rend iránti szeretettel teli nap, olyan „jó álmokkal” átszőtt napok, amelyek életünkkel válnak valósággá. Újfent olyan élménnyel gazdagodtam, amely már évek óta ismétlődik életemben: az, hogy megismerem rendtársaim reményeit, munkáját, nehézségeit, útkereséseit – egyszóval életét –, megerősíti a saját piarista hivatásomat, valamint a Kalazancius és a rend iránti szeretetemet. Köszönöm nektek, kongói testvéreim!
Szeretnék köszönetet mondani a Közép-afrikai Provinciának, kivált a tartományi kongregációnak (Evaristus, Felicien, Andrew, Emilio és Romeo) mindazért, amit ezér a születő piarista jelenlétért tesznek, amelyet a generálisi kongregáció rájuk bízott. Sok terv és sok kihívás mellett Kongóval is önzetlenül és szeretettel foglalkoztok. Csak így tovább!
Azért írtam nektek ezt a levelet, mert szerettem volna közel hozni hozzátok egy mindannyiunk számára meglehetősen ismeretlen – hiszen új – piarista jelenlétet. Ebben a jubileumi esztendőben azt tervezem, hogy további leveleket is szánok majd erre a célra, mert biztos vagyok abban, hogy csak akkor tudjuk közösen építeni a piarista rendet, ha megosztjuk egymással életünket, ha megosztjuk egymással azt a valóságot, amelyben élünk. Ezért van tele ez a levél konkrét nevekkel, hiszen fontos tudatosítanunk, hogy mindenkinek a hozzájárulása fontos a közös piarista projekthez.
Nagyon egyszerű kéréssel szeretném befejezni levelemet: imádkozzatok kongói testvéreinkért, hogy az Úr áldja meg őket, adja meg nekik azt a bölcs merészséget és állandó bátorságot, amely Kalazanciust alapítóvá tette. Yesu Ntotila, kayala!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
