Áprilisi levelében a generális atya a hivatalosan márciusban elindított „kilépő piarista rend” projektről ír, és arra biztat minden rendtagot, hogy komolyan dolgozzon saját életében azon, hogy nagyobb szolgálatkészséggel tudja élni hivatását, kész legyen akár misszióba is menni.
A generális atya 2019. áprilisi levele
„Lépjünk ki! Lépjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét!”
Nemrégiben a generálisi kongregáció egy új projektet indított el, amelynek a „kilépő piarista rend” nevet adtuk. Mindnyájan kaptatok már tájékoztatást róla, ezért nem tartom szükségesnek, hogy ebben a levélben újra elmagyarázzam ezt a kezdeményezést.
Most inkább az a szándékom, hogy kiemeljen a projekt néhány különösen fontos elemét, hogy még világosabban értsük a projektet, és azt, hogy mit is jelent pontosan számunkra.
Hogy jól értsük ezt a levelet, szem előtt kell tartanunk azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyekben a generálisi kongregáció kifejtette a kilépő piarista rend projektet. Az alábbiakban néhány konkrét pontot szeretnék érinteni.
A „kilépő piarista rend” egy képzési program, de nem csak az. Nyilvánvalóan azon vagyunk, hogy minden két évben legyen egy csoportnyi piarista, akik részt vesznek egy átfogó képzésen – melynek fő súlypontjai a kultúraköziség (interkulturalitás) és a missziós készség –, amely lehetővé teszi számukra, hogy fejlődjenek hivatásukban, és új módon tudjanak együttműködni a rend küldetésével mind saját tartományukban, mind missziós helyeken. Ez egyértelmű. De ennél többre törekszünk.
A koordináló csoporttal sokat beszélgettünk arról, mit jelent „kilépő kultúrát” létrehozni, mit jelent abból a nézőpontból értelmezni a piarista rend életét, küldetését, készségét, hivatását, mi több, szervezetét, amelyből Ferenc pápa sokszor beszél a keresztény közösségnek egy „kilépő”, vagyis jobban misszionáriusi, kevésbé magába zárkózó egyházról, olyan egyházról, amely jobban lelkesedik az evangelizálásért, készségesebben indul misszióba, még ha az időnként bonyolultnak és nehéznek is tűnik, amely jobban hasonlít az irgalmas szamaritánusra, közelebb áll a szegényekhez, kevésbé aggódik magáért, jobban az egyetlen Úrra összpontosít, inkább hidakat emel és falakat lebont, stb. Mindezeket hangsúlyozza a pápa, és sok minden mást is, amikor „kilépő egyházról” beszél.
A felkínált projektnek nem lenne értelme – vagy legalábbis nem értenénk meg teljesen –, ha arra szűkülne, hogy „van egy csoportnyi piarista, akik elvégeznek néhány fontos tapasztalatszerzéssel járó kétéves tanfolyamot”, a rend pedig nem értené a szorgalmazni kívánt dinamizmusokat és nem lenne azokba ténylegesen beavatva. Ezért is szeretném behatóbban elmagyarázni a projekt néhány dinamizmusát.
Olyan piarista szerzeteseket szeretnénk, akik keményen dolgoznak azon, hogy rendelkezésre álljanak, hogy szolgálatkészek legyenek, hogy felajánlják magukat a rend missziós munkájának. Nyilvánvaló, hogy mindannyian szolgálatkész emberek vagyunk, de az is igaz, hogy a szolgálatkészség olyan tulajdonság, amelyben mindannyiunknak fejlődnünk kell. Tehát nemcsak arról van szó, hogy „szolgálatkészek legyünk”, hanem arról is, hogy dolgozzunk azon, hogy azok legyünk. És ez mélységesen spirituális feladat. A megszentelt élethez tartozó nagy elköteleződéseket nem vehetjük maguktól értődőknek és nem szabad elhanyagolnunk gondozásukat. Folyamatosan dolgoznunk kell rajtuk. Akik részt vesznek a projektben, alaposan el fognak mélyedni ezekben a kérdésekben, ugyanakkor mindannyiunknak feladatunknak kell tartanunk ezt a „spirituális munkát”, amely segít fejlődnünk ebben a dimenzióban, amely különösen jelentős életünkben.
Olyan piarista szerzeteseket szeretnénk, akik el akarnak mélyedni abban – és akik, komolyan dolgozni akarnak azon –, hogy mit jelent kultúraközi piarista rendet építeni, olyan rendet, amelyben közös terveket tudunk megvalósítani egymástól eltérő emberekkel, és amelyben összhangba tudjuk hozni a szükséges inkulturációt a gazdagító sokszínűséggel. Ezzel a kihívással az egész rendnek szembe kell néznie, hiszen el kell ismernünk, hogy mindezidáig keveset beszéltünk erről és keveset foglalkoztunk azzal, hogy végiggondoljuk az összes szempontot, amelyek ehhez a kérdéskörhöz tartoznak.
Már most szeretném közölni veletek, hogy a generálisi kongregáció szervez egy „munkaszemináriumot” a kultúraköziségről, amely, ha Isten is úgy akarja, Rómában tartunk, 2020. február 3-tól 7-ig. Ezzel a szemináriummal – és még megfogalmazásra váró irányelvekkel – szeretnénk segíteni a közös rendi gondolkodást erről a lelkesítő kihívásról.
Olyan piarista szerzeteseket szeretnénk, akiket új módon lehet misszióba küldeni. A „misszióba küldés” „határai” sokat változtak közöttünk az utóbbi években. Nemcsak azért, mert maguk a területi egységek, a tartományok is változtak, és ma ugyanazon tartományon belül olyan helyekre is küldhetnek bennünket, amilyenekre pár évvel ezelőtt nem is gondoltunk, hanem mert egyre megszokottabb közöttünk, hogy az a terület, ahová küldhetnek bennünket, lényegében az egész rend.
Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törődnünk a provinciákkal, vagy hogy azok elveszítették volna jelentőségüket a rend működési dinamikájában. Szó sincs ilyesmiről. A tartományok szükséges, lényegi fontosságú és központi szerepet betöltő struktúrák, amelyekkel a rendnek különösen is törődnie kell. Ami most történik, az az, hogy egyre világosabbá válik, hogy „a provincia iránti szeretet és a rend iránti szeretet” az egy és ugyanazon szeretet, és hogy „a provincia szolgálatára való készség és a rend szolgálatára való készség” az egy és ugyanazon készség.
Nem véletlenül mondtuk mindazoknak, akik szeretnének részt venni a „kilépő piarista rend” projektben, hogy egyfelől elköteleződnek amellett, hogy készek legyenek misszióba menni, de azt is ugyanúgy elfogadják, hogy nem küldik őket semmilyen más, a provinciájuktól eltérő helyre. Ez lesz a legnormálisabb dolog. Többek között azért, mert a rend egyetlen projektje sem veszélyeztetheti a piarista területi egységek életének és küldetésének fejlődését.
Olyan piarista szerzetesekre van szükségünk, akik készek új missziós helyekre menni, a megszokottól eltérő életstílust kezdeni. Milyen helyekre, milyen új jelenlétekre gondolunk? Olyan provinciákra, amelyeknek revitalizációra van szükségük, és olyan projektbe kezdenének, amely ezt a „felélesztést” segítené, és a sajátjuknál „több segítő kézre” van szükségük. Olyan országokra gondolunk, ahol már megtelepedtünk, de egy új piarista közösség jelenlétére is szükség van, hogy a megszilárdulás folyamata lendületesebb legyen. Új országokról is szó van, ahol még nem vagyunk jelen, de ahol nagy bizalommal és reménnyel várnak bennünket. Olyan országokba is mennénk, ahol már voltunk, és most lehetőségünk lenne a piarista történelmet továbbírni, amely korábban úgy tűnt, hogy a végéhez érkezett, csakhogy nem így történt, és sosem történik így. Olyan helyekre is gondolunk, amelyek kimondottan „ad gentes” misszionáriusokat igényelnek, mivel rendkívül nehéznek tűnik helyben született piarista hivatásokat kinevelni. Olyan helyekre is gondolunk, amelyek képesek a közösségi életet és a küldetés végzését fellendíteni, amelyek tehát új levegőt és új elköteleződést hoznak.
Nem egyszerűen az a szándékunk, hogy szervezzünk egy kétéves tanfolyamot húsz rendtagnak, amely – kétségkívül – segíti hivatásuk megélését. Új dinamizmust szeretnénk elindítani, és arra törekszünk, hogy ez a projekt ne csak megmaradjon az időben, hanem lépje át saját szervezetei kereteit, és új kultúrával itassa át a rendet, adjon neki nagyobb képességet a kihívásokkal való szembenézésre, amelyekkel egy olyan intézménynek, mint a piarista rend szembe kell néznie, hiszen arra született rendünk az egyházban, hogy hozzájáruljon a keresztény közösség megújulásához és a társadalom átalakításához. Kalazancius megmutatta nekünk az utat. Járjunk rajta!
Életünknek és küldetésünknek van néhány területe, amelyek különösen összekapcsolódnak a „kilépő piarista rend” projekttel. Megemlítek néhányat: a rendtagok kezdeti képzése, melynek szisztematikusan kell dolgoznia ezeken a dimenziókon, mindig azt a szerzetest tartva szem előtt, „akire a mai világnak és egyháznak szüksége van”; a növendéknevelők képzése, akiknek sok nagylelkű fiatal piaristát kell kísérniük, olyanokat, akik szeretnének szoros és mély közösségben lenni az egész renddel; az alapítandó közösségek életstílusa: olyan közösség kell ugyanis, amely tanúságot tesz a testvériségről, amely küldetésünk éltető motorja, amelynek középpontjában Jézus áll, és ahol megéljük a közös felelősségvállalást, stb.; a „főképp a szegényeket”, amely kezdettől jellemezte a piarista rendet, és amely továbbra is központi jelentőségű abban, ahogyan a rend küldetését felfogjuk; a karizma aktualizálása és a konkrét, folytonosan változó környezetbe történő átültetése…
Itt befejezem. Kérlek benneteket, gondolkodjatok mindezekről közösségeitekben, házi gyűléseiteken. De főképp arra kérlek, hogy imádkozzatok e projekt gyümölcseiért, hogy az Úr áldja meg Kalazancius fiainak erőfeszítéseit, hogy továbbra is az Igazság munkatársaiként tudjunk szolgálni a ránk bízott, bőséges termést ígérő aratásban.
Rendtársi öleléssel:
P. Pedro Aguado Sch. P.
rendfőnök
