Hogyan kezdődik el a rend tevékenysége egy olyan helyen, Vietnámban, ahol nincs piarista múlt, csak jövő.
A generális atya 2017. márciusi levele
Chúng ta đang sống ở hiện tại để xây dựng cho tương lai
Jövőt építő jelent akarunk megélni
Vietnám rendünk egyik legfiatalabb jelenléte. Ismeretlen, ígéretes, tele van meglepetésekkel és újdonságokkal. Azok víziójának gyümölcse, akik előmozdították a rend ázsiai növekedését: sokat dolgozott érte Japán és Fülöp-szigetek viceprovinciálisa, csendben és kitartóan dolgoztak érte azok a piaristák, akik Ho Si Minh-város közösségét alkotják (Vinh, Randy, Tu, Tuam, Phat és Luu), továbbá mindazok, akik vietnámi ifjaink képzését segítették nemzetközi szemináriumunkban, valamint a cebui és a manilai képzési házainkban. Vietnámról szeretnék írni nektek, hogy megismertesselek titeket egy olyan piarista valósággal, amely lépésről lépésre nyer alakot terveivel, távlataival és döntéseivel.
Néhány napot voltam Vietnámban 2016 karácsonya előtt. „Jubileumi látogatásról” volt szó, és még tervezek is hasonló látogatásokat, hogy kísérjem a rend legfiatalabb, legkisebb vagy törődésre leginkább rászoruló valóságait, ahogyan ezt a generálisi kongregációban megbeszéltük. Miként más alkalmakkor, most is szeretném elmesélni nektek, mit éltem meg, hogy elbeszélésem révén ti is közel kerülhessetek ehhez a bontakozó piarista küldetéshez.
Azzal szeretném kezdeni, hogy elmesélem a látogatás során szerzett egyszerű tapasztalataimat: a „Christmas Party”-t, vagyis a karácsonyi ünnepséget, amelyet vietnámi aspiránsaink szerveztek házunk kertjében a kerületben élő gyermekeknek (közülük kevesen katolikusok, a többség buddhista), és a közösségi összejövetelt, amelyen mindenki elmondta, mit jelent számára piarista hivatásunk.
Azt hiszem, nem is kell részleteznem, hogy a karácsonyi ünnepségnek részét képezték a karácsonyi énekek is, a játékok a gyermekekkel, Szent Miklós ajándékai, Jézus születésének eljátszása, és a befejező ima, az áldás, amelyet a kisded Jézus adott a gyermekekre, stb. Azért mondom el mindezt, hogy megosszam veletek ezt a gondolatomat: aspiránsainknak mélységesen piarista szívük van: mindnyájuknak nagyon tetszett az előkészített esemény, annak minden részletével, és boldogok voltak, talán jobban, mint a gyermekek. A másnapi összejövetelen megoszthattuk egymással, mit is jelent piaristának lenni: mélységesen átélni a hivatás örömét, időt, munkát, életet áldozni a gyermekért. Vietnám jövője ígéretes, mert a jelene erősen piarista. Ifjaink tudják, mit jelent piaristának lenni, és meg is élik azt.
Személyes találkozások, összejövetelek a közösséggel, találkozások az aspiránsokkal, életünk és reményeink megosztásának alkalmai, közösségi imák, a napi szentmise bemutatása, és sok beszélgetés, együttgondolkodás. Vietnámban a jelenről és a jövőről beszéltünk. És ez ennek a levélnek a címe, amelyet most olvasol: „Jövőt építő jelent akarunk megélni.” Még ha történelmünk tele is van alapításokkal, mindig érdekes olyan piarista valóságon gondolkodni, amelynek nincs múltja. Vietnámban nem tudunk visszatekinteni. Nincsenek fogódzók, nincs történelem, nincs hagyomány. Mindazzal együtt, amit ez magában foglal: pozitívummal és negatívummal együtt. Mindig segítséget jelent, ha van történelmünk, mert a történelem kialakítja az identitást, megerősíti és kifejezi azt. Azon kell iparkodnunk, hogy ezt a kalazanciusi identitást beleszőjük egy olyan valóságba, amelyben a „legidősebb” piarista még negyvenéves sincs, és amelyben mindazok, akik részét fogják alkotni, a rendi kezdeti képzésből érkeznek. Ebben a jelenben nincsenek „idős piaristák”, akik átadhatnák gazdag élettapasztalatukat és az évek során kikristályosodott identitást. Ez tehát az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a rendnek szembe kell néznie néhány helyen: átadni az identitást új mechanizmusokon keresztül.
A múlt hiánya azonban megszabadítja Vietnámot egy kísértéstől: a hátranézés kísértésétől, hiszen nem is teheti meg. Nincs semmi „hátul”, amire vissza lehetne tekinteni. Csak a jelen van, az evangéliumot és az életet hordozó jelen. Csak egy út van: megélni a jelent olyan intenzitással, hogy az jövőt hordozó legyen. Vietnámban világosan látják, hogy „nincsenek más utak”, hanem csak az, amelyet a Konstitúció első pontja fogalmaz meg: „A piarista szerzetescsalád azt vallja magáról, hogy Istennek és a Vietnámban élő piaristák bölcs merészségének, kitartó türelmének műve”: merészség és munka, álmok és vállalkozó realizmus. Mindent bele, testvérek!
Vietnámban egyetlen közösségünk van, amelyet két pap (Vinh és Randy) alkot, ők vannak ott állandó jelleggel, és ott lakik még egy-két egyszerű fogadalmas szerzetes, akik Vietnámban töltik tapasztalati évüket teológiai tanulmányaik során: Phat és Luu.
Ennek a közösségnek az a küldetése, hogy kísérje a piarista hivatást érzők fejlődését, befogadja a közösség életébe néhány hónapra a vietnámi aspiráns fiatalokat, akiknek elsődleges feladata az, hogy megtanuljanak angolul és alapismereteket szerezzenek életünkről, mielőtt Manilába mennek a noviciátust megelőző filozófiai tanulmányok végzésére. Az utóbbi két és fél év folyamán ez a közösség tizenhárom fiatalt küldött Manilába, és a következő hónapok során ismét küld egy tízfős társaságot. Ezek a fiatalok egész képzésüket Manilában kapják majd meg. Mivel a hivatásgondozó munka Vietnámban tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, jelenleg van ott két papunk, két egyszerű fogadalmas szerzetes, öt prenovícius, nyolc posztuláns és tizennégy aspiráns. Remélhetjük, Isten segítségével, hogy 2019-től minden évben ünnepelhetjük majd egy-két vietnámi fiatal piarista ünnepélyes fogadalomtételét és pappá szentelését.
Ez megadja annak lehetőségét, hogy már a „közeljövőre” gondoljunk. Fontos úgy dolgoznunk, hogy lássuk az előttünk nyíló távlatokat, hogy tudjuk, hová tartunk, hogy megtervezzük az előttünk álló utat, hogy néven nevezzük, amit most megélünk, és amit építeni szeretnénk.
Azt mondhatnám, hogy hivatásgondozásunk első szakaszának végéhez érkeztünk Vietnámban. Ennek az első szakasznak három konkrét célkitűzése volt (túl azon a minden piarista számára alapvető célkitűzésen, hogy teljes mélységében éljük meg hivatásunkat). Ezek: ismertté válni és megismerni (kapcsolatokat építeni, jelen lenni az egyházi életben), megszilárdítani hivatásunk megélésének folyamatát, és megnyitni az első olyan házat, amelynek mi vagyunk a tulajdonosai. Elmondhatjuk, hogy, ha minden jól megy, ezt a négyéves időszakot azzal zárhatjuk, hogy elértük a kitűzött céljainkat, és 2019-ben elkezdhetjük vietnámi alapításunk második szakaszát. Ezt az új szakaszt így látjuk: a fejlődés és a növekedés első lépései.
Hogyan gondoljuk el Vietnám közvetlen jövőjét? Az erre a második szakaszra vonatkozó terveink, melyeket egyeztetünk az ottani közösséggel és a Japán–Fülöp-szigeteki Viceprovinciával, a következők:
Elő kell segíteni, hogy 2019-től a vietnámi fiatalok az országban tanulják a filozófiát, Manilába az angol nyelv elsajátítására, a noviciátus és a teológiai tanulmányok elvégzésére menjenek.
A vietnámi piaristák szerezzenek olyan állami oklevelet, amely lehetővé teszi, hogy saját országukban dolgozzanak.
Hozzuk létre a második piarista közösséget Ho Si Minh-városban, hogy a kezdeti képzés két szakaszára itt kerülhessen sor: az érdeklődők befogadására és a prenoviciátusra.
Fel kell térképezni a piarista szolgálat lehetőségeit, és azt lépésről lépésre meg kell kezdeni. Már látunk néhány lehetőséget: nem formális nevelés, óvoda, bekapcsolódás a plébániai munkába, tanítás az állami iskolákban, platform létrehozása nevelési tevékenységek végzésére, stb.
Le kell fordítani vietnámira a rend Konstitúcióját és a Regulákat, és a többi fontosabb dokumentumot.
Képezni kell új növendéknevelőket.
A következő években tehát ezen irányelvek alapján szeretnénk előrehaladni, ezért hívjuk ezt „második szakasznak”, vagy „a fejlődés és növekedés szakaszának”. Kétségtelen, hogy utána jön majd egy harmadik szakasz, amelyet még nem vázolhatunk fel (és nem is akarunk felvázolni) most, még ha néhány dolgot bizonyos világossággal látunk is: az első közösség létrehozása Ho Si Minh-városon kívül, az első saját intézmények megnyitása, a vietnámi piaristák együttműködése a japáni misszióban és a rend egyéb jelenléteiben, stb. Elképzelhető, hogy a harmadik szakasz kezdetét jelentő jogi lépés a vietnámi provinciai vikariátus létesítése lesz. Lépésről lépésre, de eltökélten, szemünk előtt világos távlatokkal haladva előre.
Ezekkel a „tájékoztató adatokkal” együtt szeretnék megosztani veletek két egyszerű dolgot, amelyről ezen a karácsonyi látogatáson gondolkodtunk. Kérdéseket tettünk fel, amelyekre válaszokat próbáltunk keresni.
Ez az első: Mit tud adni Vietnám a rendnek? Amikor egy alapítás kezdeti időszakában vagyunk, az alapítók kérdése ezzel ellentétes szokott lenni: A rend hogyan tudja segíteni növekedésünket? Jogos kérdés, mégis úgy vélem, többet segít, ha az első kérdést tesszük fel: Mit tud adni Vietnám a piarista rendnek? A másik kérdésre, a szokásosra is gondolunk, dolgozunk rajta, és nem feledkezünk meg róla. Sok válasz adható: kíséréssel, erőforrásokkal, képzéssel, személyekkel stb. De mit tud adni Vietnám? Azt hiszem, ez a kérdés élethordozó lehet, mert magas követelményeket támaszt. Ha gondolkodnak rajta, az segíteni fogja a vietnámi piaristákat. Arra hívom őket, hogy ezt érdeklődéssel és önzetlenül tegyék.
Várom testvéreim ezzel kapcsolatos gondolatait, erre a kérdésre adott válaszait, mert „növekedést adó” kérdésnek tartom, amely kihívást jelent a rendnek, meggyőződést ad saját értékeinkről, bátorrá tesz, és elkötelezetté a jövő mellett. Nyilvánvaló, hogy a piarista Vietnám már önmagában hozzájárulás a rendhez. De azon gondolkodni, hogy „mit tudunk felajánlani a rendnek”, lehetőséget ad majd sajátos és új válaszok megfogalmazására. Csak annyit mondok most, hogy már kezdenek mutatkozni a „jelek”, mint például a missziós szellem ereje. Milyen jó lesz a rend számára olyan demarkációk megerősödése, amelyek „genetikai kódjukban” világosan ott hordozzák rendünknek ezt a tulajdonságát!
A második gondolatom a vietnámi testvéreim meglátogatása után merült fel bennem, alaposan meg is beszéltem a generálisi asszisztenssel, aki látogatásom alatt végig fordított nekem: ez pedig karizmánk vonzereje. Miként lehetséges, hogy fiatalok, akik szinte semmit sem tudnak rendünkről, és semmi tapasztalatuk sincs karizmánkról, az ennyire mélyen megérinti őket, ennyire jól megértik, és nagy reménnyel szeretnék megélni azt? Hatalmas örömmel osztom meg veletek ezt az élményemet. Időnként az az érzésem, hogy nem vagyunk teljesen tudatában, micsoda ereje van annak a kincsnek, amelyet hordozunk, a karizmának, amelyet Kalazancius ránk hagyott, és amely megszilárdult küldetésünk végzésének sok-sok esztendeje alatt.
Amikor hallgatod a fiatal aspiránsokat, akik meghatódnak arra a gondolatra, hogy odaadják életüket a szegény gyermekeknek, hogy nevelők, papok legyenek a fiatalok között, hogy szolgálják a rendet, ahol csak szükséges, hogy örömmel fogadják a közösségi életet, hogy intenzíven éljék a szerzetesi életet, stb., tudatosodik bennem az a tény, hogy a piarista hivatás képes mélyen megérinteni a nagylelkű fiatalok szívét és képes teljes odaadást tartalmazó választ ébreszteni bennük. Mivel ez olyan környezetben történik, ahol szinte semmilyen piarista vonatkozási pont sincs, arra kell gondolnom, mennyire nyilvánvaló vonzereje van hivatásunknak a fiatalokra, amikor ezt a hivatást jól mutatjuk be nekik és jól éljük meg előttük. Valószínűleg ezt kell gondolnunk azokon a helyeken is, ahol piaristaságunk világos, megszilárdult és ismert.
A harmadik és egyben utolsó gondolat, amelyet megosztok veletek Vietnámban tett látogatásom után, ez: nem lehetséges a fiatalokat Jézus életünkben elfoglalt központi helyére ráébreszteni, ha mi, akik előttük járunk, nem éljük meg és nem fejezzük ki hitelesen, világosan és őszintén Jézusnak ezt a központi szerepét. Nyilvánvaló, hogy minden jelenléti helyünkön megtapasztalható, hogy naponta megéljük és kifejezzük, hogy életünk létértelme Jézus, de mélységes öröm tölt el, hogy elmondhatom nektek: végtelenül világosan láthattam ezt az érdeklődőket befogadó házunkban Ho Si Minh-városban. Ez tehát az út, egyszerű és egyben erős: meg kell tanítanunk fiataljainkat, hogy csak egy jól kialakított imatapasztalattal és imagyakorlattal lehetséges valóban piarista szerzetesnek lenni.
Szeretném, ha ezen jubileumi év során növekedni tudnánk annak megismerésében, amit megélünk a piarista rendben annak az újdonságnak köszönhetően, amely az új kis piarista jelenlétekből fakad. Ez tehát a jelentése ennek és a többi levélnek, amelyeket majd küldök: arra szeretnélek hívni mindnyájatokat, hogy imádkozzunk a hivatás megtapasztalásának növekedéséért az új helyeken. Mindaz, amit teszünk, ott, ahol vagyunk, a ránk bízott gyermekek és fiatalok javát szolgálja!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
