A rendfőnök atya azt kéri, hogy vegyük elő Ángel Ruiz generális atya 1983-ban írt levelét, amelyben azt javasolja, hogy mindenhol hozzunk létre piarista egyházi közösségeket. Harmincöt évvel ezelőtt küldte ezt a levelet, de időszerűségéből semmit sem vesztett. A piarista rend nem tudja teljesíteni küldetését élő keresztény közösségek nélkül.
A piarista rend jelenlegi helyzetében nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elszalasszunk egy újabb lehetőséget a történelemben
2018 januárjában ünnepeljük harmincötödik évfordulóját Ángel Ruiz generális Piarista egyházi közösségek című levelének (magyarul: Piarista Füzetek 20., Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2016). Ezt az egyedülálló prófétai levelet 1983. január 12-én kapták meg a piarista közösségek. Tudom, hogy a harmincöt év nem olyan kerek, mint a huszonöt vagy az ötven, mégis jelentős számról van szó. Nemcsak azért akartam emlékezetünk levéltárából előhívni ezt a levelet, hogy kifejezzem tiszteletemet az iránt az ember iránt, aki piarista éleslátással és szenvedéllyel megírta azt, hanem azért is, hogy reagálást provokáljak ki, amelyre ma égető szükség van rendünkben.
Sokat beszéltek erről a levélről. Voltak, akik lelkesen fogadták, de a többség talán bizonyos kétséggel, mert nem tudták felmérni, milyen gazdag életlehetőség rejlik sorai mélyén. Mások, bár jó szándékkal fogadták, nem tudták, hogyan is kezdjék megvalósítani. Olyanok is voltak, miként ma is, akiket nem érdekelt, és nem is foglalkoztak vele.
Pedig biztosra vehetjük, hogy ez a levél az akkori piaristaság történelmi kihívására volt válasz, olyan kihívásra, amely ma is ugyanazzal a sürgető erővel van jelen: minden piarista intézményben létre kell hozni az életnek és a hitnek azt a terét, amely biztosítja azt a lelkiséget nyújtó középpontot, amelynek segítségével az adott intézmény teljesíteni tudja küldetését.
Érdekes próbálni megérteni, mit is akart Ángel Ruiz a javaslatával, miért kell piarista egyházi közösséget létrehozni minden iskolában, minden plébánián, minden piarista jelenléti helyen. Ha olvasgatjátok a dokumentumot, az alábbiakhoz hasonló célkitűzésekkel találkozhattok: felkínálni a diákoknak, hogy keresztényként élhessenek; táplálni a piarista testvériséget és arra alapozni; felkínálni az egyháznak kimondottan piarista vonásokat viselő keresztény közösségeket, és így gazdagítani, szolgálni azt; lehetővé tenni, hogy a katolikus – és a piarista – iskola túllépjen önmagán, felkészítsen a jövőbeli viszontagságokkal való szembenézésre; konvergenciapontja legyen a rend sokszínű belső valóságának; stb. A címet is, melyet e levélnek adtam, Ángel Ruiz atyának ebből a leveléből vettem. (29. old.)
Komoly követelményeket fogalmaznak meg ezek a célkitűzések. Biztos vagyok abban, hogy mindegyik ma is ugyanolyan időszerű. Sőt, a mögöttünk lévő út perspektívájából olvasva még jobban érezni lehet fontosságukat. Gondoljunk csak az elsőre: „Felkínálni a diákoknak, hogy keresztényként élhessenek.”
- Nekünk, piaristáknak egymástól nagyon eltérő környezetben lévő iskoláink vannak: erősen szekularizált környezetben, ahol a keresztények élete alig látható; sokvallású környezetben, ahol a keresztény hitet élők kisebbségben vannak; olyan környezetben, ahol a hit felkínálását általában kedvezően fogadják; stb. Minden környezetben, minden iskolánkban létre lehet és kell hoznunk piarista keresztény közösséget, amely szíve-közepe lesz az iskolának, és lehetőséget kínál a diákoknak, hogy kereszténnyé váljanak, ha hívást éreznek rá. A hit megéléséhez szükség van olyan közegre, amelyben meg tudjuk osztani, ki tudjuk fejezni, meg tudjuk ünnepelni hitünket.
- Amikor iskoláink sokféleségére és társadalmi-vallási környezetükre nézünk, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük – néhány ritka kivételtől eltekintve –, hogy az iskoláinkba járó fiataloknak csak akkor van lehetősége kereszténnyé válni, ha minden egyes iskolánknak van éltető középpontja egy igazi keresztény közösségben, amelyben meg lehet érteni és meg lehet élni, mit jelent Jézusban hinni.
Két okom volt arra, hogy újra elővegyem Ángel Ruiz atyának ezt a levelét a piarista egyházi közösségekről.
Az első annak az útnak a megfigyelésén alapszik, amelyet rendünk bejárt az elmúlt években: Ángel Ruiz levele prófétai és távolba látó volt. A tények őt igazolták, ezt jó elismerni és ennek érdemes örülni. Rendünknek továbbra is szüksége van olyan emberekre, akik képesek értelmezni a világot, képesek megérteni, mi történik, és képesek előkészíteni a jövőt. Csak így lesz életünk, és csak így tudjuk mások életét szolgálni.
Azt hiszem – a leegyszerűsítés veszélyét vállalva –, két olyan dinamika van, amely meghatározza a piaristák – és általában a szerzetesek – döntéshozatalát: vannak fenntartást célzó döntések, és vannak létrehozásra irányuló döntések. Mindkettő jó és szükséges, és meg kell tudni hozni őket. Az első késlelteti a romlást, a második életet ad, képes életet teremteni. A kétféle döntés megfelelő kombinációja segít, hogy távlatokat nyissunk. Mindkét dinamika jelen van életünkben: meghozzuk őket a jelenben, hogy előkészítsük a remélt jövőt. De egymástól eltérnek.
Talán jobban meg tudom értetni magam, ha példát is mondok. Képzeljük magunk elé azt a problémát, hogy a rendtagok létszáma lecsökkent a közösségekben. Ennek megoldására meghozhatjuk a döntést, hogy megszüntetünk néhány közösséget a rendtagok jobb elosztásának érdekében és így biztosítani az észszerű közösségi életet. Ha így járunk el, egy fenntartó döntést hoztunk, amely késlelteti a romlást, de néhány év elteltével újabb közösségeket kell majd bezárni, és így tovább. Nem elég a bezárás. Önmagában a bezárás nem teremt és soha nem is teremtett életet.
Törekedni kell létrehozó döntéseket is hozni, amelyek másfajta jövőt készítenek elő: megújult közösségi életű közösségeket; bele kell vágni új dolgokba, hogy karizmánk szempontjából megújítsuk a piarista jelenléteket. Örülök, amikor olyan rendtartományokat látok, amelyek ezen dolgoznak. Szíven üt Ángel Ruiz atya kijelentése: „Arra a következtetésre jutottam, hogy a piarista közösségek a jelenlegi formájukban nem töltik meg élettel a rendet. Nem ezek a sejtek fogják megfiatalítani a szervezetet. Jelenleg az a meggyőződésem, hogy túl kell lépnünk saját helyi közösségünkön. Továbbra is nagy jelentőséget tulajdonítok a helyi közösségnek. A papnak, az apostoli munkára hivatott szerzetesnek azonban kötelessége, hogy átlépje a helyi közösség határait, akkor is, ha közben az marad a viszonyítási pontja. Közben viszont új közösségeket kell teremtenie, ahogyan Isten gyermekeinek a számát is gyarapítania kell.” (64–65. old.)
Jobb és piaristább közösségi életre van szükségünk. Harcolnunk kell ezért, teljes meggyőződéssel! Ehhez nem fér kétség. De azt is világosan kell látni, hogy a jövő, az élet több úton keresztül valósul meg. Ezért fogalmaztunk meg kilenc súlypontot a piarista élet számára („claves de vida”).
Ángel Ruiz generális a teremtő döntéseket szorgalmazta. Olyan döntéseket kell hoznunk a jelenben, amelyek új és nyitott jövőt készítenek elő. A bölcs – ugyanakkor nehéz – döntések mellett, melyek a jelenbeli, konkrét helyzetet próbálják jobbá tenni, olyan döntéseket is kell hozni, amelyek képesek reális, új és missziós jövőt előkészíteni. „Teremtő döntések” meghozataláért kell dolgoznunk. Ez az út áll előttünk. Egyedül ez a jövő felé vezető út.
A második ok, amiért „előbányásztam” ezt a levelet, maga a téma. Azt hiszem, továbbra is azon kell dolgoznunk, hogy lehetővé tegyük az ebben a levélben felvázolt jövőt, és hogy előrehaladjunk azon elhatározásainkban, amelyeket a rend megfogalmazott a piaristaságban való részvétel terén. Szeretnék néhány javaslatot tenni „ennek az évfordulónak a megünneplésére”.
Egy nagyon egyszerű dologgal kezdem: azt hiszem, nagyon jó lenne egybehívni a piarista keresztény közösséget minden helyen, és megemlékezni erről az évfordulóról, megünnepelni a megtett utat, köszönetet mondani Istennek azokért az emberekért, akik azt lehetővé tették. Ez valószínűleg segíthet minket abban, hogy jobban tudatában legyünk, mennyire gazdag és mély dolog az, amit építeni szándékozunk.
Azután minden helyen, ahol rendünk jelen van, további lépéseket tehetnénk a tudatosítás felé, például hogy magunkévá tegyük azt, amit Regulánk mondanak: „Törekedjünk megerősíteni jelenlétünket valamennyi helységben piarista keresztény közösség kialakításával, amelyben a szerzetesek, a piarista testvériség tagjai és a piarista jelenlét egészéhez tartozó személyek mind tudnak találkozni, hogy megosszák hitüket egymással és növekedjenek piaristaságukban.” (Reg. 103.)
Ez a rendelkezés nem opcionális, rendtársak, nem csak néhány helyre érvényes. Konkrét megvalósulása mindenhol más lesz, meglesznek a helyi jellegzetességei, de a kihívás mindnyájunkhoz szól: a történelmi rendtartományokhoz, amelyek hosszú múltra tekinthetnek vissza ebben a témában, azokhoz, amelyek nemrég érték el érettségüket, és az új alapításokhoz is, bármilyen kicsinyek legyenek is. Mindnyájan megvalósíthatjuk és meg is kell valósítanunk.
Harmadsorban pedig jó lenne újra végignézni azokat a döntéseket, amelyeket a 47. egyetemes káptalan hozott Esztergomban a részvétel témájában. Csak néhányat említek közülük:
- Minden rendtartományban ki kell nevezni valakit, aki koordinálja, ösztönzi és beszélgetőtársként segíti a világiak részvételét a piaristaságban. Legyen csapata, amely segíti feladata ellátásában.
- A piaristaságban való részvétel statútuma. Ebben többek között meg kell fogalmazni, hogy az adott rendtartomány miként ülteti életbe a rend világiakra vonatkozó intézményes tervét.
- A rendtartomány képzési terve. A statútumhoz hasonlóan minden rendtartománynak ki kell dolgoznia saját képzési tervét is.
- Piarista szolgálatok. Lehetőségeinek keretén belül minden rendtartomány előmozdítja a piarista szolgálatok bevezetését.
- Piarista egyházi közösség. Minden rendtartománynak ténylegesen ösztönöznie kell ennek a piarista és egyházi valóságnak a működését minden egyes helyen, ahol jelen vagyunk.
Ezek nagyon konkrét elhatározások, amelyeket magunkévá kell tenni és végig kell gondolni. A most következő káptalani folyamatok jó alkalmat jelentenek arra, hogy felmérjük az elmúlt években megtett utat, hogy megvizsgáljuk, miként valósítottuk meg – vagy nem – a döntéseket, amelyeket mi magunk hoztunk. Emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy e terveinkben komolyak és szigorúak legyünk magunkhoz.
Azzal szeretném zárni levelemet, hogy utalok a szinódusi folyamatra, amelyben benne vagyunk. Érkeznek Rómába az első benyomások és tapasztalatok, és nemsokára elkezdjük szervezni a földrészek szerinti találkozókat. Pezseg az élet, rendtársak! Próbáljuk úgy megélni ezt a piarista ifjúsági szinódust, mint lehetőséget az életteremtésre. Biztos vagyok abban, hogy életet fog adni!
Rendtársi ölelésemet küldöm mindenkinek, és minden jót kívánok a most kezdődő új évre!
Szeretettel:
Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök
