E levelében a generális atya a tartományi káptalan befogadásához ad szempontokat. Leírja, milyen hozzáállásra, törekvésekre, tettekre, programokra van szükség ahhoz, hogy a káptalan meghozza a tőle remélt gyümölcsöket.
A generális atya 2019. július–augusztusi levele
A káptalantól az életig
Az elmúlt évben megtartottuk a rend összes helyi és tartományi káptalanját. A „káptalani idő” 2019 májusában befejeződött. Ezekben a hónapokban a generálisi kongregáció találkozik a káptalanokon megválasztott új kongregációkkal, hogy osztozzon velük a négyéves időszak tervein és projektjein, végeredményben káptalani folyamataik befogadásán.
Erről a témáról szeretnék írni nektek, mert meggyőződésem, hogy egy tartományi káptalan befogadása nem néhány napos dolog, hanem egy egész folyamat, amely nagy figyelmet érdemel. Ezen alkalommal pedig még inkább, hiszen most kezdjük a 48. egyetemes káptalan előkészítési folyamatát. Csak néhány olyan dinamizmust szeretnék kiemelni, amelyeket meglátásom szerint érdemes szem előtt tartani, amikor tartományi káptalanunk recepcióján dolgozunk.
Az Apostolok cselekedeteiben nagyon szép elbeszélést olvashatunk egy rendkívüli eseményről, amikor tudniillik közösségi megkülönböztetés történik (ApCsel 15,1–35): az antiochiai közösség által feltett kérdés arra vonatkozott, mi fontos és mi nem az a keresztény hit megélése szempontjából. A Pál és Barnabás által képviselt antiochiai közösség megkérdezi az apostolokat Jeruzsálemben, akik alaposan meghányják-vetik a dolgot, aztán fogalmaznak egy iratot, válaszul a közösség kételyeire és kérdéseire. Aztán egy jelentős döntést hoznak: kiválasztanak két főt maguk közül, Júdást és Szilást, hogy ők elkísérjék Pált és Barnabást, és elvigyék a levelet.
Júdás és Szilás összehívják az antiochiai gyülekezetet, felolvassák a levelet, amelyet az ottaniak „örömmel fogadnak, mert nagy vigaszt találtak benne” (ApCsel 15,31). A jeruzsálemi egyház által küldött levelet „bátorításként” fogadják. De ezzel még nincs vége a történetnek. Megtudjuk ugyanis, hogy „Júdás és Szilás vigasztalták és erősítették a testvéreket, hosszan elbeszélgetve velük” (ApCsel 15,32).
Az Apostolok cselekedeteinek ez az elbeszélése sokat segíthet annak megértésében, milyen kihívást is jelent egy tartományi (vagy egyetemes) káptalan recepciója olyan emberek között, akik hitüket és küldetésüket egy meghatározott karizma szerint élik meg.
Biztatlak benneteket, olvassátok el figyelmesen az Apostolok cselekedeteinek ezt a fejezetét. Egy „megkülönböztetést végző” közösséget látunk benne, fontos témákról kialakított különböző álláspontokkal; jelen van az egyértelmű vágy a tisztázásra és a világosságra; látjuk az igyekezetet, mely válaszokat keres az evangélium fényében; komoly munkát látunk, az ahhoz szükséges intézkedések meghozatalát, hogy választ kapjanak, és hogy az befogadásra találjon; aztán pedig ott van a végső öröm és vigasztalás tapasztalata.
Valami hasonlónak kellene történnie köztünk is, amikor káptalanjainkat tartjuk: a legjobb tudásunk szerint készítjük elő őket, igyekszünk úgy megszervezni, hogy azokon keresztül a Lélek tudjon szólni a provinciához, és mindent megteszünk, ami csak lehetséges, hogy befogadjuk döntéseit és előkészítsük gyümölcseit.
Vajon mindent megteszünk, ami csak lehetséges? Ez az a nagy kérdés, amelyre szeretnék válaszolni ezzel az egyszerű levéllel, felkínálva néhány ellenőrzési szempontot a káptalanok befogadásához.
1. Tudatában kell lennünk, mire törekszünk, amikor káptalant tartunk. Ehhez szeretném idézni Ferenc pápának néhány jól ismert mondatát, melyeket a szinódusi atyák előtt mondott el, akik azért gyűltek össze Rómában, hogy a családról tanácskozzanak. Elég a „szinódus” szót „káptalan”-ra cserélni. Ezt mondaná nekünk a szentatya: „A szinódusi ülések nem arra szolgálnak, hogy szép és eredeti eszméket megvitassunk, vagy hogy lássuk, ki okosabb… Arra szolgálnak, hogy jobban tudjuk gondozni és őrizni az Úr szőlőjét, hogy közreműködjünk álmának, népével való szeretettervének megvalósulásán. […] »Meghiúsíthatjuk« Isten álmát, ha nem engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket. A Lélek nekünk ajándékozza a bölcsességet, mely meghaladja a tudást, hogy nagylelkűen, igazi szabadsággal és alázatos kreativitással dolgozzunk” (Homília a családdal foglalkozó rendkívüli szinódust megnyitó szentmisén, 2014. október 5.)
Ez tehát az első állításom: a káptalan előkészítésének, megtartásának és befogadásának folyamata spirituális feladat, mely mélyen azon vágyunkban gyökerezik, hogy kövessük az Urat és hirdessük az evangéliumot, és szorosan kapcsolódik a küldetéshez, amelyet kaptunk. Ez tehát a téma, amelyről beszélünk: az, amit Isten vár tőlünk. És egy ilyen „témához” viszonyítva minden válaszunk és minden erőfeszítésünk mindig kicsiny marad.
Ezért sose felejtsük el, hogy egy káptalan befogadása mindenekelőtt sok imádságot igényel! Buzgón kérlelnünk kell az Urat, hogy Lelkével világosítson és erősítsen meg bennünket kereséseinkben. És természetesen munkát igényel: ha nem dolgozunk azon, hogy meghozza gyümölcseit – már amennyire ez tőlünk függ –, akkor saját erőfeszítéseinket tékozoljuk el, és ami még súlyosabb, sok felebarátunk reményeit, és azoknak az embereknek az őszinte és áldozatos imáját, akik várnak valamit tőlünk.
2. A befogadási folyamat elősegítése. Egy káptalan recepciójának ugyanazok a dinamizmusai – kicsiben –, mint egy szinódusnak vagy egy enciklikának az egész egyházban. Ez a recepció lassú, és sokat kell rajta dolgozni. Minden provinciának azzal a nagy kihívással kell szembenéznie, hogy befogadja-e vagy nem saját káptalanját. Megeshet ugyanis, hogy nem vagy csak felületesen fogadjuk be. Ha ez történne, komoly lehetőséget szalasztanánk el.
Dolgozni a káptalan befogadásán nemcsak azt jelenti, hogy ösztönözzük a dokumentumok elolvasását vagy a dokumentumok jobb megismerésére és tanulmányozására szolgáló programok szervezését. Ahhoz, hogy megvalósuljon a káptalan recepciója, átfogó dinamizmusra van szükség, amely pozitív és operatív attitűdöket foglal magában. A káptalani döntéseket és elhatározásokat el kell juttatni a provinciához tartozó össze szerzeteshez és világihoz, segíteni kell a fiatalokat, hogy megismerjék azokat s felfedezzék a bennük rejlő lehetőségeket és követelményeket, bátorítani kell olyan kezdeményezéseket és konkrét vállalásokat, amelyek lehetővé teszik mindannak megvalósulását, amit a káptalan jóváhagyott. Ha egy káptalan után „semmi új nem történik”, akkor ez azért van, mert a káptalan vagy semmi újat nem mondott, vagy nem voltunk képesek befogadni a jóváhagyott újdonságokat.
3. A dokumentumok, a döntések, a megélt esemény és a káptalani tagok. Egy káptalannak sok dinamizmusa van, amelyeket szem előtt kell tartani a befogadás és gyakorlatra váltás órájában, most azonban csak a következő négyet szeretném kiemelni:
a) A jóváhagyott dokumentumok (jövőterv, szabályzatok, javaslatok, írások), ezek mind fontosak. Ezek a káptalani tagok munkájának gyümölcsei, és természetesen mindazoké, akik ezek kidolgozásában részt vettek. El kell olvasnunk és fel kell dolgozunk ezeket.
b) A meghozott döntések is mind fontosak a provincia számára; vannak köztük kétséget kizáróan jelentősek, de olyanok is, amelyekről még nem tudjuk elképzelni, mennyire lesznek fontosak a jövőben. Van tapasztalatunk arról is, hogy azért tudtunk fontos döntéseket meghozni, mert volt korábban egy káptalan, amely olyan elhatározásokat hagyott jóvá, melynek súlyát senki sem tudta felmérni annak idején.
c) A „káptalani esemény”, a káptalan során megélt testvériség, beleértve annak tapasztalatát is, hogy nehéz helyzetekben dolgozni kellett az egységen. A káptalan napjai spirituális és tartományi tapasztalatot jelentenek, melyet érdemes felismerni és továbbadni. Egy káptalan sokkal több, mint a jóváhagyott dokumentumok.
d) A káptalani tagok. Ők a káptalan „küldöttei”. Nemcsak az elöljárók, hanem mindnyájan: az ott megéltek továbbadása részét képezi a káptalani tag felelősségének. Munkája nem fejeződik be a jegyzőkönyvek aláírásával; épp ellenkezőleg, folytatódik, nagy odaadást igényel tőle a káptalan után is. Emlékezzünk csak Júdásra és Szilásra Antiochiában, akik „vigasztalták és erősítették a testvéreket, hosszan elbeszélgetve velük” (ApCsel 15,32).
A káptalan befogadása azt jelenti, hogy valami jót várunk tőle, ezért szeretnénk pontosan és tárgyilagosan megismerni a meghozott döntéseket és elhatározásokat. A káptalan befogadása azt jelenti, hogy lehetőséget adunk neki, hogy gyümölcsöt hozzon, bőséges gyümölcsöt. A befogadás nemcsak azt jelenti, hogy „megismerünk”, „tudunk” vagy „kérdezünk”. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy lehetővé tesszük, hogy meghozza gyümölcsét piarista életünkben és küldetésünkben.
4. Milyen dinamizmusokat kell elindítanunk a káptalan befogadásához? Négyet szeretnék javasolni:
a) Az első a tájékozódás. Fontos, hogy elolvassuk a dokumentumokat, hogy tudjuk, mit jelentenek a javaslatok, amelyeket jóváhagytak vagy elutasítottak, hogy a nagyobb elöljárók tájékoztassanak a lényegről és arról, hogy a vezetőség miképpen fordítja le a káptalan mondandóját a tartományi kongregáció, illetve a tartomány vonatkozásában. Meg kell könnyítenünk a tájékozódást; kérnünk kell információkat, és azokat fel kell dolgoznunk. Csak így kerülhetjük el, hogy leragadjunk a felszínnél vagy a legszembetűnőbb dolgoknál. Csak így győzhetjük le annak kísértését, hogy csak az anekdotákat akarjuk megismerni, vagy egyenesen olyan dolgokat, amelyekről tudni kell titkot tartani. A tájékozódás alapvető fontosságú, világosnak és hűnek kell lennie.
b) A második a személyes és a közösségi reflexió. A megismerést követi a reflexió, a párbeszéd, azoknak a szempontoknak az átgondolása, amelyek a legfontosabbak lehetnek tartományunk vagy saját közösségünk számára. Feladatunk az, hogy mérlegeljünk, tisztázzunk, magunkévá tegyünk, a felmerülő kérdésekre válaszoljunk, a dokumentumokat úgy olvassuk, mint valóságunk megújításának forrását, a szövegekkel úgy dolgozzunk, hogy gazdagítsuk terveinket és képzési programjainkat. Ez mind fontos. Számos példát mondhatnánk a múltból olyan káptalani döntésekre, amelyeket sok rendtag nem értett meg jól, objektív módon. Nem szabad feltételezni, hogy a dolgokat a rendtagok pontosan és jól értik.
c) A harmadik dinamizmus az elhatározások, döntések meghozatala. A (személyes, közösségi, tartományi) átgondolás után el kell érkeznünk az elhatározásokig, amikor döntéseket hozunk, új lépéseket fogadunk el, gazdagítjuk éves programjainkat, vagyis arra kell törekednünk, hogy az, amit egy káptalan elfogadott, új élet gyümölcseit hozhassa.
d) A negyediket hívhatjuk „részvételnek”. A káptalan nemcsak a szerzeteseket érinti, hanem a piarista testvériségeket is, és sok más személyt, akik a piarista projekt részesei. Több káptalanon is jelen voltak már képviselők a testvériségekből vagy a piarista küldetés mellett felelősen elkötelezett világiak. A „részvétel” azt jelenti, hogy a tájékoztatás, a reflexió és a döntéshozás munkája messze meghaladja az egyes szerzetesközösségek körét.
5. Milyen alapszándékkal kell befogadnunk a káptalant? Azt hiszem, segíthet bennünket káptalanjaink befogadásában és megértésében, ha egy központi attitűddel, egy olyan meggyőződéssel fogadjuk, amely egyértelműen a provincia mai valóságába helyez el bennünket. Kétségtelen, hogy több lehetséges alapszándékkal is értelmezhetünk egy káptalant, mégis hadd javasoljak egyet, amely igencsak konkrét: fogadjuk a káptalant a „provinciaépítés” szándékával. Ez az attitűd segít bennünket, hogy magunkról úgy gondolkodjunk, mint akik felelősen elköteleződtünk egy élőbb, missziósabb, hűebb és új válaszok adására képesebb provincia közös építése mellett. Ez az attitűd mindnyájunkat elkötelez.
6. Győzzük le a ránk leselkedő veszélyeket és használjuk ki az előttünk nyíló lehetőségeket. A káptalan befogadásakor mindnyájunkra leselkednek veszélyek, és mindnyájunk előtt nyílnak lehetőségek. Az előbbieket le kell győzni, az utóbbiakat ki kell használni. Megemlítek néhány veszélyt: a közömbösség („ez nem érint engem, semmi köze a mindennapi életemhez és szükségleteimhez”), a bagatellizálás („csak újabb irományok, mint mindig”), a leegyszerűsítés („a káptalanból csak a választás érdekel, minden más a fiókba való”), a lokalizmus („nézzük, ebből a káptalanból mi felel meg a mi házunknak”, ahelyett, hogy azt kérdeznénk, hogy mint közösséget mire hív bennünket ez a káptalan), a tudatlanság („nem fogom olvasással fárasztani magam, úgyis tudok már magamtól mindent, és egyébként is vannak ennél fontosabb teendőim”). Tudatában kell lennünk, hogy a befogadásban mindnyájunkra leselkednek veszélyek, hiszen „quidquid recipitur ad modum recipientis recipitur”, ezt pedig nem könnyű elkerülni.
De lehetőségek is nyílnak előttünk. Érdemes kihasználnunk őket. Felsorolok néhányat: gazdagíthatjuk provinciatudatunkat, próbálva megérteni, mi foglalkoztat és aggaszt bennünket; elfogadhatunk egy kis kimozdítást: elgondolkodom, mivel is tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy megvalósulhassanak azok a nagy célok, amelyeket provinciaként magunk elé tűztünk; kidolgozhatunk egy jó képzési tervet közösségünkben: feldolgozunk néhány káptalani dokumentumot, vagy közösségi rekollekciókat szervezünk, melyeken azt keressük, mit jelenthetnek számunkra a káptalan döntései.
7. A befogadók. Figyelmünket most ne a káptalani szövegek felé fordítsuk, hanem a címzettek felé. Káptalanjainkat azokban a közegekben kell befogadnunk, amelyekben szerzetesként élünk. Alapvetően három ilyen van: a provincia, a helyi közösség és jelenlét, és egyenként saját magunk. Provinciai szinten a vezető személyeknek és csoportoknak, a házfőnökök tanácsának és a titkárságoknak stb. el kell végezniük maguk számára a káptalan feldolgozását, meg kell keresniük, mi az, ami leginkább rájuk vonatkozik, és le kell vonniuk a következtetéseket. Helyi szinten a közösségnek, az intézmény vezetői csapatának és a jelenléti csapatnak kell elvégeznie munkáját. Személy szerint egyénileg is igyekeznünk kell olvasni és gondolkodni, s megpróbálni olyan szempontokra és irányokra lelni, amelyek segítenek hivatásunk megélésében. Ez a három közeg kiegészíti egymást, és mindhárom elengedhetetlen.
De további közegekre, területekre is gondolnunk kell. Ilyenek például: megkérhetjük a fiatal rendtagokat, hogy osszák meg velünk vágyaikat, elképzeléseiket és kérdéseiket a káptalan előtt; tervet készíthetünk a káptalani munkák pozitív kommunikálásáról az idősebbek felé; összehívhatjuk a testvériségeket és a munkatársakat, hogy együtt tanulmányozzák a káptalani döntéseket, stb. Mindaz, amit ezen a téren teszünk, főleg ha a fiatal rendtagokat bevonjuk, a káptalan nagyon igényes befogadását eredményezi majd. A szerzetesek képesek egy káptalanból olyan gyümölcsöket is nyerni, amelyeket a káptalani tagok nem láthattak. A Szentlélek úgy és akkor működik, ahogy és amikor akar.
Azzal szeretném zárni ezt a rendtársi levelet, hogy kiemelek valamit, amit lényeginek tartok. Helyénvaló, ha előkészítünk minden dinamizmust és tevékenységet, hogy a káptalan megismertetését és befogadását elősegítsük, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy Isten ismeri a maga útjait, és mindig a legváratlanabb módon szembesít minket valóságunkkal és az előttünk álló kihívásokkal. Ez a nagy igazsága hitünknek: Isten mindig nagyobb!
Őeléje visszük imádságos bizalommal káptalanjainkat, hogy szavának hallgatásával és akaratának hűséges követésével be tudjuk fogadni azokat, s így gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt teremjünk.
Rendtársi öleléssel:
P. Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
