Januári-februári levelét Pedro Aguado generális atya az egy év múlva esedékes egyetemes káptalan negyedik fő témájának szenteli, ez pedig Jézus központi szerepe életünkben. Ha valóban Jézust helyezzük a középpontba, akkor ez hivatásunk megélésének, küldetésünk megvalósításának minden dimenzióját megújítja majd.
Jézus nyomdokain járva
Amint tudjátok, a rendtársaknak írt utóbbi leveleimet a küszöbön álló általános káptalan lényegi témáinak szenteltem. Írtam egy levelet a káptalan mottójáról (A Szentlélek vezetése alatt), majd a Tonti bíborosnak írt emlékiratból merítve még egy levelet szenteltem az általunk legfontosabbnak ítélt három fő témakörnek (Megalapítani, bővíteni és terjeszteni, Milyen piaristákra van szükségünk? és Egy pótolhatatlan szolgálat). Hátravan még egy levél, a káptalan negyedik fő témájáról, ez pedig Jézus központi szerepe életünkben.
Miután sokat elmélkedtem erről a témáról, úgy döntöttem, azt az anyagot fogom felhasználni, amelyet a káptalanon részt vevő rendtársak egyik csoportja dolgozott ki erről a fontos témáról. A szöveg a maga idejében minden közösséghez el fog jutni az előkészületben lévő káptalani dokumentumokkal együtt. A testvérek munkáját azonban köszöntő levéllé akartam alakítani, hogy ilyen formában is elküldhessem nektek, ugyanis olyan szövegnek látom ezt, amely igen pontosan kifejezi a fenti kihívás fontosságát.
Így hát ennek a levélnek a megírásával volt eddig a legkevesebb munkám. Köszönöm minden rendtárs munkáját, aki részt vett az anyag megfogalmazásában, így segítve bennünket annak a néhány lehetséges útnak a megértésében, amelyek által megszentelt életünk egyre inkább Krisztus-központúvá válhat, és hivatásunkat teljes körűen, misztikus és prófétai módon élhetjük meg. Jó olvasást!
A szegénységből fakadó öröm és rendelkezésre állás (Lk 2,6–7)
„Isten anyjának szegényei” vagyunk, és örömünk abban mutatkozik meg, hogy egy olyan anya Magnificat-énekéhez társulunk, akinek valóban gyermekei vagyunk. Gyermekségünk tudatát az élet egyszerűségéhez való visszatérés segíti, mely rendházaink elhelyezkedésében, egyszerű és mértékletes életvitelünkben mutatkozik meg. A szegények mellett való elköteleződésen túl arra kapunk meghívást, hogy legyünk mi magunk is kicsinyek, hogy azonosuljunk a kicsinyekkel; legyünk szegények a szegényekkel, sőt helyezkedjünk a gyerekek szintjére, hiszen továbbra is ők hívnak és gyűjtenek egybe bennünket. A szegénység ilyesfajta megélése beindítja a szükséget szenvedők közötti hatékony jelenlét dinamizmusait és közös otthonunk védelmét, mely a környezetvédelem és az erőforrások szolidáris felhasználásának konkrét kezdeményezéseiben ölt testet.
Az életpélda és a folyamatos képzés (Lk 2,34–35a.39–40)
A leghatékonyabb evangelizációs dinamizmus saját életpéldánk. Arra kaptunk meghívást, hogy „jelek” legyünk mind személyes, mind közösségi szinten, és hogy tekintélyünk beszédünk és életünk összhangjában mutatkozzék meg. Gesztusaink, szavaink és tetteink adnak hitelt életünknek, még ha ez olykor némi beilleszkedési nehézséget is von maga után: hivatásunk prófétai jellegének szavaink és tetteink evangéliumi bátorságában kell kifejeződnie. Az önmagunk és mások iránti együttérzés, ha Jézus stílusában tesszük, koherens életet biztosít számunkra. Személyes életünk különböző dimenzióinak megfelelő fejlesztése segít majd az integritás és bölcsesség (életszentség) útján való előrehaladásban szent alapítónk példáját követve, s így kínálhatunk a világnak tisztább képet Krisztusról.
A megkülönböztetés és az önismeret (Lk 2,48–52)
Mindkét tapasztalat egyfajta nyitottságot jelent Isten bennünk, történelmünkben és valóságunkban való jelenlétére. A megkülönböztetés dinamizmusában élni annyit tesz, mint nyitottnak lenni a Szentlélekre életünkben. Az egyéni és közösségi kísérés, a valóság hívő olvasata, a közösségi konszenzussal meghozott döntések, továbbá az Isten igéjéhez és a szentségekhez való szeretetteli közeledés mind-mind kiváló útja saját személyes növekedésünknek. Alapítónk írásainak tanulmányozása és a vele való lelki összhang igen meghatározó segítség lesz ezen az úton.
Küldetésre és egy sajátos szolgálatra vagyunk szentelve (Lk 4,17–21)
Megszentelt életünket és annak minden dimenzióját a piarista küldetés mentén éljük meg, melyen belül az Úr arra hívott össze bennünket, hogy hirdessük az evangéliumot a kicsinyeknek. Saját közegünkön belül magának Krisztusnak az emlékezete vagyunk. A fogadalmak megélése révén mások rendelkezésére állunk, rájuk koncentrálunk és egységesek vagyunk; az ingyenességről teszünk tanúságot, mely a kegyelem logikáját követi, miközben talentumainkat egy sajátos küldetés szolgálatában bontakoztatjuk ki: a gyerekek és a fiatalok evangelizálásában, főképp a szegénység különféle formái miatt szenvedők között, (a tudatlanság és a bűn alól) felszabadító nevelés révén, mely előidézi az egyén és a társadalom átalakulását. A küldetés újszerű megközelítése és az, ha megtaláljuk mindenki számára az adottságai szerinti megfelelő helyet, boldog életet tehet lehetővé számunkra.
Megújítjuk küldetésünket és megújítjuk hivatásunk válaszát (Lk 5,4–5.10–11)
Jézus arra hívott bennünket, hogy fáradtságunkat és projektjeink logikáját félretéve továbbra is vessük ki a hálót „a nevében”. Ha megújul küldetésünk, az szükségszerűen arra fog indítani bennünket, hogy lépjünk elő, és terjesszük karizmánkat az egzisztenciális perifériákra; hivatásunk aktualizálásával megújítjuk válaszunkat. Újból fel kell fedeznünk küldetésünk megújulásának egyéni és közösségi útjait, mégpedig úgy, hogy figyelembe vesszük a (generációkon, kultúrákon, „hivatásokon” átívelő vagy kevés tagú stb.) közösségek és az egyének új valóságát (idősek vagy fiatalok nagy száma, befejezetlen képzési folyamatok, hivatás iránti vágy stb.).
Irgalmat gyakorlunk és biztosítjuk a gyerekek/fiatalok egészségét (Lk 7,12–15)
Megszentelt életünknek gyógyító dimenziója is van: kegyelemből lettünk kiválasztva, hogy a kegyelem eszközei legyünk. Minél több csatornát nyerünk meg az irgalom kifejezésének és megélésének, annál inkább meggyökerezik és növekszik megszentelt hivatásunk. Arra kaptunk meghívást, hogy ezt az irgalmasságot fejezzük ki elsősorban saját rendházunkban – közösségünk tagjai között –, mégpedig kreatívan megélve mindennap. Ugyanígy – második helyen – címzettjeink azok a gyerekek, tizenévesek és fiatalok, akiket szolgálunk; szavakkal, gesztusokkal, tettekkel és imádsággal kifejezett közelségünk és együttérzésünk révén, s miközben bennünk a halál tevékenykedik, másokban az élet növekszik.
Mi, szerzetes és világi piaristák (Lk 8,1–3)
Felfedeztük, hogy karizmánk Isten népének karizmája, így azzal a meggyőződéssel éljük életünket, hogy a világiak bekapcsolódása és közelsége gazdagítja és megerősíti megszentelt életünket. A két hivatás közötti találkozás és megosztás, a lelkiségen és küldetésen való osztozás szorgalmazása az idők jeleinek része, melyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, hanem óvnunk és támogatnunk kell a kölcsönös gazdagodás érdekében, miközben teret adunk a karizma közös képviselésének és a testvéri feddésnek. Ily módon közösségeink megnyílnak a testvéri találkozásra és megosztásra mindazok felé, akik közelednek karizmánkhoz, és a piarista keresztény közösséget láthatóvá teszik.
Misztika és szemlélődés (Lk 9,33b–35)
Megszenteltnek lenni azt jelenti, hogy szeretetből fakadó választása eredményeként Isten elkülönít bennünket a maga számára, hogy láthatóvá váljék bennünk valamely vonása. Keresztségünk Isten szeretetének megtapasztalásával köt egybe minket, aki forrása és célja mindannak, amit teszünk. Ezt a tapasztalatot úgy erősítjük és szilárdítjuk meg, hogy bensőséges és személyes kapcsolatot ápolunk Istennel az imádságban, az őt képviselőkkel (szegények, rendtársak, az egyház mint közösség, szentségek, akik elöljárói szerepben vannak stb.), és azzal, hogy szemlélődő tekintettel fordulunk egy olyan világ felé, amely tele van az Ige magjaival. Ha Isten szavát (az életen és az Íráson keresztül) nap mint nap meghallgatjuk és befogadjuk, tetteinknek misztikus értelme lesz, mellyel megjelenítjük Isten szeretetét a teremtett világban.
Áldás és lelki gyermekség (Lk 18,15–17)
Megszentelt életünket áldás veszi körül: szavaink és tetteink révén jót mondunk Istenről, és akik kapcsolatban állnak velünk, ugyancsak részesülnek az ő áldásában. Nemcsak szétosztjuk az áldást, hanem a lelki életben „kicsinyekként” be is fogadjuk azt. Ezért megfogadjuk Kalazancius atyánk tanácsát, hogy legyünk olyanok, mint „a kétéves gyermekek, akik két lépést sem tudnak megtenni anélkül, hogy meg ne botlanának”. Kísérjük a kicsinyeket az imádság útján, és helyezkedjünk az ő szintjükre, hogy világosságot vigyünk nekik. Imádságunk váljon a kicsinyek tapasztalatához hasonlóvá. Ők továbbra is világítótornyok utunkon.
A valóság és Isten akarata (Lk 22,40b–42)
A valóság Isten kezéből származik, ezért elmélkedésünknek folyamatos tárgyát képezi az Úr szenvedése, és türelmesen kérjük kegyelmét, hogy minden történést reményteli szívvel tudjunk megélni. A húsvéti misztérium alapján értelmezzük világunkat. Ezért hűen kitartunk az egyéni és közösségi szintű megkülönböztetés mellett, hogy a jövő reményét szolgálhassuk, és minden olyan ember, tapasztalat és valóság felé nyitunk, akik és amelyek tisztább képet adhatnak nekünk Isten akaratáról.
Eucharisztia és életstílus (Lk 24,29b–32)
Életünk a húsvéti misztériumból táplálkozik, melyet naponta jelenvalóvá teszünk az eucharisztiában. Szertartásainkat megnyitjuk mindazok előtt, akik szeretnének az Úrból táplálkozni, így lehetőségeinkhez mérten bevonjuk kollégáinkat, a családokat és a tanulókat, hogy együtt éljük meg az eucharisztiát, illetve, hogy papként szolgáljuk a ránk bízott népet. Az eucharisztia ünneplése számunkra életutunk része, és mindazt, amit rituálisan megünneplünk, beépítjük mindennapjainkba is: befogadás, megbocsátás, Isten igéjének hallgatása, adományaink felajánlása, önátadó élet, hálaadás és küldetés. Így próbálunk a jó pásztor példája szerint élni, miközben elhatárolódunk a klerikalizmus minden formájától.
Testvéri élet és Szűz Mária (ApCsel 1,14)
A piarista testvéri élet a Konstitúciónkban megfogalmazott életstílus magunkhoz ölelésében nyilvánul meg. Az egyetemes és tartományi káptalanokon elhangzott javaslatok beépítése révén aktualizáljuk; így építjük a Kegyes Iskolákat, és így növekszik bennünk a rendi mentalitás. Rendtársi életünk a demarkáció többi közösségének befogadása, az irántuk tanúsított szeretet és közelség révén is növekszik; a helyi közösség és a Piarista Testvériség közösségei közötti egység példáján keresztül nyilvánul meg, és egy testnek érezzük magunkat, miközben Szűz Máriához, rendünk pártfogójához és oltalmazójához kapcsolódunk.
Ha megmaradunk ezen az úton, és Jézus nyomdokain járunk, olyan fiatalok fognak megszólítani bennünket, akik mélységes vágyat éreznek az örök élet iránt (Lk 18,18–30), és ez lesz a mi nagy lehetőségünk, hogy meghívjuk őket, hogy „jöjjenek, és nézzék meg”. Ez a fiatalok és a szerzetesek között megnyilvánuló kölcsönös közeledés sokakban fog vágyat ébreszteni arra, hogy megéljék azt, amit felfedeznek bennünk. Az új generációk iránti nyitottsággal így „a »piaristák új pünkösdje« felé tartunk, mely megteremti bennünk a kellő közösséget, hogy lendülettel tudjuk végezni a piaristák sajátos küldetését a világban, legyőzve mindennemű félelmet és akadályt”.
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado SP
rendfőnök
