A generális atya márciusi levele – Kiblawan

A generális atya 2020. márciusi levele – Kiblawan

Volt egy középiskolánk, egy plébániánk és egy rendházunk a fülöp-szigeteki Kiblawan városában. December közepén egy 6,9-es erősségű földrengés következtében az épületek szinte teljesen összeomlottak, használhatatlanná váltak. A piaristák ebben a helyzetben is ott vannak, és tanítanak. A generális atya meglátogatta őket. Erről szól ez a levele.

 


A generális atya 2020. márciusi levele

Kiblawan

 

Talán sokatokat meglepett e levél címe, hiszen „Kiblawan” egy kevéssé ismert valóság a rend életében. Utolsó látogatásomkor szerzett tapasztalataim azonban arra ösztönöznek, hogy megosszam veletek, min mennek most keresztül az ottani piaristák.

Kiblawan városa a fülöp-szigeteki Mindanao-szigeten, Digos egyházmegyében található. Mindanao szigetén mi, piaristák két iskolával rendelkezünk, és van egy templomunk is, amely már majdnem plébánia. Davao városában építettünk egy új, minden évfolyamon működő iskolát (Davaói Kalazancius Akadémia), a sziget fővárosától körülbelül másfél órára fekvő Kiblawanban pedig van egy középiskola, melynek ötven évre elvállaltuk a fenntartását (Szent Kereszt Iskola), továbbá itt működik a Gyermek Jézus „plébánia” is.

Tavaly december 15-én 6,9-es erősségű földrengés rázta meg Kiblawan városát. Azóta több mint kétezer utórengés volt, ami nagyban nehezíti, hogy a város visszatérjen régi, békés életéhez.

A Szent Kereszt Iskola nagyon megrongálódott. A rendház lakhatatlan, számos tantermet le kellett bontani, és nagyon rossz állapotban van az egész épület.

Az iskola azonban tele van élettel: tele van diákokkal – lányokkal és fiúkkal –, tanári szolgálatukat lelkesen nevelőkkel, és jelen van hat piarista szerzetes is, akik idejüket egészen a diákok megsegítésére szentelik. Mindennap vannak tanórák, a fájdalom és aggodalom közepette az iskolát továbbra is a gyerekek mosolya, munkája és reményteljes hozzáállása hatja át.

Amint lehetett, ellátogattam Kiblawanba. Erre egy hónappal a földrengés után került sor. Alkalmam nyílt megölelni piarista testvéreimet, köszönthettem és egyenként megáldhattam az iskola tanárait és diákjait, akik őszinte örömmel várták látogatásunkat. Érkezésünkkor megszólalt az iskola harangja, erre a diákok kiözönlöttek a tantermekből, hogy köszönthessenek bennünket: először nagy összevisszaságban, amit jó volt nézni, majd piaristákhoz illő rendben, egyesével. Vártak ránk, és szükségük volt az ölelésre és az áldásra. Különleges pillanat volt.

Végigmentem a tantermeken, beszélgettem a nevelőkkel, majd találkoztam a piarista közösséggel is: Efrennel, Aljunnal, Rolandóval, Rogerrel, Rudelitóval és Félixszel. Közösen imádkoztunk, mindenki beszámolt személyes érzéseiről és tapasztalatairól, továbbá megosztottuk egymással terveinket, kezdeményezéseinket és javaslatainkat. Mindenekelőtt azonban megújítottuk a gyerekek szolgálata melletti piarista elköteleződésünket.

„Ez a mi küldetésünk, ez a mi iskolánk, ezek a mi gyerekeink, és velük maradunk. Őértük élünk, és őértük vagyunk itt.” Így élik meg rendtársaink piarista küldetésüket. Ezt mondta mindegyikük könnyes szemmel, de határozottsággal a hangjában.

Nincsen otthonuk. Jelenleg folynak az építkezések, és ha Isten is úgy akarja, júliusra felépül egy új ház. Már a földrengés előtt megkezdődtek a munkálatok. Kis, egyszemélyes sátrakban alszanak, felállítottak egy ideiglenes fürdőszobát, egy kicsiny szobát kineveztek konyhának és étkezőnek, és a szűk garázsból lett kialakítva a kápolna, melynek bár nincs padlózata, de fedett. Itt gyűlnek össze mindennap, még mielőtt felkelne a nap, hogy megünnepeljék az eucharisztiát, és hogy megerősödjenek hivatásukban. Nincs otthonuk, van azonban kápolnájuk, és vannak diákjaik. Tudják, mi a legfontosabb az életben.

Tudom, ők nem vágynak semmiféle elismerésre, én mégsem tarthatom magamban, milyen gondolatok születtek meg bennem e látogatás alkalmával, mely különleges lehetőséget jelentett számomra, hogy megújítsam rend iránti szeretetemet és testvéreim melletti elkötelezettségemet. Szeretném megosztani veletek néhány gondolatomat, melyek a Kiblawanban töltött nap során fogalmazódtak meg bennem:

 

1. „Nem megyünk el innen.”

A renden belül sok helyen tapasztaltam ezt a fajta hozzáállást. Nem hagyunk ott egy helyet ottani nehézségeink vagy a ránk leselkedő veszélyek miatt. Persze nem tesszük ki magunkat fölösleges veszélynek, de próbálunk az emberek mellett állni. Ezt tapasztaltam néhány héttel ezelőtt Kamerun angol nyelvű térségében, mely bár háború és bizonytalanság sújtotta övezet, testvéreink mégis ott maradnak és kitartanak küldetésükben. Bamenda érseke személyesen fogadott, hogy megköszönje látogatásomat. Ezt mondta: „Szinte senki nem látogat meg bennünket, ön mégis eljött hozzánk, rendtársai pedig kitartanak mellettünk. Köszönjük.” Ugyanezt tapasztaltam Venezuelában is, ahol a piarista rendtagok kitartóan harcolnak iskoláinkért a keveset ígérő válságos idők ellenére. Ugyanezt láttam Kiblawanban is. Vagy akár az elefántcsontparti Daloában, mely túl van egy szomorú háborún, és mindannyian azért imádkozunk, hogy ez a háború sose ismétlődjön meg. Így élünk, és továbbra is így fogunk élni. A gyerekek a mi örökségünk, és mi őértük élünk. Köszönjük a példátokat, drága kiblawani rendtársaink! Büszke vagyok rátok!

 

2. Nem vagyunk piaristák, ha nem él bennünk szenvedély.

Csakis küldetésünk, a gyerekek és fiatalok, a ki nem érdemelt hivatásunk iránti szenvedélyünk magyarázhatja meg, min is megyünk keresztül Kiblawanban. Ez a kijelentés azonban igaz attól függetlenül is, hogy van-e földrengés, vagy nincs, vagy van-e, hol laknunk, vagy nincs. Igaz ez a kijelentés az igazán nehéz helyzetekre, amikor világosabban látjuk, milyen kincsnek vagyunk birtokában, és milyen lelkülettel kell azt megélnünk, végső soron azonban az az iránti szenvedély tart meg és segít a mindennapokban kitartanunk piarista küldetésünk mellett, amit teszünk. Sosem könnyű, sosem tarthatunk mindent saját kezünkben. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a szenvedély kialszik, ha nem tápláljuk. Kalazancius nem hagyott efelől kétséget, amikor kijelentette: „Akinek nincs kedve tanítani a szegényeket, abban nincs meg a hivatás szerzetünkbe, vagy a kísértő már kivette azt szívéből” (1319. levél) Vállaljunk felelősséget a ránk bízott kincsért!

 

3. Szükségünk van a közösségre.

Világosan láttam Kiblawanban, mennyire fontos a közösség egysége annak érdekében, hogy minden piarista a lehető legjobb választ tudja adni erre a nehéz helyzetre. Soha máshol nem volt számomra ennyire nyilvánvaló, hogy a misszió lelke maga a közösség. A közösség jelenléte az, ami megerősíti a tanárokat, és éri el, hogy a gyerekek minden nap eljöjjenek egy romokban álló iskolába, és tanuljanak. A közösségi élet teszi lehetővé, hogy mindenki továbbra is tegye a maga dolgát. Egymás megerősítése révén maradnak meg a rendtársak. A közös ima és a mindennapi szentmise erősíti meg őket. Nem kell és nem is szabad egyedül munkálkodnunk. Vigyázzunk közösségünkre!

 

4. A gyerekek tartanak meg bennünket.

Ha valamit biztosan tudunk mi, piaristák, az az, hogy a gyerekek és a fiatalok azok, akik megtartanak bennünket. Ahogy Kalazanciust is a gyerekek tették piaristává, úgy minket is ők tesznek azzá: kérdéseikkel, vágyaikkal, álmaikkal, jelenlétükkel. A kiblawani gyerekeknek köszönhető, hogy testvéreink a körülményektől függetlenül még mindig ott szolgálnak.

Tudjuk, hogy piarista intézményeink kalazanciusi identitáselemei közül az első „a gyerekek és a fiatalok központi szerepe”. Ez identitásunk kiindulópontja. Ezért a 2012-ben megjelent, Szolgálatunk kalazanciusi identitása című rendi dokumentum kijelenti: „Küldetésünk középpontjában a gyerekek és a fiatalok teljes emberi és keresztény kibontakozása és boldogsága áll.”

Le kell tudnunk vonni a fentiekből a megfelelő következtetéseket. A gyerekek és fiatalok központi szerepe nem egyszerűen csak egy kalazanciusi identitáselem, hanem kihívás is, a megkülönböztetés kritériuma, a piarista lét értelme és jelenlétünk kulcsa. A gyerekek akkor vannak a középpontban, ha a mindennapi élet valóságában, ténylegesen a középpontban vannak.

 

5. A tartomány és a rend egyetlen család.

Jelen pillanatban a kiblawani iskolának szüksége van rendünk segítségére az újjáépüléshez. Igaz, az iskola nem a miénk, hanem az egyházmegyéé, de egy ötven évre szóló egyezmény alapján biztosítva van jelenlétünk. A püspök nem sokat tehet, hiszen most szinte minden plébánia gondja egyszerre szakadt rá. Talán van néhány tartományunk, melynek támogatása révén újraindulhat ez az iskola, még ha „ideiglenesen tartós” formában is. Gondolkodjunk el ezen nagylelkű, nyitott szívvel!

 

6. Köszönjük, hogy meglátogattatok!

Ezt mondta mindenki, aki odajött hozzám, hogy bemutatkozzon és köszönthessen. Főleg a gyerekek. Jelenlétünk reménnyel töltötte el őket. Úgy gondolom, szerény személyemben alkalmuk nyílt mindnyájatok közelségét érezni. Jó dolog ott lennünk egymás számára, főleg a nehezebb helyzetekben. Milyen nagy értéke van annak, ha meghallgatjuk, kísérjük, támogatjuk egymást, és jelen vagyunk egymás számára!

Levelemet a Konstitúciónkból vett idézettel szeretném zárni. Úgy gondolom, ez a bekezdés igen jól tükrözi kiblawani tapasztalatainkat. Így szól: „Mi tehát az alapítói karizmának megfelelően Krisztus szeretetétől indíttatva, a piarista szerzetescsaládban szerzetesi fogadalommal szenteljük életünket testvéreink szolgálatára, és szent alapítónk példájára a gyerekek egész emberré nevelésén munkálkodunk” (12. pont).

 

Testvéri öleléssel:

Pedro Aguado SP

generális atya