Novemberi levelében a generális atya ahhoz ad szempontokat, hogy miként kell élnünk ahhoz, hogy olyan piaristák legyenek a rendben, akikre a mai világnak, a mai fiataloknak szüksége van. Többek között kiemeli a hivatás odaadó, hűséges megélését, a valódi közösségi életet, a színvonalas képzést, a szeretetet a mai világ iránt, a teremtőkészséget.
A generális atya 2020. novemberi levele
Milyen piaristákra van szükségünk?
Következő egyetemes káptalanunkon – amikor a Tonti bíborosnak írt emlékirat megjelenésének négyszázadik évfordulójáról fogunk megemlékezni, mely Kalazanci Szent József tollából született, hogy megvédje a piarista rend mint ünnepélyes fogadalmas szerzetesrend megalapítására irányuló terveit – olyan témákat fogunk tárgyalni, amelyek ebből az emlékiratból merítenek. Az egyik ilyen témához kapcsolódik jelen rendtársi levelem címe.
Kalazancius nagy határozottsággal áll ki az egyik legmélyebb meggyőződése mellett, mely szerint a piarista rend csakis akkor bontakozhat ki, ha mi, piaristák hitelesen éljük meg hivatásunkat. Az említett emlékiratban így fogalmaz: „Ezt a művet bővíteni és terjeszteni kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli. S ez nem valósítható meg sok munkás nélkül, méghozzá nagylelkű és különlegesen erre a feladatra hivatott férfiak nélkül: mert akiknek a világ elhagyására irányuló, általánosságban mozgó hivatásuk van, hacsak nem a kezdeményezők lelkületével bírnak, előbb még el kell szakadniuk a világ nyújtotta kényelemtől; amint a tapasztalat mutatja, az ilyenek mindig kedvelnek valamely már jóváhagyott rendet, amelyben a noviciátus után biztosak lehetnek, hogy életük folyása határozott irányban halad, és eljuthatnak a papságra, semmint, hogy belépjenek egy olyan szerzetes társulatba, ahol ezen előnyök helyett csak nehézségekkel találkoznak. Mert önmegtagadó élet a gyermekekkel való foglalkozás, fáradságos a foglalkozással járó folytonos erőfeszítés miatt, és megvetett a világ szemével nézve, amely alacsonyrendű dolognak tekinti a szegény kicsinyek nevelését.”
Egy igen kemény, de piarista jelenünk szempontjából nagyon megvilágosító szöveggel állunk szemben. Kalazancius tudja, hogy műve akkor marad fenn, ha a piaristák azok, akiknek lenniük kell. Ezért hangsúlyozza annyira, hogy milyen szerzetesekre van szüksége a piarista rendben. Írásai között rengeteg példát találunk erre; mindet elolvashatjuk, és elgondolkodhatunk rajtuk. Én most csak egyet szeretnék idézni közülük, ezt az egyet ugyanis igen jelentősnek tartom abból a szempontból, hogy meg tudjuk válaszolni ezt az oly fontos kérdést: milyennek kell lennie egy piarista szerzetesnek? Milyen piaristákra van szüksége a rendnek, a gyerekeknek, a fiataloknak, az egyháznak, a világnak? Kalazancius megadja a választ: a piarista szerzetes nagylelkű, erős hivatástudata van, nem keresi sem a biztonságot, sem a kényelmet, hanem szenvedéllyel adja át magát a gyerekek és fiatalok szolgálatának, még ha nincs is, aki értékelje vagy megértse hivatását, ugyanis a világ más értékek mentén működik. Ilyen piaristákra van szüksége Kalazanciusnak. Azért alapító ő, mert nagyban gondolkodott.
Szeretnék megosztani még egy gondolatot, mielőtt áttérnék ennek a levélnek a javaslattevő részére. A rend lefokozására gondolok, mely már Kalazancius életében bekövetkezett, majd ünnepélyes fogadalmas szerzetesrendként való helyreállítására. Mindig segít, ha vetünk egy pillantást történelmünkre, főleg ha zarándokutunk egyik legjelentősebb epizódját vesszük górcső alá: azt a pillanatot, amikor úgy tűnt, mindent elveszítünk. Huszonhárom éves küzdelem árán sikerült visszaállítani a piarista rendet.
Történészeink szerint többféle tényező is segítette ezt a helyreállítási folyamatot. Én most nem a külső, hanem a belső tényezőkre szeretnék összpontosítani. Szeretném kiemelni, hogy min mentek keresztül a piaristák, és milyen döntéseket hoztak. Ezek ugyanis segíthetnek rájönnünk, mi a teendőnk a jelen pillanatban. Enric Ferrer atya írásaira támaszkodva szeretnék megemlíteni négy különösen fontos tényezőt:
Annak letisztulása, hogy kik azok, akik Kalazancius stílusa szerinti igazi piaristák akartak lenni. A huszonhárom év alatt körülbelül kétszázötven szerzetes hagyta el a piarista rendet, és sokan mások maradtak. A rendet elhagyók többsége bizonyára nem bírta sem az iskolai munkát, sem a szegénységet, és nem látszott rajtuk sem a nagylelkűség, sem az elhivatottság, még ha természetesen voltak is kivételek.
b) Új, jól felkészült piaristák és nagyszerű szerzetesek érkeznek, akik csatlakoznak azokhoz, akik hűen kitartottak (Conti, García, Castelli, Caputi, Berro, Apa, Novari…), és „befoltozzák a piarista rend köntösét”. A hitelesség ajándékával megáldott új hivatások, akik a megpróbáltatás idején csatlakoznak a rendhez.
c) Egyetlen piarista iskolát sem zártak be. Ez volt a legnagyobb példája annak, hogy a piarista szolgálat értékes és szükséges. Sőt, voltak olyan iskolák, ahol növekedett a diákok száma. A közösségek pedig kétségkívül nagyobb békében éltek, cselszövők jelenléte nélkül.
d) Nagyobb hangsúlyt kapott a kezdeti képzés. Már 1660-ban – kilenc évvel a rend teljes visszaállítása előtt – megnyílt Chietiben az új studentátus két nagyszerű piarista vezetésével, akik a rend lefokozása után léptek be a közösségbe: Angelo Morelli (házfőnök) és Giovanni Carlo Pirroni (magiszter). Elkezdték kidolgozni a képzési követelményrendszert, mely később Ratio Studiorum néven lett bevezetve. A gyümölcsök nem késtek: évek múltán, de beértek.
Hozhatnánk további példákat évszázados történelmünkből, melyek igen megvilágosítóak lennének. Vagy akár jelenlegi történelmünkből is. Mégis megmaradok annál, amit eddig mondtam, ugyanis jó alapul szolgál ahhoz, hogy megosszam mindnyájatokkal néhány meggyőződésemet, melyek az elmúlt évek során igen mély gyökeret vertek lelkemben, és amelyek segítenek megválaszolnom ezt a fontos kérdést: milyen piaristákra van szükségünk? Ötöt fogok megnevezni.
1. Első megállapításom a következő: sosem fog eljönni, sem megszületni az a piarista, akire szükségünk van, ha mi nem testesítjük meg, és nem teszünk róla tanúságot. Fölösleges arra várnunk, hogy olyan piaristák érkezzenek, akikre szükségünk van, ha nem látnak meg bennünk valamit abból, amivé ők válni szeretnének. Nem lesznek nagylelkűek, ha minket nem látnak annak; nem fogják megérezni a hivatás erejét, ha nem tapasztalják meg a mindennapokban; nem lesznek, ha mi nem vagyunk azok. Ezért olyan értékes az idős piarista példája, vagy a középkorúé, vagy a fiatal felnőtté, azé, aki hisz abban, amit megél, és azt szenvedéllyel éli. Ő a nagylelkűség hordozója. És ezért annyira romboló a hanyag piarista példája, aki meggyőződés nélkül él, és rossz légkört teremt maga körül. Az a piarista, akire szükségünk van, vagy már benne él rendünkben, vagy soha nem fog megszületni, hacsak meg nem érdemelt ajándékként meg nem kapjuk a Mindenhatótól.
2. Másodszor, úgy gondolom, hogy a piarista rend előtt ott áll a kihívás, hogy továbbadjuk a nagylelkűség szellemiségét, és mindez csak „színvonalemelés” útján valósítható meg. Nem azért vagyunk itt, hogy elfogadjuk a középszerű megoldásokat, sem azért, hogy olcsó életet kínáljunk. A hozzánk érkező fiatalok akkor lesznek azok a piaristák, akikre szükségünk van, ha a renden belül a megkövetelés, a meggyőződésesség, egy világosan meghatározott életstílus levegőjét szívják, és azt látják, hogy ápoljuk a piarista szerzetesség kulcsfontosságú területeit. Csakis egy ilyen közegben képes megszületni az igazi öröm, a testvéri lelkület – amely megtart és segít a növekedésben –, a gyümölcsöt termő küldetés, és az olyan ember nyugalma, aki tisztában van azzal, hogy valami olyanért adja életét, ami igazán megéri. Ugyanezt mondhatjuk és kell, hogy mondjuk a piarista világiak integrációjának és megszilárdításának folyamatáról.
Nem hiszünk a külcsínben, csakis a belső átalakulásban. Nem tökéletes, hanem növekedni vágyó, a kapott kegyelmekkel és a hívással szembeni kicsinységük tudatában lévő emberekre van szükségünk. Csakis így tudnak majd növekedni a piarista szerzetesi és papi hivatások, a testvériségek, a megosztott küldetés, a világi piaristák és a sokféle hivatás, melyeket a Szentlélek kíván ébreszteni. Meg fogja tenni, ahogy mindig, ugyanis a nekünk felkínált Lélek az „erő, a szeretet és a józanság Lelke” (2Tim 1,7), ugyanis „ő hívott meg szent hívással, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből” (2Tim 1,9).
3. A hozzánk érkező fiatalok akkor lesznek olyan piaristák, akikre szükségünk van – ez a harmadik gondolatom –, ha olyan képzésben részesülnek, amely által növekedhetnek. A piarista képzésnek van egy olyan dimenziója, amelyet nem szabad alábecsülnünk, mégpedig az, hogy át kell formálni a személyt ahhoz, hogy piaristává tegyük. Ettől nem szűnünk meg azok lenni, akik vagyunk, de nem is toporoghatunk egy helyben. Az átalakulási folyamatnak segítenie kell belépnünk a növekvő hűség dinamikájába. Ilyen piarista életekre van szükségünk. Hogyan tudunk úgy élni, hogy ne hűljön ki az első szeretet (vö. Jel 2,4)? Hogyan tudjuk mindörökre megőrizni azt a tüzet, amely bennünk égett hivatásunk kezdetén, rendbe lépésünk idején?
Sokszor említettem és írtam már nektek, hogy azokban a fiatalokban, akik fogadalmat tesznek rendünkben – hogy olyan piaristák legyenek, akikre szükségünk van –, ott motoszkál egy kérdés, melyet általában nem mernek szavakba önteni, pedig egy valós kérdésről van szó, mégpedig arról, hogy „vajon képes leszek-e végig ugyanazzal a szenvedéllyel és intenzitással megélni hivatásomat, mint amilyennel első éveimet élem meg szerzetesként, vagy el fogom veszíteni ezt az első szeretetet?” Ez a kérdés minden fiatal szívében ott lapul. Mindig elmondom nekik, hogy a választ egyetlen könyvben sem fogják megtalálni. A válaszra úgy bukkanhatnak rá például, ha egy olyan idős szerzetest szemlélnek, aki továbbra is örömmel és teljes mélységgel éli meg hivatását. Egy ilyen embert látva a fiatalok megérthetik, hogy IGENIS lehetséges. Lehetséges a hivatást végig ugyanazzal az odaadással megélni. És ennek nem más az útja, mint a hűség.
4. Negyedik gondolatom éppen erre a szempontra, a hivatáshoz való hűségre vonatkozik. Ha megvizsgáljuk, milyen okokból hagynak el bennünket néhányan, természetesen vannak összecsengések, és ez igen megvilágosító. Vannak köztük olyan okok, amelyekért nem csak ezek az emberek felelősek. Hadd említsek meg ez utóbbiak közül néhányat: a lelki élet és az imádsághoz való hűség elhanyagolása; a fogadalmak valódi jelentésében való elmélyedésnek, továbbá azok ápolásának és megélésének hiánya; az egészséges emberi és rendtársi kapcsolatok megélése terén mutatott nehézségek, főleg a közösségen belül; saját jólétünk keresése, az önmagunkra és saját, egyéni világunkra való túlzott összpontosítás; a közösségi élet alacsony színvonala; a sokféleséggel való együttélés nehézsége egy olyan világban, ahol a megszentelt élet egyre szerteágazóbb, nyitottabb és egyre nagyobb a kulturális sokszínűség; az áttetszőség hiánya, stb. A piaristának, akire szükségünk van, tudnia kell ápolnia saját hivatását, hagynia kell magát vezetni, és joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon tőlünk ezen az úton. Senki sem tudja végigfutni a pályát egyedül.
5. Ötödik és egyben utolsó gondolatom – mivel nem akarom túllépni a rendtársi üdvözleteimre kiszabott terjedelmet – ahhoz a felszereléshez köthető, amellyel egy piaristának rendelkeznie kell, és amellyel nekünk fel kell őt vérteznünk a történelemnek ebben az időszakában. Nem szabad hosszú útra indulni – főleg nem ismeretlen utakon – anélkül, hogy ne rendelkeznénk megfelelő felszereléssel. Csak néhány példát szeretnék megemlíteni arra vonatkozóan, hogy mi vár azokra, akik a mai világban kívánnak piaristák lenni.
– Egy szekularizált, vagy legalábbis kérlelhetetlenül a szekularizáció irányába haladó társadalom részeként lesznek piaristák. A szekularizáció egyértelmű tényként van jelen a mai világban: társadalmaink nagy részében már meglévő jelenség, a világ más tájain pedig kialakulóban van. Olyan közegben kell tudniuk élni, ahol „nem kapnak hátszelet”, és ahol nem lesz könnyű előrevinni küldetésünket. Mégis, ahogy minden közeg, ez is szenvedéllyel tölthet el, ugyanis az istenkeresésnek ez egy mind hitelesebb és kipróbáltabb területe lesz.
– Együtt kell tudniuk élni a különbözőségekkel, azzal, ami más, ami sokrétű. Kultúraközi, nyitott közösségekben és közegekben fognak élni. Meg kell tudniuk érteni, és meg kell szeretniük azt a világot, amelyben élnek, hogy meg tudják változtatni.
– Felkészült piaristáknak kell lenniük. Lesznek helyek, ahol kevesen lesznek, máshol nagyobb létszámban lesznek jelen, de bárhol is legyenek, jól fel kell készülniük mind emberi, vallási, teológiai, tudományos, filozófiai, pedagógiai stb. értelemben. A Kegyes Iskoláknak olyan piaristákra van szükségük, akik képesek új utakat nyitni, és akik megértik a világot.
– Olyan piaristáknak kell lenniük, akik mélyen azonosulnak a Kegyes Iskolákkal és annak karizmájával. Olyan piaristákra van szükségünk, akik jól ismerik a rendet, az alapítót, küldetésünket, identitásunkat. Olyan piaristákra, akik valóban hozzánk tartoznak, akik tanulmányozzák és elmélyítik mindazt, aminek megélésére meghívást kaptak. Az igazán piaristává vált szerzetesek tovább fogják adni ezt az identitást.
– Végezetül pedig Kalazancius hiteles gyermekeinek kell lenniük, aki világosan meghagyta, mi áll a piarista élet középpontjában, hogyan kell aszerint élni, melyek azok az alapvető eszközök, amelyek segítik és megtartják a hivatást, mire irányul küldetésünk, stb. Olyan piaristáknak kell lenniük, akik az egyetlen Úrnak szentelik magukat, akik a hitre összpontosítanak, akik átadják magukat a küldetésnek, akik egymás testvérei a közösségben, akik a gyerekek és a fiatalok mellett állnak, és akik mindig a megtérés útján járnak.
Akik jönnek, azért fognak jönni, mert Isten küldte őket. Különféle és különböző fiatalok fognak érkezni, de olyanok, akik vágynak arra, hogy életüket adják Kalazancius álmáért. Mindenkinek meglesznek a maga jó tulajdonságai és gyengeségei. De ha csatlakoznak hozzánk, fel kell kínálnunk nekik a teljes körű fejlődés útját, önmaguk megismerésnek útját, a képzés során nélkülözhetetlen áttetszőség útját, meg kell erősítenünk bennük a hozzánk tartozás érzését, és biztosítanunk kell számukra a piarista kísérést, hogy Isten segítségével olyan piaristákká válhassanak, akikre a gyerekek és fiatalok várnak, és akikre szükségük van.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado SP
rendfőnök
