A Piarista Rend négy éve van jelen Indonéziában, ahol nagyon szépen fejlődik, alakul a piarista élet. A generális atya jelen levelében részletesen beszámol indonéziai látogatásáról, a piaristák ottani szolgálatáról, és fontos tanulságokat is levon.
A piarista generális atya 2017. júniusi levele
Para Pater yang bermain dengan anak-anak
„Az atyák, akik játszanak a gyerekekkel”
Április 10-én volt négy éve annak, hogy az első piaristák Indonéziába érkeztek, ahol elindították első jelenlétünket Atambua városában, Timor szigetén. Ez alatt a négy év alatt szépen, lépésről lépésre haladtunk előre abban a ragyogó vállalkozásban, hogy elkezdjük a piarista életet és küldetést ebben a rendkívüli ázsiai országban, amelynek a mottója világosan tükrözi az ottani valóságot: „együtt a különbözőségben”.
Ebben a jubileumi évben szeretnék mindenhová eljutni, ahová nemrég érkeztünk, hogy segítsem, kísérjem az alapítás lépéseit. A tervezett látogatások sorrendjében most, 2017 húsvétján került sor arra, hogy meglátogassam Indonéziát. Szeretném elmesélni nektek utazásomat, tapasztalataimat, hogy jobban meg tudjuk érteni, mit is élünk meg ott. Mert, kedves testvéreim, bizony most történik valami Indonéziában, olyasmi, ami Kalazanciussal áll kapcsolatban…
Az első dolog, ami meglep, amikor Indonéziába látogatunk, hogy micsoda különbség van a két hely között, ahol közösségeink élnek. Atambua egy kisváros Timor szigetén, falusi jellegű, közel a kelet-timori határhoz, többségében katolikus. Ott van a hivatásbefogadó házunk (jelenleg tíz aspiránsuk van, akiket három pap kísér), és ott kezdtük el első, a nem formális nevelés területén végzett tevékenységeinket. Jakarta, ahol a prenoviciátusunk és studentátusunk van, egy nagy egyetemi város, Jáva szigetén, rendkívül fejlett, többségében muszlim lakossal. Ebben a házban kilenc prenovícius és hét szerzetesnövendék lakik, két szerzetespappal. Amikor meglátogatjuk ezt a két házat, megértünk valamit abból, ami Indonézia.
Ahogyan minden látogatás alkalmával, itt is a munkámat végeztem: elbeszélgettem a szerzetesekkel, külön-külön az összes szerzetesnövendékkel, prenovíciussal és aspiránssal, részt vettem néhány közösségi összejövetelen, látogatást tettem a megyéspüspöknél, beszélgettem a velünk dolgozó világiakkal, megismertem valamit a bennünket körülvevő egyházi és társadalmi valóságból, stb. A tevékenységek mindig nagyon hasonlítanak egymásra, de az, amit megélünk, mindig eredeti és jellegzetes mindegyik helyen. Erről szeretnék beszélni nektek, arról, amit megéltem Indonéziában. Úgy szeretném elmagyarázni nektek, hogy megérthessétek, miért írtam azt, hogy „most történik valami Indonéziában”. Azzal a szándékkal írom ezt a levelet, hogy kiemeljek néhány konkrét tapasztalatot, és hogy megfogalmazzak két egyszerű következtetést.
Azzal kezdem, hogy nagyon tetszik nekem az, ahogyan Atambuában a piaristákat hívják: „az atyák, akik játszanak a gyerekekkel”. Az, ahogyan a piaristák viselkednek, nagyon megérintette az embereket, akik kezdenek megismerni minket. A papnak az a képe, hogy a pap játszik a gyerekekkel, köztük van, szeretettel bánik a fiatalokkal, aki nem tart távolságot a fiatalokkal a közösségben, és amely azt az üzenetet közvetíti, hogy mindannyian testvérek vagyunk és így is kezeljük egymást, az emberekben nagy meglepetést és örömet keltett. Azt a véleményt, hogy „ezek az atyák mások”, érezni és hallani lehet. És megvallom nektek, hogy hatalmas örömet jelent ez nekem. Jó ezt kiemelni és tudatosítani, persze sosem azért, hogy különbnek tartsuk magunkat, hanem azért, hogy olyanok legyünk, amilyennek Kalazancius akart minket.
Atambuában nem formális neveléssel kezdtük el szolgálatunkat, egy olyan kezdeményezéssel, amelyet úgy hívunk, hogy Learning with Calasanz (tanulás Kalazanciussal). Öt „tantárgyat” tanítunk a több mint száz kisgyermeknek és tizenévesnek, akik nap mint nap összegyűlnek a „sátrakban” (még nincsenek tantermek); a gyerekek nagyon élvezik, hogy sátrakban tanulhatnak: 1. indonéz és angol nyelv; 2. korrepetálás; 3. értékekre nevelés; 4. művészet és testi önkifejezés; 5. folyamatos imádság (katolikusoknak). Látogatásom egybeesett a negyedév végi ünnepséggel, amely nagyon szép volt. Minden gyerek készített valamit a szüleinek és a többieknek, megmutatta, mit tanult az utóbbi három hónapban. Az esemény igen szórakoztató és tartalmas volt. Tudatosítanom kellett – többek között –, hogy meg kell tanulnom táncolni…
Szeretnék hangsúlyozni néhány dolgot, amik elgondolkodtattak a Learning with Calasanz-szal kapcsolatban. Az első dolog az, amit egy prenovícius mondott nekem Jakartában, amikor elmesélte hivatásának születését. Ez a fiú egyáltalán nem ismert minket, de a húga minden nap részt vett a piaristák foglalkozásain, és örömmel mesélte el otthon, mi mindent csinált napközben. Ez a fiú, látva a húga örömtől csillogó szemét, azt mondta magában: „Meg kell ismernem ezeket az atyákat.” Így talált meg bennünket, és aztán köztünk is maradt. Ma az egyetemen tanul, és prenovícius. Lehet, hogy lényegtelen kis anekdotának tartjátok, de engem arra emlékeztet, ami mindig is jelen van rendünk történelmében: az a mód, ahogyan az életet adjuk, másokat is arra hív, hogy ők is adják az életet. Így van ez ma is, és így lesz a jövőben is. Ahogyan az is igaz, hogy ha cselekvésmódunkkal nem adunk életet, az nem lesz megszólító mások számára.
Egy második dolog, amit szeretnék aláhúzni. Ezt a nem formális iskolát, amely délutánonként működik, egyedül az aspiránsaink vezetik. Nyilvánvaló, hogy a felnőtt piaristák felügyelik, de azok, akik az összes foglalkozást tartják, a mi piarista aspiránsaink. Sűrű képzési folyamatban vannak: délelőtt tanórákon vesznek részt, délután pedig ők maguk vezetnek programokat. Az apostoli munka dimenziója teljesen jelen van – mégpedig kezdettől – a fiatalok képzési folyamatában. Ezt szeretném hangsúlyozni. Az atyák kísérése mellett az aspiránsok azok, akik előreviszik küldetésünket. Nélkülük nem lenne a Learning with Calasanz az, ami, köszönet az ő lelkesedésüknek, odaadásuknak és fiatalos kreativitásuknak. Az, hogy láttam őket a gyerekekkel, megerősítette bennem a szívem mélyén lévő meggyőződést: Kalazancius karizmájának ereje van, és képes megváltoztatni egy fiatalember szívét, amikor az elkezdi megélni ezt a karizmát. Kiváló fiatalok ezek az aspiránsok!
Sokféle módon lehet végezni a piarista hivatásgondozást. Viszont egy dolognak mindig jelen kell lennie, és ezt nagyon világosan látom Indonéziában. Úgy is nevezhetjük ezt, hogy a „jöjj, és nézd meg” pasztoráció (vö. Jn 1,39). Azért mondom, hogy ennek mindig jelen kell lennie, mert világos, hogy egy mai fiatalnak különleges fogékonysága van annak érzékelésére, hogy az, amit a piaristák csinálnak és megélnek, az az, amiről ő is álmodik. És amikor érzékeli ezt, megszületik benne a piarista hivatás melletti döntés. Az összes fiatal elmesélte nekem hivatásának, döntése megszületésének történetét. Némelyiküknél jelen volt a családban tapasztalható nehézségek leküzdésének szándéka, másoknál az a világos vágy, hogy tanárok legyenek, sokakat egy-egy barátjuk segített, aki már novícius vagy szerzetesnövendék, stb. De mindegyiküknél, kivétel nélkül mindegyiküknél szerepet játszott az a tapasztalat, hogy megismertek bennünket, és hogy nálunk elfogadottnak és meghívottnak érezték magukat. Azt hiszem, a „hivatáskultúra” valami ilyesmi. Hivatásunk fejlődésében mindig fontos volt és mindig fontos lesz, hogy szeretettel és odafigyeléssel fogadjunk minden fiút, és így segítsük hivatása felismerésében.
Látva, hogy az elmúlt négy évben milyen fejlődés ment végbe, úgy látom, érdemes kiemelni néhány dinamikát, amely kedvező eredményeket hoz, és segíti megtelepedésünk folyamatát Indonéziában:
Első helyen a Japán–Fülöp-szigeteki viceprovincia önzetlen és nagylelkű szolgálata; e viceprovincia ölén kapott és kap képzést több indonéziai és kelet-timori fiatal.
Második helyen az anyaprovincia (ebben az esetben a Betánia) közelségének fontossága. A tartományfőnök és a provinciai asszisztensek gyakori látogatásai, a piarista testvériség közelsége, a provincia odafigyelése a képzésre, az indonéziai alapításunk fenntarthatóságáért végzett munka – mindezek döntő fontosságúak ennek az új alapításnak a fokozatos megszilárdulása érdekében.
Van már két közösségünk. Jakarta „most született”, de már működik a szerzetesnövendékek és a prenovíciusok képzésének szolgálatában. A két ház a mi tulajdonunkban van, a provincia és a generálisi kongregáció közötti együttműködés gyümölcse.
Jelenleg aspiránsaink ebben a minőségben Atambuában kezdenek,a prenoviciátust Jakartában, a noviciátust Cebuban végzik. A studentátus letöltésére három lehetőség kínálkozik: Manila, Jakarta és Madrid. De olyan fiatalok is vannak, akik Kelet-Timorból jönnek. Az aspirantátust és a prenovíciátust Manilában, a novíciátust Cebuban, a studentátust Manilában és Madridban töltik. Gondolkodom azon is, hogy nyitunk egy házat Kelet-Timorban, de ezt majd meglátjuk.
Megismertetlek titeket a „számadatokkal” is. A számok természetesen évente változnak, de alakulásukat látva jobban megérhetjük, milyen úton járunk. A mostani helyzet: van 4 nem indonéziai pap (két Fülöp-szigeteki, egy kolumbiai és egy spanyol); 3 indonéziai pap (egyik Indonéziában dolgozik, a második Spanyolországban, a harmadik a Fülöp-szigeteken); 9 indonéziai és 1 kelet-timori szerzetesnövendék; 10 indonéziai és 1 kelet-timori novícius; 12 indonéziai és 3 kelet-timori prenovícius; 11 indonéziai és 10 kelet-timori aspiráns (jelölt). Ígéretes valóság ez, amellyel Isten megáldja a rend missziós merészségét. Imádkozzunk mindnyájukért, mert a számok mögött konkrét személyek vannak, akik a piarista rend keretében szeretnék Istennek és a fiataloknak szentelni életüket.
Kezdettől fogva azt akartuk, hogy indonéziai jelenlétünkben látható legyen a szolgálatunk. A Learning with Calasanz-szon túl most fogjuk befejezni az első piarista ashram (internátus) építését, amelybe körülbelül száz atambuai és környékbeli fiatalt szeretnénk befogadni, a középiskolás és egyetemista korosztályból. Ez a provincia által épített internátus jelentős anyagi segítséget kapott a rend sok helyéről, az Itaka-Escolapios által szervezett kampányon keresztül. Megépítése tehát sokak erőfeszítésének gyümölcse. Célkitűzései nagyon piaristásak: segíteni a fiatalokat, hogy befejezzék a középiskolát és az egyetemet, gyakran előfordul ugyanis, hogy nem képesek erre; segíteni őket, hogy ki tudják alakítani saját élettervüket; jó keresztény képzést adni nekik; értékekre nevelni őket; és ashramunk jellegzetességeként elérni, hogy olyanok is legyenek, akik az ifjúság nevelését választják élethivatásuknak. Ez az ashram Isten segítségével ebben a kalazanciusi jubileumi esztendőben megkezdi működését.
Volt egy másik fontos tapasztalatom is annak köszönhetően, hogy megismertem néhány világit, akik együtt működnek velünk Atambuában és Jakartában. Ismételten megtapasztalhattam azt a szeretetet (ez a legjobb szó), amellyel segítenek minket és törődnek velünk. Nélkülük nem tartanánk ott, ahol tartunk. Konkrét személyekről van szó, a maguk élettörténetével, akik felfedezték Kalazanciust és mélységesen azonosultak az ő karizmájával. Nem mi hívtuk őket; olyanok – férfiak és nők –, akik jöttek maguktól, felkínálják idejüket, szeretetüket, lehetőségeiket, autójukat, szakmai tudásukat… Nagyon tetszik nekem az a mondat, ahogyan bemutatták nekem őket: „akik sokat segítenek nekünk”. Kétségtelen, hogy be kellene tennünk ezt a meghatározást a világiak munkánkban való részvételéről szóló direktóriumba. Kalazancius az, aki egybegyűjt minket, új és váratlan mechanizmusokon keresztül. Kalazanciusi jubileum!
Logikus, hogy bizonyos világossággal megjelennek azok a kihívások is, amelyekkel szembe kell néznünk a jövőben. Mindegyik alapításnak megvannak a maga szakaszai, így Indonéziában és Kelet-Timorban is látszanak már a következő lépések és célkitűzések. Például le kell fordítani indonézre a legfőbb dokumentumainkat, hogy mindenki számára elérhető legyen az, amik vagyunk („szkolapiosz” a hivatalos nevünk az országban); dolgoznunk kell azon, hogy anyagilag önfenntartók legyünk; szükség van több piarista szerzetesre küldetésünk végzéséhez; fokozatosan be kell vonni a piarista testvériséget is; részletesen szabályozni kell a két, egymástól 2500 km-re lévő piarista közösség kapcsolattartását, stb.
Szeretnék kiemelni két olyan feladatot, amely már szerepel a provincia és a generálisi kongregáció naptárában:
A jakartai képzési központunkban létre kell hoznunk két kellően elválasztott részt, hogy a prenovíciusok és a szerzetesnövendékek képzésének kísérése megfelelően történjen. Ez nyilvánvalón képzést végző személyek bevonását és új ház vásárlását igényli.
Fontos, hogy megtelepedjünk Kelet-Timorban is. Világos, hogy a következő alapításunknak Kelet-Timorban kell lennie, hogy végezhessük az országból származó fiatalok hivatásának kísérését, és elkezdhessük szolgálatunkat ebben az országban. A kelet-timori piarista jelenlét rendünk egyik elsődleges célkitűzése.
További tapasztalatokat is meg tudnék osztani, de félek, hogy szétfeszíteném a rendelkezésemre álló megszokott kereteket. Két rövid eszmefuttatással szeretném ezért befejezni, amelyeket két szóban tudok összefoglalni: KALAZANCIUS és KÖSZÖNET.
KALAZANCIUS jelen van Indonéziában. Jelen van a közösségek életén, a rendtársak erőfeszítésén keresztül, akik a piarista jelenlét építésén fáradoznak (köszönöm, Víctor, José Mario, Marcelino, Jude és Martín!), fiataljainkon keresztül, akik kibontakoztatják hivatásukat és lelkesen végzik küldetésünket. Jelen van a világiakon keresztül, akik felfedezték őt hivatásuk hordozótengelyeként és hitük horizontjaiként; a helyi egyház reményein keresztül (az egyház ugyanis már javaslatokkal áll elő, és sok remény fűz hozzánk). És főképpen azáltal van jelen, hogy hivatásunkat szenvedélyesen és odaadóan megéljük (az egyetlen módon, ahogy tehetjük).
KÖSZÖNET Istennek, a mi Atyánknak az összes áldásáért, amellyel elhalmozta ezt az új piarista jelenlétet. Tudjuk, hogy Isten megáldja a munkát, a missziós merészséget, a lépésről lépésre történő türelmes előrehaladást (hogy megvalósuljon egyre jobban az ő országa), megáldja a gyermekek nevelését, hivatásunk felkínálását a fiataloknak, az önzetlen szolgálatot, a küldetésünket igénylők kérésének elfogadását. Sok még a teendő és a javítanivaló, de köszönetet mondunk, Urunk, a megtett útért!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
