Piarista ifjúsági szinódusra készülünk, és a rend legfőbb elöljárója arra kéri a piaristákat, hogy bátran nézzenek a jövőbe, és egy olyan modern keresztény lelkiségben neveljék és kísérjék a mai fiatalokat, amely a 21. század második felében is éltető lesz számukra.
A generális atya levele
2017. szeptember–október
A 21. század kereszténye
Javaslatok a piarista ifjúsági szinódusra
Több mint ötven év telt el azóta, hogy Karl Rahner, a huszadik század nagy teológusa leírta az egyik legprofetikusabb és legismertebb mondatot a hitről a zsinati viták korában. Ez a mondat, melyet oly sokszor hallottunk és mi magunk is többször megismételtünk, így hangzik: „A 21. század kereszténye vagy »misztikus« lesz – vagyis olyan, aki tapasztalatra tett szert –, vagy egyáltalán nem is lesz keresztény.”
Mindig az volt a véleményem, hogy ez a kijelentés rendkívüli tisztánlátásról tanúskodik. De úgy látom, hogy ez az erős és profetikus mondat teljesen háttérbe szorítja vagy legalábbis elhomályosítja azt a másik két kijelentést, amelyet Rahner a jövőbeli keresztényről tesz. Az idézett mondathoz (amelyben misztikán az ember azon képességét érti, hogy Istennel személyes és közvetlen kapcsolatban álljon) másik két kategóriát is hozzáfűz: „a lelkiség mint a világnak nyújtott szolgálat”, és beszél „a szabadság új aszkéziséről” is. Ezt a három szempontot tartja a legfontosabbnak egy új és megújult keresztény lelkiség megélésére.[1]
Megvallom, attól a pillanattól kezdve, hogy Ferenc pápa meghirdette a „Fiatalok, hit, hivatásgondozás” témával foglalkozó szinódust, rendünk pedig a „piarista ifjúsági szinódust”, sokat gondolkodom azon és sokat imádkozom azért, amit a Szentlélek ajándékának tartok: szinódust tartunk, hogy a fiatalokkal együtt gondolkodjunk azon, miképpen találhatnánk rá a legjobb utakra, melyek ahhoz vezetnek, hogy hitelesebben tudják megélni Jézus követését, és válaszolni tudjanak Isten életükre vonatkozó akaratára.
Biztos vagyok abban, hogy szinódusi folyamatunk során számos javaslat és kezdeményezés születik majd, és sokat beszélünk majd egy olyan ifjúságpasztoráció irányvonalairól, amely ténylegesen megfelel a fiatalok szükségleteinek. Három „keresztény életopciót” szeretnék javasolni, amelyet alaposan végig kell gondolnunk, ha jobb és igényesebb kísérést szeretnénk nyújtani a fiataloknak, akiket az Úr utunkba hoz. Ezeket az opciókat Rahner tanulmányából veszem, és úgy javaslom őket, mint „nevelő és lelkipásztori tevékenységünk fő kategóriáit”.
1. Az első, amint már mondtam, az ember azon képessége, hogy Istennel személyes és közvetlen kapcsolatban álljon. Rahner így fejti ki, mire gondol: „Azt mondhatnánk, hogy a jövő kereszténye vagy misztikus lesz – vagyis olyan, aki »tapasztalatra tett szert« –, vagy egyáltalán nem is lesz keresztény. Mert a jövő lelkisége már nem egy nyilvánvaló, egyöntetű és nyilvános meggyőződésre, és nem is egy általánosan elfogadott vallási közegre támaszkodik, melyek megelőzik a személyes tapasztalatot és döntést. Ahhoz, hogy képesek legyünk közvetlen kapcsolatot fenntartani Istennel, és legyen bátorságunk Istennek mint saját létezésünk igazi titkának eme megnyilvánulását elfogadni, nem elegendő a racionális állásfoglalás az elméleti istenkérdésről, de a keresztény tanítás pusztán tanszerű elfogadása sem elég.”
Hogyan tudjuk felkészíteni a fiatalokat arra, hogy legyen bátorságuk Istenből élni, hogy őt tekintsék életük forrásának, hogy felfedezzék Istent életükben, vagy hogy egyszerűen képesek legyenek olyan hittapasztalatra szert tenni, amely segíti őket örömmel és egyszerűen, meghatottan és elkötelezetten, állhatatosan és hűségesen, nyitottan és elcsendesedve imádkozni? Milyen az a piarista nevelés, melyek azok a pasztorális folyamatok, hitélmények, a keresztény élettel, a szentségek vételével kapcsolatos tapasztalatok, amelyek segíthetik fiataljainkat hitük útján? A hit sokkal több, mint „állásfoglalás Isten létéről”, és több, mint a keresztény tanítás elfogadása. A hit találkozás Krisztussal, aki teljesen átalakítja életemet. Csak ebből a tapasztalatból kiindulva juthatunk el az Istennel való személyes és közvetlen kapcsoltra, ahogyan azt is, hogy Jézus az Úr, csak akkor mondhatjuk, ha a Szentlélek indít rá minket (vö. 1Kor 12,3).
Kétségtelen, hogy ez az egyik legfontosabb kérdés „szinódusi asztalunkon”. Reméljük, hogy piarista szinódusunk segít majd megosztanunk mindazt, amit ezzel a nagy kihívással kapcsolatban a fiatalokkal való mindennapi kapcsolatunkban felfedezünk. Már az is javunkra válik, hogy megoszthatjuk ezeket egymással.
2. A második javaslat: a spiritualitás „világnak nyújtott szolgálatként” történő megélése. Ezt mondja Rahner: „A keresztény lelkiség és a mindennapi keresztény élet ma összekapcsolódnak, átjárják és feltételezik egymást. Senki sem élhet – mint a múltban – egy a világtól elkülönült spirituális paradicsomban, és nem is tudunk ebbe a konkrét világba beilleszkedni, ha nem vagyunk radikális keresztények.” Ez tehát a második javaslat, amelyet Rahner fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott: egy lelkiség akkor keresztény, ha arra késztet minket, hogy elköteleződjünk a világ mellett. És éppen a világ, a valóság, a társadalom, a szenvedők melletti elköteleződésünkben erősödik meg és válik hitelessé a lelkiségünk.
Nekünk, Kalazancius fiainak ez egészen világos. Kalazancius korában, amikor egyáltalán nem volt könnyű megérteni, mit is jelenthet a „megtestesült lelkiség”, ő megértette, megélte és felkínálta. A jelmondatban is, amellyel a konstitúciót befejezte, összekapcsolta ezt a két dolgot: „Isten dicsőségét” és „felebarátaink javát”.
Nem tudunk „pasztorális utat” bejárni a fiatalokkal, ha nem fogalmazunk meg számukra olyan javaslatokat, amelyek az élet odaajándékozásával járnak, ha nem részesítjük őket olyan tapasztalatokban, amelyek segítik őket megérteni, mit jelent igazából, hogy csak akkor őrizzük meg életünket, ha odaajándékozzuk azt.
3. Rahner „a szabadság új aszkézisének” hívja a harmadik javaslatot. Igaz, manapság nem sokat beszélünk aszkézisről – mely értékes összetevője a keresztény lelkiségnek –, épp ezért fontos jól megértenünk, mit is ért rajta Rahner: „A tevőleges aszkézis korábban valami többletvállalást, valami rendkívülit jelentett. Ma pedig a kötelességgel szembeni felelős szabadság játszik benne inkább szerepet. […] Az, aki megnyílik Isten abszolút jövőjére, azt képes lesz ellenállni annak a féktelen vágynak, hogy saját életét a lehető legtöbb élvezettel töltse meg, hogy aztán végeredményben mértéktelenségével elpusztítsa önmagát.”
A javaslat tehát arra irányul, hogy jelentéssel rendelkező életet éljünk, hogy világosan döntsem el, mire akarom odaszánni az életemet, melyek azok a dolgok, amelyek betöltenek engem, hol található az a teljesség, amelyre vágyom. Mert ha jellemzi valami a fiatalok szívét, akkor az éppen ez: a vágy a teljességre, a boldogságra, olyasmiért élni, amiért megéri, és ami megfelel a szívemnek. Amint egy fiatal piarista mondaná, akivel eszmecserét folytattam minderről: „felfedezni azt, ami a lelkem legmélyén lakozik”. És döntéseket hozni – konkrétakat – ebből a mélyen lévő igazságból kiindulva. Kétségtelen, hogy így zajlik a spirituális megkülönböztetés. Saját hivatásomnak a spirituális felismerése, és annak a hitelességnek a felismerése, amellyel élek.
Azt hiszem, ez a három javaslat erős és érdekes a mi szinodális gondolkodásunk számára: hogyan segítsük fiataljainkat, hogy személyes és közvetlen kapcsolatban legyenek Istennel, hogyan kísérjük őket hitük oly módon történő megélésére, hogy egy jobb világ megteremtésén dolgozzanak, hogyan segítsük őket a megkülönböztetésben szívük mélyén, hogy felismerjék élethivatásukat, és hogy mindennapjaikat hitelesen és következetesen tudják megélni?
Azt is gondolom, hogy e három javaslat igazi ereje akkor mutatkozik meg, ha összekapcsolódnak egymással, és a keresztény élet átfogó javaslataként adnak ösztönzést.
Szeretnék még megemlíteni két egyszerű gondolatot e három pasztorális szemponthoz.
1. Az első arra vonatkozik, amit csinálunk. Valószínű, hogy némelyiketek azt mondja majd, hogy már jó ideje törekszünk erre a három dologra. És ez igaz. Természetesen továbbiakat is megemlíthetnénk: csoport- és közösségi tapasztalatok, a személyes projekt dinamikája, átfogó kísérés, kalazanciusi stílus stb. De a kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, az, hogy valóban felkínálunk-e – és megkívánunk-e – fiataljainktól olyan valódi folyamatot, amely segít következetesen megélni az általunk javasolt keresztény lelkiséget. Nem akármilyen folyamat visz el a célhoz, nem akármilyen kísérés segíti a fiatal növekedését, nem akármilyen pasztoráció teszi lehetővé, hogy a fiatal teljes igent tudjon mondani az Úrra és őt élete középpontjává tegye, bármilyen hivatást válasszon is.
Nagy hasznunkra válik, ha egy kicsit kétségbe vonjuk magunkat. Igaz, hogy megvalósítunk rendünkben olyan átfogó pasztorális folyamatokat, amelyek képesek megteremteni a következetes keresztény életet, de sok olyan piarista helyszín is van, ahol fiataljaink nem kapnak tényleges kísérést fejlődésükhöz, még ha közel vagyunk is ahhoz, amit megélnek, illetve olyan piarista helyek is vannak, ahol nem hozunk létre velük együtt igazi hívő közeget, amelyben megélhetik keresztény életüket felnőttként, és amelyben rátalálhatnak hivatásukra. Ezt el kell ismernünk, mert csak akkor tudunk válaszolni a felmerülő nehézségekre, ha tudatosítjuk annak korlátozottságát, amit csinálunk.
2. Második gondolatom a jövőre vonatkozik. Rahner több mint ötven évvel ezelőtt fogalmazta meg ezeket a javaslatokat, és ma is időszerűnek és helyesnek tartjuk őket. Világos látásával képes volt „érintkezni a jövővel”, kimondta, mit kell tennünk ma ahhoz, hogy keresztények lehessünk holnap is. Úgy vélem, ez a szinódusi folyamat kiváló alkalmat nyújt a piarista rendnek: fel kell ismernünk azokat az alapvető pasztorális teendőket, amelyek lehetővé teszik, hogy a 21. század végi keresztény is keresztényként élhessen. Hiszem, hogy képesek vagyunk rá, és bátran bele kell vágnunk.
Azok a gyerekek és fiatalok, akik idén, 2017-ben belépnek pasztorális folyamatainkba, ők lesznek századunk második felének keresztényei. Az a most tizenhat éves fiú, aki főszereplője lesz a piarista szinódusnak, negyven év múlva fiatalabb lesz nálam, aki most ezt a levelet írom. Világos előttem, hogy ez a „jövőkép” olyan kihívás, amelyre válaszolnunk kell: Milyen keresztény lelkiségben kell alakítanunk a mai fiatalokat, hogy az a jövőben is megállja a helyét? Ebből következően hogyan kell ma, a mai fiatalokra gondolva újrafogalmazni és új alakba önteni a piarista lelkiséget?
Itt hagyom nektek ezt a két kérdést, és bátorítalak titeket, hogy próbáljatok meg válaszolni rájuk. Kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy ezt megtegyük, és szinodálisan tegyük.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális
[1] Karl Rahner: Espiritualidad antigua y nueva, in Escritos de Teología VI, Taurus, Madrid, 1967. Eredetileg: Frömmigkeit früher und heute, in Schriften zur Theologie, Bd. VII, Benziger, Einsiedeln, 1966, 11–31.
