Novemberi levelében a piarista rendfőnök a Japánban élő piaristák életéről és tevékenységéről számol be.
Ez a hihetetlen Japán…
Ez a címe egy könyvnek,[1] amelyet egy volt diákunk, Pedro Arrupe jezsuita, Jézus Társaságának egykori rendfőnöke írt. Arrupe atya e könyvben Japánban szerzett misszionáriusi tapasztalatairól ír, és megosztja gondolatait a keresztény misszióról ebben a keleti országban. Azért adtam ezt a címet levelemnek, mert kétségtelen, hogy Japán továbbra is hihetetlen. Ahogyan rendünk is. Szeretném megosztani gondolataimat a piaristák nagy családjához tartozókkal rendtársaink életéről és küldetéséről Japánban.
Jelenlétünk Japánban 1950-ben kezdődött, az akkori Baszk-földi Rendtartománynak köszönhetően. Nemrég hunyt el az egyik alapító, Pedro Luis Perea, aki Feliciano Pérez Altunával vitte el Kalazancius álmát az ázsiai földrészre. Ma a Japánban élő piaristák színes csoportot alkotnak: van négy spanyol rendtag (akik már régóta Japánban vannak), aztán öt Fülöp-szigeteki, egy lengyel, egy vietnámi és egy indiai. Japán ma a Japán–Fülöp-szigeteki Viceprovinciához tartozik. A Japánban működő első misszionáriusaink közül egy Ázsiában maradt (Jesús Lacarra Manilában van), néhányan pedig egészségi okokból visszatértek Spanyolországba (például Eugenio Monreal). Vannak olyanok, akik néhány évet Japánban töltöttek, most viszont már más rendtartományban élnek. Az összes többi misszionárius, akiket a rend Japánba küldött, már az Atya házában, Isten kezében van. Mindnyájuknak köszönetet mondunk példamutató, odaadó életükért.
Japánban végzett szolgálatunkért nagyon hálás a japán egyház, melynek nagy szüksége van szerzetesekre és papokra. A következő intézmények tartoznak hozzánk: egy iskola (Kaiseiben), egy plébánia Yokkaichiben (a kiotói egyházmegyében), egy plébánia Yokohamában és egy mindenki előtt nyitott kápolna Tokióban. Ezeken kívül lelkipásztorként besegítünk egy tokiói nemzetközi iskolában, vezetünk egy másik egyházközséget is Yokohamában, és együttműködünk sok plébániával a kiotói egyházmegyében. Papi szolgálatot végzünk a piarista nővérek hozzánk közeli közösségeiben is.
Ebben a levélben azonban nem egyszerűen azt akarom bemutatni, mit csinálunk Japánban, hanem azokat a tapasztalataimat szeretném megosztani veletek, amelyekben részem volt legutóbbi látogatásomkor Japánban. Ahogyan már korábban többször is említettem nektek, a Generálisi Kongregáció úgy döntött, hogy a generális ebben a jubileumi esztendőben azokat a kicsiny közösségeket látogassa meg, amelyek még csak most kezdik meg tevékenységüket. Ez a magyarázata annak, hogy idén írtam már nektek Vietnámról, Kongóról és Indonéziáról. A Generálisi Kongregáció viszont azt is kérte, hogy a generális látogassa meg Japánt is. Májusban voltam ott, Urbán József generálisi asszisztens kíséretében.
Ez a látogatás más volt, mint a többi. Nem látogattam meg az intézményeket, hanem csak az egyes rendtagokat és a közösségeket. Arra szántam az időt, hogy beszélgessek a rendtársakkal, imádkozzam velük, megismerjem, hogyan élnek, mit csinálnak, együtt gondolkodjam velük eddigi történelmünkről Japánban, mostani és jövőbeli helyzetükről, és azért is, hogy együtt ünnepeljem velük két rendtag születésnapját, akik régóta Japánban élnek: Lorenzo Errandonea és Jesús Cegama. Megosztom veletek azt a néhány gondolatot, amelyek a látogatás alatt születtek bennem, és amelyek az utóbbi hetekben jelen vannak imádságomban és elmélkedésemben. Meg kell még említenem, hogy a látogatás lebonyolításában Urbán Józsefen kívül Miguel Artola is nagy segítségemre volt.
Rendünk rendelkezik egy mélységes tapasztalattal, amely erősen meghatároz minket, és mindig is hozzá tartozott valóságunkhoz, még ha ma együtt létezik is más tapasztalati módokkal: a piaristák azzal a tudattal mentek Japánba, hogy nem térnek vissza. Tudták, hogy misszionáriusi megbízatásuk örökre szól. Azzal a tudattal hagyták maguk mögött rendházukat és rendtartományukat, hogy nem térnek vissza. Anélkül indultak el, hogy tudták volna, hová mennek, mi történik majd velük, milyen gyümölcse lesz missziós tevékenységüknek. Úgy indultak el, hogy teljesen nyitottak voltak Isten akarata előtt, bizalmukat egyedül beléje vetették.
Beszéltem sok idős rendtársunkkal, és megvallom, ma is meghat ez a mélységes, mondhatni ábrahámi hittapasztalat, az, hogy „indulj el arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1), és azt hiszem, a Japánban működő piaristák rendkívüli példái ennek.
De szeretném megosztani veletek, hogy „a Japánban működő új misszionáriusokban”, a fiatalabb piaristákban ugyanezt a tapasztalatot és meggyőződést látom: Japánban akarják folytatni. Érzik, azért küldte őket a rend Japánba, hogy továbbvigyék az ottani piarista missziót, és teljesen elköteleződjenek mellette.
Öröm tölt el, amikor ott láthatom és hallgathatom őket. Tudjátok, miért? Mert japánná váltak. Nemcsak azért, mert megtanulták az ottani nyelvet, vagy mert elsajátították a japán szokásokat és hagyományokat, hanem mert szeretik a népet, amelyet szolgálnak. Még a japánok gesztusai is részét képezik rendtársaink életének. Apróságnak tűnhet, mégis azt hiszem, valami nagy dologról van szó. Rendtársaink úgy élnek, úgy fejezik ki magukat, úgy érintkeznek másokkal, mintha született japánok lennének.
A gesztusok a személy mélyéről fakadnak, van jelentésük, szándékuk és formájuk. Ez a három szempont elválaszthatatlan egymástól minden gesztusban. Amikor megtanuljuk és magunkévá tesszük egy másik kultúra gesztusait, az azt jelenti, hogy megtestesülünk egy másik kultúrában. Mintha egy másik testben testesülnénk meg. Teljes kilépés önmagunkból. Köszönetet mondok Istennek ezért a „missziós kilépésért”, amelyet rendtársaink megélnek Japánban. Meg vagyok győződve: ez az egyedüli módja annak, hogy előkészítsünk egy méhet, mely új létezőnek ad életet, amely már ahhoz az új világhoz tartozik, amely felé elindultunk, és nem a régi világhoz, amelyet magunk mögött hagytunk. Meg vagyok győződve, ez fog végbemenni Japánban, de hogy mikor és hogyan, azt egyedül Isten, a Küldetés egyetlen gazdája tudja.
Az evangélium beletestesül az egyes kultúrákba, hogy teljesen átjárja azokat az örömhír.[2] Amikor rendtársaink megtanulják a nyelvet, átveszik a gesztusokat, japánná válnak, akkor valami mélyebbet csinálnak: megtanítják nekünk, hogy az evangélium ott van mindegyik kultúrában, és ha testvérévé válunk ottani testvéreinknek, akkor gyönyörű ajándékot kapunk tőlük és gyönyörű ajándékot tudunk felkínálni nekik: Jézus Krisztust, aki maga is japán.
Rendtársaink is mélyen meg vannak győződve arról, hogy szükség van rájuk Japánban. Érthetővé válik ez számunkra, ha vetünk egy pillantást a Japánban működő egyház adataira. Rendünk három egyházmegyében van jelen. A tokiói egyházmegyéhez 84 pap tartozik, és 120 külföldi szerzetes dolgozik. A yokohamai egyházmegyéhez 41 pap tartozik, és 42 külföldi szerzetes dolgozik. A kiotói egyházmegyéhez 14 pap tartozik, és 23 külföldi szerzetes dolgozik. Ahogyan egyik rendtársunk mondta: azon túl, hogy Isten kezében van, az evangélium ügye kevés ember kezében van Japánban.
Szeretném újból kimondani ezt a meggyőződésemet: a rendnek folytatnia kell misszionáriusi elkötelezettségét Japánban. Nagy munkát végzünk plébániáinkon, ahol nemcsak a japán katolikusokkal foglalkozunk, hanem sok más nemzetiségű közösséggel is (brazilokkal, Fülöp-szigetiekkel, peruiakkal stb.); jelentős segítséget nyújtunk az egyházmegyékben: foglalkozunk más plébániákkal, tokiói kápolnánkban a vasárnapi szentmisére több mint tíz országból származó embereket fogadunk (nagy örömmel ünnepelték velünk Jesús testvér születésnapját Tokióban); sok fiatalt kísérünk hívő életében a tokiói St. Mary’s International iskolában (Hajrá Danilo!); és működtetjük kaisei iskolánkat, mely nagyon érdekes, érdemes meglátogatni, megismerni.
Iskolánk tanulóinak nagytöbbsége sintoista vagy buddhista. Nagyon kevés keresztény van. Mi, piaristák viszont abban a biztos tudatban visszük előre az iskolát, hogy valami jót teszünk értük és az evangéliumért. Szíven ütöttek a Japánban élő nuncius szavai, amelyeket iskolánkról mondott: „Haladjatok csak tovább, mert ebben az iskolában ti azért dolgoztok, hogy a diákok növekedjenek azon képességükben, hogy szolgálják a rászorultakat, és hogy egy emberségesebb és testvériesebb Japánt tegyenek lehetővé. Ez hatalmas érték!” A rendnek ott vannak iskolái, ahol a keresztények kisebbségben vannak. Mégis nagyon jelentősek ezek az iskolák, mert két nagyon fontos dolgot tehetünk és kell tennünk bennük: hirdetni az evangéliumot azoknak, akik sosem hallottak róla, és a jóra nevelni a fiatalokat, vagyis a testvéri együttélésre a tőlünk különböző emberekkel. Világunknak roppant nagy szüksége van erre, talán jobban, mint valaha.
Japánban tett látogatásom során sok mindent láthattam, amik kifejezik, kik vagyunk és milyennek kell lennünk. Kicsiny, de jelentős dolgok ezek. Remélem, nem haragszanak meg rendtársaim, amiért nyilvánosan megemlítem őket. Amikor Lorenzo atya, aki nyolcvankilenc éves, mindennap segíti Jesús testvért a felkelésben és lefekvésben, mert egyedül nem lenne képes rá, vagy amikor mindennap reggel találkoznak a kápolnában, hogy közösen imádkozzanak, egy mély üzenetet közvetítenek: „Nem hagylak magadra!” Amikor Cao Tri vagy Danilo mindennap, egész héten törődnek a házukban élő öregekkel, ezzel azt mondják: „Örülök, hogy velem vagy, példamutatásod támogat engem!” Amikor Adam Yokohamából Yokkaichiba utazik, hogy az iskolában dolgozzon, és így megpróbálja egyszerre mindkét feladatkörét, a plébánosi és iskolaigazgatói feladatkörét ellátni, ezzel azt mondja: „Mindent megteszünk küldetésünkért.” Amikor Marino, vagy Víctor, vagy Edmond átmegy olyan plébániákra, amelyek nem a miénk, ezzel azt mondja: „Szolgálatotokra állunk.” Amikor Toni mindent megtesz annak érdekében, hogy megkapja a japán állampolgárságot, azt mondja: „Közületek való leszek.” Amikor Andrés nap mint nap sok külföldit fogad, akik olyan papot keresnek, aki hajlandó meghallgatni őket, azt mondja: „Az evangélium szolgálat.” Amikor José Luis – aki már nyugdíjas – minden pénteken elmegy az iskolába, hogy minél több legyen ott a segítő piarista, azt mondja: „Számíthattok ránk!”
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy amit Japánban élő rendtársaimról mondok, azt elmondhatom és el kell mondanom sok más piaristáról is. De valószínű, hogy japán küldetésünk eme különleges valósága késztet arra, hogy jobban odafigyeljek minden részletre. Hálás vagyok érte.
Mindegyik ottani rendtárssal elbeszélgettem arról a javaslatról, amelyen a Generálisi Kongregáció gondolkodik: új helyen megtelepedni Japánban. Mindegyikük készségesnek mutatkozott, és egyetértett ezzel a döntéssel. Amikor létrehoztuk a Japán–Fülöp-szigeteki Viceprovinciát, az volt az egyik célkitűzésünk, hogy megtartsuk intézményeinket Japánban. Ez ma is határozott célkitűzésünk. E döntés nélkül a rendnek el kellett volna hagynia Japánt, e felől nincs kétségünk. Ma pedig, bár sok nehézséggel küzdünk, és sok szempontból javulást kell elérnünk, továbbra is működtetjük intézményeinket, és más intézményekben is szolgáljuk az egyházat. Kijelenthetjük, hogy a „megtartás” célkitűzését elértük, még ha folyamatosan dolgoznunk kell is rajta.
Úgy látom, új szakaszba kell lépnünk, fejlődnünk kell Japánban. Keresnünk kell egy új helyet, ahol misszionáriusként szolgálhatunk, új közösséget kell létrehoznunk, amely egyéb jellemzői mellett képes fogadni a rend iránt érdeklődőket, és így jelentősen előrelendíti a rend egyik legvilágosabb célját: megszilárdítani és terjeszteni a Kegyes Iskolákat. Már most hívlak benneteket erre a feladatra, álomra, munkára. Ha vannak olyan piaristák, akik e levelet olvasva kedvet éreznek, hogy e misszionáriusi tervvel együttműködjenek, jelentkezzenek bátran!
Ázsia egy rendkívüli, rendünk számára még nagyon ismeretlen földrész. Lépésről lépésre „ázsiaivá válunk”. Fülöp-szigetek és India meglehetősen fejlett valóság, Indonézia és Vietnám ígéretes terület a piarista élet és küldetés szempontjából. Kína olyan terv, amelyen dolgozunk, és amely előbb-utóbb valóság lesz közöttünk. Japán pedig, ez a hihetetlen Japán továbbra is misszióba hív minket. Valószínű, hogy az evangelizáció szempontjából Japán egyedülálló valóság Ázsiában. Az egyháznak és rendünknek is tovább kell gondolkodnia azon, és meg kell értenie, hogyan lehet eljutni a japán lélek szíve közepébe. Idővel Japán talán segít majd nekünk, hogy felfedezzük az evangélium hirdetésének új módjait. Érzem, hogy rendünk erre a feladatra kapott meghívást.
Nemrég a rend felállított egy munkacsoportot, hogy lendületet adjon a hivatásgondozásnak Ázsiában, hogy olyan országokba is belépjünk, ahol ma még nem vagyunk. Roberto, Crisanto, Allan és Danilo lelkesen vállalták a feladatot, és ha Isten is úgy akarja, a jubileumi év vége előtt bemutathatjuk a rendnek az új piarista hivatásgondozási tervet Ázsia számára. E munka gyümölcseit szeretném azoknak a piaristáknak ajánlani, akik életüket adták/adják Japánban végzett missziós munkánkért. Szeretettel és hálával osztom meg veletek, amiről teljesen meg vagyok győződve: Isten megáldja a hitet, a nagylelkűséget, az apostoli bátorságot és a misszionáriusi odaadást. A maga módján, a saját ritmusa és akarata szerint. Köszönöm!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök
[1] Pedro Arrupe: Este Japón increíble. Memorias del P. Arrupe, Mensajero, Bilbao, 2013, 6. kiadás.
[2] VI. Pál: Evangelii Nuntiandi apostoli buzdítás, 1975. december 8., 20.
